A Miskolci Operafesztiválon mutatták be Ittzés Tamás - Lanczkor Gábor: A Lutherek című ragtime-operáját. Ittzés Tamás zeneszerzővel a premier után beszélgettünk a szokatlan műfaj titkairól. (Rieger Johanna – kulturpart.hu, 2017. 06. 21.)
Ezt a műfajt nem nagyon ismertük idáig...
Most mondhatnám nagyon leegyszerűsítve, hogy ilyen műfaj nincs is. Eddig egyetlen ragtime opera született, Scott Joplin, a ragtime királyának nevezett, 100 évvel ezelőtt elhunyt afroamerikai szerző volt az, aki elkövette. 1915-ben szervezett saját magának egy bemutatót New Yorkban, ahol egy szál zongorával előadta a darabot. Csúfos bukás volt, Scott Joplin aztán 1917-ben meg is halt. Állítólag már előtte is írt egy ragtime-operát, de erről csak feljegyzések vannak, a mű elveszett, tehát mondhatnánk kicsit fellengzősen hogy A Luteherek a zenetörténet második ragtime-operája. Amerikában akkor egy különleges helyzet állt elő, a feketék egyrészt meg akartak felelni a fehéreknek, bizonyítani akarták, hogy ők is tudnak olyat a művészetben mint a fehérek, illetve az amerikaiak is meg akartak felelni az európai mércének. Joplin mind a kettőt akarta. Ez nem sikerült neki igazán, mert a vérében a ragtime volt, és megragadt a műfaj sajátosságainál. Szóval zeneileg egy kicsit öszvér dolog volt az, ami ott kisült ebből a Treemonisha c. operából, amit aztán a '70-es években fedeztek fel újra. Akkor előadták, és kapott egy posztumusz Pulitzer-díjat is. Én pont az ellenkező szemszögből közelítettem meg a műfajt, nyilván már nem a ragtime korszakban vagyunk, hanem azután 100 évvel. Valami olyat akartam írni, ami végül is összefoglaló nevén ragtime-opera, de mindenféle műfaj, ami a klasszikus vagy más néven a tradicionális dzsesszben benne van, az szerepet kaphasson benne. A Lutherek címet viseli a darab, és Martin Luther King kapcsán az amerikai szórakoztató zene az abszolút helyénvaló. Tehát a gospel, a spirituálé, a blues, ragtime, a dixieland, a kisebb big bandes hangzású swing, a New Orleans-i mocsárszagú blues, mind helyet kap ebben az operában. Mindebből gyúrtam egy olyan elegyet, ami az eklektikussága ellenére egységes, ugyanakkor zeneileg nem egy feltétlenül csak archaizáló, múltba révedő dolog, merthogy az egész darab nem erről szól. Tehát most összefoglalva az egészet, a ragtime-opera, mint műfaji meghatározás, az szerintem jó kompromisszum, de amúgy akárminek nevezem, mondjuk dzsessz-musicalnek, akkor még jobban félreértik. Tehát talán még ez áll a legközelebb az igazsághoz.
A ragtime műfajra majd még térjünk vissza, és kíváncsi lennék majd arra is, hogy küzdöttél-e ugyanolyan nehézségekkel, mintJoplin. De beszéljünk még A Lutherekről. Most van a Reformáció 500. évfordulója, és Luther Márton is szerepel a ragtime-operádban. De hogy hozható ő össze Martin Luther Kinggel?
Ez zeneileg is nehézség volt, de ezt a gordiuszi csomót nagyon egyszerűen átvágtuk – nevezetesen úgy, hogy Luther Márton nem énekel. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy nálam Luther nem fog énekelni. Mert ha a zeneileg bennünk élő vagy a nagyközönségben vélhetően fellelhető Luther-képet nézem, akkor leginkább a Bach-korálok, az úgynevezett Luther-korálok lehetnek adekvátak. De hát ugye az már 200 évvel Luther után volt. Ha gregorián dallamokat kezd énekelni, akkor meg nem értjük, hogy miről van szó, és akkor megint jön egyrészt egy olyan archaizálás, ami itt ellentmondásokat szül, másrészt meg az meg aztán végképp nem hozható össze az amerikai zenével. Úgyhogy tulajdonképpen kezdjük onnan, hogy miért lett Lutherek. Külső katalizátor, vagy hatás vagy kényszer volt az evangélikus egyház által a reformáció 500 éves évfordulójára kiírt pályázat három évvel ezelőtt, amiben többek között színpadi művekre kerestek pályamunkákat. Na mondom, eljött az én időm, végre megírom a régóta tervezett ragtime-operámat, amihez sose találtam megfelelő témát.
Olvastam, hogy kamaszkorod óta tervezted.
