A három narancs szerelmese című opera a Bartók Plusz Operafesztiválon.
Prokofjev ritkán látható operáját, A három narancs szerelmesét láthattuk június 13-án a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, a Zágrábi Nemzeti Színház vendégjátékában. (Csák Balázs – operaportal.hu)
Érdemes-e operát írni arról, hogy valaki beleszeret három narancsba? Igen, ha a szerzőt Szergej Prokofjevnek hívják. A mű Carlo Gozzi 18. századi író meséjén alapul. Gozzi neve nem csak Prokofjev darabja révén vált az operatörténet részévé, egy másik meséjének címe: Turandot. Míg azonban Puccini ebből komoly hangvételű operát írt, amivel meghódította a világot, addig Prokofjev operája, A három narancs szerelmese – ami egyébként sokkal inkább hű maradt Gozzi komédiáinak szellemiségéhez – jóval kevéssé vált ismertté. Annál inkább fontos, hogy most ilyen magas minőségben láthattuk. A zágrábi társulat előadásában a nagy orosz zeneszerzőnek a commedia dell'arte hagyományai által inspirált extravagáns remekműve ugyanis pazar kiállításban került színpadra.
A három narancs szerelmese fantasztikus tündérmese, monumentális zenés tréfa, szatirikus hangvételű abszurd komédia, ami nem akar mást, mint szórakoztatni. A mostani előadás rendezője, Krešimir Dolenčić éppen ezért jól tette, hogy nem akarta a mű mélyebb mondanivalóját is megérteni és megértetni (merthogy ilyen nincs), hanem csak elkápráztatni és megnevettetni a közönséget. (Annyit azért tegyünk hozzá: az opera[paródia] megírását Prokofjevnek Sztanyiszlavszkij realista színházára és a töretlenül népszerű Puccini színpadi munkásságára adott ironikus válaszaként is szokták értelmezni.) Prokofjev tehát „csak” szórakoztat, de briliáns módon teszi ezt, egy zeneileg rendkívüli igényességgel megírt operában.
A szerző eredetileg oroszul írta a librettót, de a művet végül franciául mutatták be 1921-ben Chicagóban. Most horvát nyelven hallhattuk.
A bizarr történet szerint a Treff király fia, a Herceg depressziós. Meg kell őt nevettetni, ami senkinek sem sikerül, még az udvari bolondnak sem. A Herceg azonban váratlanul mégis elneveti magát, amikor meglátja a földre guruló gonosz boszorkány, Fata Morgana bugyogóját. A boszorkány különös szerelmi átkot szór rá, és a Herceg attól a naptól fogva három darab narancs megszállottjává válik. Útra kel, és az udvari bolond segítségével megszerzi a három narancsot az emberevő Szakácstól. Mindhárom gyümölcs egy-egy lányt rejt magában. Az első kettő szomjan hal a sivatagban, az utolsóból kilépő lány, Ninetta azonban megmenekül. A szerelmesek egymáséi lesznek, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket.
A „színház a színházban” dramaturgiai megoldás révén külön szerepet kapnak a darabban az egymással veszekedő „nézők”: az egyik csoport a tragédia, a másik a komédia híve, míg a harmadik romantikát és pátoszt szeretne látni a színpadon. A mostani előadáson ők a nézőtér első sorában és egy-egy páholyban foglaltak helyet, rendszeresen kommentálva a színpadon zajló eseményeket. A közülük kiváló Különcök tízfős csoportja végül be is avatkozik a cselekménybe. Ennek a furcsa társaságnak köszönhető, hogy a harmadik narancsból kilépő hercegnő nem jut nővérei sorsára (egy, a sivatagban talált hűtőszekrényből kap üdítőt), és ők azok, akik Fata Morganát, a boszorkányt kézre kerítik és bezárják.
