M. Tóth Géza rendezőMaratoni színházi estén, egymás után, egy helyszínen láthatja az operafesztivál közönsége Bartók Béla három színpadi művét. A Bartók-maraton azonban nemcsak emiatt ígérkezik valódi különlegességnek – hanem amiatt a látványvilág miatt is, amit M. Tóth Géza rendező teremt a Miskolci Jégcsarnokban.
– Erre a különleges produkcióra gondolva A kékszakállú herceg vára regösének szavai jutnak az eszünkbe: Hol a színpad: kint-e vagy bent?
– Valóban adja magát a kérdés. A munkámnak azonban egyébként is, minden esetben az egyik fontos kiindulópontja a helyszín. A másik pedig természetesen maga a mű, vagy filmeknél az ötlet. A Kékszakállút már rendeztem a miskolci Operafesztivál keretében, az aggteleki Baradla-barlangban volt az előadás, és a sziklát használtam „vetítővászonnak”. A kőfal struktúrája sajátos szigorúsággal, keménységgel töltötte meg a látványt. A csodálatos mandarin-rendezésem pedig a 2006-os fesztivál nyitóprodukciója volt, de számos helyen megfordult nemcsak idehaza, hanem Európában is. Ám bármilyen produkciót készítek, televíziós műsort, filmet vagy színházi előadást, szóljon az vájt fülű operaközönségnek vagy gyerekeknek, mindig meghatározó az is, hogy hol és ki fogja látni.
– Maradjunk egyelőre a műnél. Ez ugyanis most nem egy, hanem három! A két eddig említett mellett A fából faragott királyfi is része a Bartók-maratonnak. Két táncprodukció, egy opera, és bár a szerzőjük közös, egymástól független alkotások...
– Ez így van, Bartók soha még utalást sem tett arra, hogy színpadi műveit trilógiaként lehetne értelmezni, és ezt tiszteletben kell tartani. Van persze egy első látásra szembeötlő közös pont: a férfi-nő kapcsolat, ez azonban így még annyira banális, hogy kimondani is szégyellem. Azt kell inkább megfejtenünk, mi az, ami tartalmilag egymásra rímel ezekben a művekben. És én az emberi viszonylatok megélésének kétféle lehetőségében látom ezt. Emberi, mert nemcsak férfi-nő között, hanem univerzálisan, minden kapcsolatban értelmezhető, hogy az a viszony lehet teljes, és lehet olyan, amelyikből hiányzik a teljesség. A teljes viszonyban semmi rész szerint való nincs, nem érdekes a kor, a társadalmi státus, a vagyoni helyzet, a tervek és gondok – csak az a viszony létezik, amiben a két fél áll egymással. És vannak kapcsolatok, amelyekben csak a rész szerint való dolgok érdekesek: a másik teste, rangja, szépsége, múltja, esetleg a kapcsolatban saját magam megtalálása. A teljességében megélt kapcsolat két ember között csak egyféle lehet, de töredékessé végtelenféleképpen válhat.
Maraton-próba a Miskolci Jégcsarnokban. Instruál a koreográfus: Kozma Attila.– Három egészen eltérő kapcsolattörténet bomlik ki a darabokban – a mesés egymásra találástól a felperzselő vágyig...
– A fából faragottban a királyfi kinyilvánítja igényét a viszony teljességére, miközben a királylány csupán a férfi-külsőségekre kíváncsi, az erő, a dominancia, a férfiasság vonzza. Mint az a kamaszlány, aki egy popsztár-plakátba szerelmes. Végül a királyfi és a királylány viszonya mégis beteljesedik, teljessé válik. Ez egy igazi ’hepiendes’ sztori. Nem úgy, mint a Kékszakállú. Judit állandóan a részletekre, a titkokra, a gyanúkra, kételyekre kíváncsi. A Kékszakállú nem győzi kérlelni őt: vigyázz miránk, csókolj, sose kérdezz! Milyen beszédes ez a két szó: a csók az egység, az eggyé válás, a kérdezés a szétválasztás, a részletekké bontás gesztusa. A csodálatos mandarinban a szituációból fakadóan fel sem merülhet, hogy a férfiaknak (az Öreg Gavallérnak és a Diáknak) vagy a lánynak igénye lenne valamiféle teljességre megélésére. Ezért is lesz annyira rémisztő, majd megváltó erejű a lány számára, amikor a Mandarin ezt már másképp akarja... Teljes és töredékes viszony: ez az a közös tartalmi elem a művekben, ami a rendezés egyik fogódzója lett.
– A másik pedig, ahogy mondta, a hely szelleme. Ez esetben ez jelenti Miskolcot, az Operafesztivált, a Jégcsarnokot.