Igen, mert én végül is kamasz voltam, amikor megalapítottam a zenekart, és azóta, miután megtudtam, hogy Joplinnak volt egy ilyen műve, gondoltam, akkor majd én leszek a következő. Aztán ez a kamaszhóbort végül is szárba szökkent így három évtized után. És akkor nyilván, hogyha reformáció meg ragtime-opera együtt, akkor Luthernek benne kell lenni, mert kell egy központi figura. Na jó, de akkor jött a kérdés, hogy mit csináljunk a zenével, illetve hogyan lesz ebből ragtime. Martin Luther King kapcsán ez teljesen magától értetődő volt. Az már sokkal nehezebb, hogy zeneileg és dramaturgiailag hogyan egyeztetem össze a két Luthert? Hogyan egyeztetem össze az alapvetően vidám zenét az alapvetően szomorú témával, vagy legalábbis a nem happy end-es vidám tematikával? Hogyan egyeztetem össze a magyar, első szótagon hangsúlyos prozódiát meg éles ritmusokkal teletűzdelt prozódiát az amerikai szinkópált felütésekkel teletűzdelt zenei ritmikával? Szóval azért volt itt néhány megoldandó feladat, de szerintem végül is aztán mindent sikerült valahogy jó irányba terelni.
Ezt a bemutatón látható siker az bizonyítja. De mesélj egy kicsit a szakmai trükkökről!
Van egy csomó olyan direkt módon használt vezérmotívum, mondjuk, az ereszkedő passacaglia basszus, amit mások úgy ismernek, hogy az Ellington-féle It don't mean a thing, vagy úgy ismernek, hogy a Ray Charles-féle Hit the road Jack. De hát a Purcellnél a Dido és Aeneasban Dido búcsúja az már ez, a Bach d-moll chaconne alapja ugyanez. És a barokkban rengeteg lá-szó-fá-mi basszusra épülő motívum volt. Ez például sokat megjelenik. Aztán van egy csomó olyan ritmika, felrakás, vagy harmóniasor, illetve inkább azt mondom, hogy harmónia motívum, kis apró egységek, amiket direkt használtam. Részben azért, hogy a ragtime-nak, dzsessz-sztenderdeknek a kötött, 16 vagy 32 ütemes formáját meg tudjam bontani, vagy adott esetben lehessen modulálni vagy tempót váltani. Másrészt meg azért, mert bizonyos pontokon ezek a motívumok mégis csak kapcsolódnak bizonyos szereplőkhöz. Direkt zenei utalás egyébként nem sok van benne. Ugye egy dolgot be kellett emelnem, ez a We shall overcome című – mondjuk, hogy spirituálé, amit a déli baptisták állandóan énekeltek, ez volt az ő indulójuk, vagy vezérdaluk, Kingnek a temetésén is énekelték. Itt is a temetéskor jelenik meg a dal. Illetve, hogy ne maradjon teljesen zenei utalás nélkül, ami Luther Mártont jelképezi a darabban, az a Mennyből jövök most hozzátok dallama. Amiből csináltam több helyen korál változatot, illetve amikor ez a két motívum, a korál meg a spirituálé egymás fölött szól. Ezek zeneszerzői játszóterek, ebből a közönség nyilván semmit nem hall meg, de nem is kell, hogy halljon.
Azért most kicsit sajnálom, hogy nem egy zongora mellett ülünk, és nem tudod mindezt megmutatni. A premieren is fantasztikus volt téged figyelni, meg az egész zenekart, akik fent vannak a színpad bal oldalán, két szinten, és te egyúttal vezényelsz is, meg a ragtime-zongorán játszol.
Akkor vezényelek, amikor szükséges, de alapvetően ez egy önjáró zenekar. Egy-két ponton tényleg bele kell nyúlni, mert vannak tempóváltások, vagy néha az énekesekkel kell együtt lenni a viszonylag szabad részeknél, ami még nem nagyon megy, legalábbis egyenlőre. Végül is a Bohém Ragtime Jazz Band hangszer-összeállítása van kibővítve. Van a bőgő-dob-gitár-zongora, plusz a ritmusszekció, egyszer a gitár az bendzsózik is. Van külön egy tuba, van két trombita, harsona és három szaxofon, amik váltakoznak, szoprán, alt, tenor, vagy alt, alt, tenor, és néha három klarinét. És van hozzá még egy vonósnégyes is, amivel azért elég sokféle színt ki lehet keverni.
Van bármiféle társadalmi mondanivalója, vagy aktualitása a darabnak? Vagy áthallás? Azért mégis csak Martin Luther King a főhőse az operádnak, aki nem csak lelkész, de a fekete polgárjogi mozgalom vezetője is volt.