A színpadon tarka, kaotikus karneváli forgatag. Doktorok, katonák, ördögök, angyalok, táncosok és artisták jönnek-mennek, ugrálnak, repülnek rikítóan színes jelmezekben, unatkozni egy percig sem lehet. Az ötletparádé egyik csúcspontjaként pedig a narancsokba zárt mindhárom szépséges lány Marilyn Monroe-ként lép a színpadra. A kreatív, izgalmas produkció további erősségét jelenti az ügyesen alkalmazott videótechnika és az impozáns fényjáték.
A tenorista Michael Robert Hendrick lendületesen, odaadással, kitűnően komédiázva alakította a hipochonder, jajveszékelő, majd hősszerelmessé avanzsáló Herceget. Ladislav Vrgoč remek volt a kétségbeesett, kudarcot kudarcra halmozó udvari bolond, Truffaldino szerepében. Tanja Ruždjak bájos naivitással játszotta a harmadik narancsból előbújó sebezhető, az ártatlanság jelképeként megjelenő Ninettát. (Valószínűleg ez az operairodalom legrövidebb hősnő-szerepe, és bizonyára az egyetlen mű, amelyben a hősnő patkánnyá változik. Merthogy Fata Morgana, a boszorkány fondorlatainak köszönhetően ez is megtörténik. Később, az esküvő előtti utolsó pillanatokban persze Ninetta visszaváltozik. A patkányfülektől és a farkincától ugyan nem sikerül megszabadulnia, de a fülig szerelmes Herceg ezen is túlteszi magát.) Remekül van eltalálva a Siniša Štork basszista által megformált, vénasszonyként, harci sisakban megjelenő vérengző kannibál, a Szakács figurája is, aki merőkanállal kívánja agyonütni áldozatait. (Truffaldino azonban egy szép szalagot ajándékoz neki, márpedig a Szakácsnak a szép szalag a gyengéje. Rögtön ellágyul, így sikerül a Hercegnek és az udvari bolondnak a három narancsot ellopni.) Karakteres alakítást láthattunk Sofia Ameli Gojić részéről, aki Klarissza hercegnőt, a Király rosszindulatú unokahúgát formálta meg, Davor Radićtól, aki Leandro, a szolgalelkű miniszterelnök szerepében lépett színpadra és Berislav Puškarićtól, aki a rövidnadrágban, fehér térdzokniban és tábornoki egyenruhában megjelenő, meglehetősen töketlen Treff Királyt alakította. Tamara FranetovićFelbinger pedig kellően aljas és gonosz volt, mint Fata Morgana; sátáni gúnykacaja hallatán a katonák ereiben is meghűlt a vér.
A többi énekest nem említem név szerint - összesen tizenhat szóló szerep van a darabban. Egyik szólam sem nevezhető könnyűnek, bármilyen rövid szerepről legyen is szó. A három narancs szerelmesében mindenekelőtt jó karakter énekesek kellenek, olyanok, akik megfelelő színészi adottsággal és komikusi vénával is rendelkeznek, és a mostani produkcióban kivétel nélkül ilyeneket láthattunk.
Prokofjev invenciózus zenéje fantáziadús hangszereléssel párosul, a zene karakterábrázoló ereje bámulatos. A karmester, Nikša Bareza lendületes vezénylésének köszönhetően a zenei megvalósítás méltó volt az orosz komponista művéhez. A kiegyenlített hangzást produkáló zenekar színesen, energikusan játszott, a villámgyors tempók, váratlan ritmusváltások is rendre precízen szólaltak meg. Külön érdeme a karmesternek, hogy a zenekari hangzás az erőteljesen megszólaló részeknél sem nyomta el az énekesek hangját.
Abban, hogy Prokofjev operája soha nem vált igazán népszerűvé, annak is része lehet, hogy a darabban nincsenek zárt számok, koncerten is előadható áriák vagy duettek. Prokofjev azonban az opera zenéjéből később rövid zenekari szvitet írt, amelynek Induló című tétele különösen népszerű koncertdarab lett. Ezzel zárult az előadás, merthogy a finálét követően a szereplők az Induló taktusaira jöttek ki meghajolni. Csak hogy még egyszer, utoljára, ezen az estén immár sokadszorra meglepjék a közönséget.