– És ez mind külön is formálja a végeredményt. Nézzük először a Jégcsarnokot! Először arról kellett dönteni, hogy akarok-e ott egy ügyetlen színházat fabrikálni belőle, tehát felépíteni egy színpadot, kialakítani egy rossz zenekari árkot, behordani a közönségnek egy regiment széket... Úgy gondoltam, ha már azt mondta a fesztivál vezetése, hogy ott a lesz a maraton, akkor használjuk a csarnokot az architektúrának megfelelően: létezik a küzdőtér, vagy ha úgy vesszük, a színpad. És ha az emberek hétről hétre követni tudnak a jégen egy alig 8 centis, fekete korongot a lelátóról, akkor alkalmas arra is, hogy a táncosokat, a vizuális effekteket és azok változásait kövessék.
– Nyilván követni tudják – de ez mégsem színházi nézőpont.
– Több szempontból sem. Hogy én is a regöst idézzem: „Nézzük egymást, nézzük...” Itt a közönség nemcsak néző, hanem maga is a látvány része! És senki nem lát fel a színpadra, hanem mindenki rálát, mint az antik amfiteátrumokban.
– Vagy mint a kakasülő közönsége.
– De az nemcsak nézőpont, hanem egy furcsa státus is, megvan a maga gőgje vagy szégyene. Viszont itt mindenki ugyanabban a helyzetben van, nincs földszint, nincs páholy, nincs zsöllye...
– Mindenki „vízszintesen” látja a produkciót, ami viszonylag ritkán fordul elő.
– Így számunkra adott a feladat: azzal kell kezdeni valamit, ami a síkon van. Belógatott, zárt díszletekről nem lehet szó, hiszen akkor mindig kitakarunk valamit. Ki kell hát használni ezt a speciális rálátást. Lent kell izgalmas felületet kialakítani, méghozzá csak tiszta forrásból merítve – csakis elemi gesztusokat, elemi tisztaságú anyagokat szerepeltetve. Így indokolt a por vagy föld vagy homok. Az utóbbinál maradtunk, mert ez az érdekes, szép anyag vetítőfelületként is funkcionálhat. Olyan látványokat, mozgásokat igyekeztem kikísérletezni, hogy ne vetítést lásson a néző, hanem úgy tűnjön, mintha élne az anyag. Zeke Edit tervezővel azt kerestünk, ami elemel ettől a nagyon elemi világtól, így születtek meg az alulvilágított, plexifelületekkel ellátott szögletes struktúrák, amik minden egyes egyfelvonásosnál újrarendezve, új asszociációkat keltve hídként vagy gátként vagy éppen folyosóként, lokálbútorzatként hatnak.
Maraton-próba a Miskolci Jégcsarnokban– Ezt az egész speciális világot befolyásolhatta még egyáltalán a genius loci többi eleme?
– Hogyne! A fesztiváli kereteken kívül valószínűleg meg sem születhetne egy ilyen produkció! Hiszen sokkal nagyon a kockázattűrő képessége, mint a repertoárra szánt kőszínházi előadásoknak. És hat a város, az itteni közönség. Mint minden előadás előtt, ha becsukom a szemem, látom magam előtt őket, elképzelem, kik azok az emberek, milyen ruhában lesznek, mit várnak el, hogyan gondolkodnak, mik az elvárásaik, az előzetes ismereteik... Úgy készülök, mint egy randevúra, amikor nem magunkat akarjuk rányomni a másikra, hanem a másiknak szeretnénk örömöt szerezni.
– És a miskolci közönséget milyennek látja?
– Intelligens, kulturált, nyitott közönség, amelyet nem lehet eléggé partnerként kezelni. Miskolc erősen polgárosult hagyományú város, nem véletlen, hogy itt tudott megszületni és megmaradni két nagy, izgalmas, nemzetközi fesztivál: a CineFest és a Bartók Plusz. És nyilván nem véletlen, hogy mindez abban a városban történik meg, ahol Magyarország első kőszínháza épült, méghozzá a város polgárainak támogatásával. Ez benne van a hely szellemében, lelkületében, szinte kiirthatatlanul. Ebből is adódik, hogy nagyon jó a közönség: egyszerre kritikus és elfogadó, nyitottan, de értő füllel fogadja az előadásokat.
– Azért egy ilyen maraton a rutinos, értő közönség számára is megterhelő lehet.
– Az biztos, hogy nehéz este lesz, partnerséget feltételez a közönség részéről is. Nem olyan lesz, mint egy bérletes előadás, az is biztos. És az is, hogy estére már nem nagyon érdemes más programot tervezni. De remélhetőleg nemcsak azért, mert sokáig tart, hanem azért is, mert elég élményt szolgáltat arra a napra.
Interjú: Csörnök Mariann