A dolognak az aktualitása sajnos állandó aktualitás. Teljesen mindegy, hogy fekete vagy cigány vagy arab vagy kínai vagy milyen. És nem is csak a rasszok közti különbségekre gondolok, hanem egyáltalán bármiféle társadalmi különbségre, vagy ne adj' Isten vallási különbségre. Azért ezek olyan témák, amik sajnos mindig jelen lesznek. A darab eredeti címe egyébként Sola gratia lett volna, amiről aztán lebeszéltek, de ugyanakkor a mondandójában ha nem is direkt módon, de talán még ott meglapul ez az elgondolás. Ugye ez a Lutheri solák egyike, miszerint az üdvözülés az nem a földi jótéteményeinktől függ, hanem Isten kegyelmétől. Tehát attól, hogy én állati jó emberek vagyok a földön, attól még nem biztos, hogy a mennybe kerülök vagy üdvözülök. És tulajdonképpen mind a két Luthernek a tevékenységének központi gondolatává tehető ez a sola. És azt hiszem, hogy talán ez a legfőbb kapocs, ami összeköti őket. És hát nyilván a darabban azért vannak olyan párhuzamok, amik alapján azt érzi, érezheti a néző, és talán nem jogtalanul, hogy azért nemcsak a név miatt került egymás mellé a két Luther. Viszont se politizálni, se társadalomkritikát gyakorolni, semmi egyebet direkt módon nem akartunk, sem én, sem Lanczkor Gábor, és szerencsére Gemza Péter rendező sem. Ebből lett szerintem egy olyan darab, aminek ilyen értelemben van több rétege. Tehát ha csak élvezni akarod, akkor beülsz, és élvezed, mint egy musicalt vagy egy operettet. Hogyha gondolkozni akarsz, akkor arra is megvan a lehetőség. Ha következtetni, és belemagyarázni, az sem tilos – hát te vagy a néző, azt csinálsz a darabbal, amit akarsz, a tiéd.
Azt olvastam, hogy amikor írtad, akkor fekete énekesekben gondolkodtál...
Illetve rögtön abban gondolkodtam, hogy ha ezt majd angolul előadják, akkor kik énekelhetnék. Tehát hangokban gondolkodtam. Itthon nem tudtam olyan hangokat, nem ismertem olyan hangokat hogy úgy mondjam testközelből, akikre én ezt elgondolhattam, írhattam volna. Meg arra gondoltam, hogy a szerzők örüljenek, ha megveszik a darabjukat, és előadják azt. Tehát nem mi fogjuk azt eldönteni, vagy nem csak mi fogjuk eldönteni, kik lesznek a szereplők.
Ha esetlegesen ennek lesz egy külföldi vagy egy amerikai bemutatója fekete hangú énekesekkel, akkor át kell írnod a zenét?
Nem, abszolút nem. Sőt, most például át kellett átírnunk néhány dolgot, mert én alapvetően ezt dzsesszénekes hangvételre írtam, és ennek megfelelően a fekvések, főleg a női szólamokban mélyebben vannak mint szokott. De például a Martin Luther King szerepét éneklő Biri Gergely, aki egyébként nagyszerűen tette a dolgát, mint mindenki, ő egy magasabb hangú tenor. Én meg egy magas baritonra gondoltam. Az egyik dalát azt például egy kvarttal megemeltük, mert neki egyszerűen lent nem szólt jól. Ilyenkor nyilván az a probléma merül föl, hogy na de mi van a kísérettel, a hangszereken mi fog jól szólni. De végül is ez még belefért. Ha egyszer feketék éneklik, akkor nyilván a hangvétele azért kicsit más lesz. Ez főleg a kórus esetében lesz igaz, mert ott azért többszöröződik az a fajta... nem is tudom... orgánum. Úgy tudnak vibrálni a feketék, ahogy amúgy nem szabad, mondjuk a klasszikus zenében , de állati jól hangzik. A gospel kórusoknak irdatlan hangjuk van, és az nagyon idevaló lenne. Nyilván, hogyha fekete színészek és fekete énekesek adnák elő, akkor az egésznek a hatása meg az áthallása is más lenne, bizonyos dolgok sokkal direktebbek lennének.
De szó van róla, már tárgyaltok?
Hát mondjuk úgy, hogy tapogatózunk. Én elsősorban nem amerikai fekete előadásban gondolkodnék, vagy nem afelé lépünk elsősorban, hanem mondjuk, nyugat-európai bemutatóban. Az angol szöveg nyers fordításban megvan, egy-két dalnak megvan a rendes szövege is. Sőt, volt olyan dal, például a Memphis boogie, amit én eleve úgy tálaltam Lanczkor Gábornak, hogy ez lesz az angol refrén. De a zene alapvetően angol szövegért kiált, ezért az angolosítás vagy amerikaiasítás az nemcsak hogy kell, hanem bizonyos esetekben azt érzem, hogy talán még egyszerűbb is, mint a fordítva. Nyilván nekem át kell írni adott esetben a szöveghez a ritmust, de ez mondjuk, minimális változtatás. Én az egész darabot így egyben érzem erősnek. De hát ezt majd az utókor meg a közönség eldönti. És hogyha most megállunk az ősbemutató után a debreceni jövő évadra tervezett 15 előadásnál, és nem lesz több, nem mondom, hogy akkor teljesen elégedett leszek, de akkor sem leszek csalódott. Tehát mégis azt érzem, hogy most létrejött valami, ami így önmagában egységes, működik, és aztán hogy ezt meddig működteti a publikum meg a szakma, az majd a jövő zenéje.