Gaston RiveroGaston Rivero uruguayi születésű tenor december 9-én és december 15-én lép fel a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál adventi gálaestjén a Miskolci Nemzeti Színházban és a Zeneakadémián. A művész élete minden irónia nélkül egy dél-amerikai szappanoperára hasonlít. A nélkülözéssel, diktatúrával, Broadwayjel, egy különleges Stradivari-hangszer történetével és kemény munkával fűszerezett sikertörténetet azonban az élet írta. A művésszel készült interjúnkban gyermekkoráról, álmairól, első felkéréséről és későbbi sikerének titkáról beszélgettünk. (Megjelent a fidelio.hu-n.)
- Montevideóban született 1978-ban, de úgy tudom családja ekkor már hosszú évek óta Argentínában élt. Mi történt?
- Igen, édesapám operaénekes volt a Buenos Aires-i Teatro Colónban, ezért a szüleim, akik egyébként uruguayiak, valóban ott éltek, annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén nagyon rossz volt Argentínában a közbiztonság és az életkörülmények. Több mint harmincezer ember, köztük újszülött csecsemők tűntek el nyomtalanul azokban az években. A szüleim úgy döntöttek, hogy nekem, és több testvéremnek is a szomszédos Uruguayban kell a világra jönnünk. Ennek köszönhető, hogy vannak argentin és uruguayi családtagjaink is, akikkel, mivel a két ország kultúrája igen hasonló, és a nyelv is ugyanaz, nagyon jól kijövünk az élet minden területén, kivéve, ha a nemzeti focicsapatnak kell szurkolni.
- Édesapján kívül a család több kiváló zenésszel is büszkélkedhet. Milyen emlékei vannak?
- Édesapám révén, aki a hatvanas évek óta énekelt a Buenos Aires-i dalszínháznál, rengeteg olyan archív felvétel van a család birtokában, ahol még ő énekel például A trubadúrban, a Pillangókisasszonyban, vagy az Álarcosbálban. Van egy Beethoven IX. szimfónia lemezem is, ahol még Piero Gamba dirigálta a zenekart. Ezekre nagyon büszke vagyok. A zene része volt az életünknek, a bátyám trombitásként kezdte, az egyik nővérem pedig évekig tanult zongorázni, de a legismertebb zenészek egyike a családban a nagybátyám volt. Michelangelo Veltri karmesterként működött és olyan énekesekkel készített felvételt, mint Alfredo Kraus, de közeli barátja volt annak az Eugene Kohnnak is, aki később az én tanárom lett New Yorkban. Személyesen sosem ismerhettem, de az apámmal nagyon sokat dolgoztak együtt Buenos Airesben. A másik nagyszerű muzsikus a nagyapám volt, Ramon Olivera, aki Dél-Amerika számos zenekarában játszott koncertmesteri poszton az 1930-as évektől egészen a ’70-es évekig, köztük a montevideói Teatro Solisban. A karrierjében a II. világháború miatt kellett néhány év szünetet tartania, amikor francia közvetítéssel az európai frontra hívták. Amikor visszatért, a nagybátyjától örökölt egy valódi Stradivari-hangszert, aki korábban német zongorista felesége révén jutott a hegedűhöz. Őszintén szólva soha nem láttam senkit, aki olyan magas szinten művelte volna a hangszerét mint ő. Élete végén újra megnősült, ami miatt a családnak sajnos le kellett mondani a hangszerről. Ez egy hatalmas veszteség volt, ami a hangszer eszmei értékét illeti. Úgy, gondolom, hogy ennek a hegedűnek a családban kellett volna maradni addig, amíg nem születik egy családtag, aki megérdemelten ki tudta volna használni a hangszer adottságait.
- Ilyen családi háttérrel a kezdetektől egyértelmű volt, hogy zenész, sőt énekes lesz?
- Mindenképpen. Az egyetlen időszak, amikor máshogy képzeltem el az életemet hatéves koromban volt, akkor detektív, vagy kriminológus szerettem volna lenni, de ezt a gondolati kalandozást leszámítva mindig is az opera volt életem és még ma is az. Tizenegy éves korom óta érzek különleges vonzódást Puccini operáihoz, ettől kezdve naponta legalább egy órát hallgattam operafelvételeket, tizennégy évesen pedig zenei középiskolába mentem. Soha nem bizonytalanodtam el, egyetlen pillanatra sem. Tudtam, hogy tenor énekes akarok lenni és operákat énekelni, mindent megtettem annak érdekében, hogy ez az álom valóra váljon. Sok mindennel meg kellett küzdenem, köztük a párom szüleivel is, akik úgy gondolták, hogy ez csak egy hobbi, és különben is, ki látott még olyat, hogy az éneklésből meg lehet élni?
- Karrierje nehezen indult be, ideje és energiája nagy részét a megélhetésre kellett fordítania. Hogyan alakult az első igazi felkérése?
- Tizennyolc évesen hagytam ott a szülői házat, minden tartalékomat arra fordítottam, hogy egy lakást vegyek magamnak, aminek az lett az eredménye, hogy el kellett kezdenem fizetni a jelzáloghitelt, ami a bevételeim több mint kétharmadát elvitte. Négy éven keresztül dolgoztam egy ügyvédi irodában asszisztensként. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig az ügyvédek munkáját segítettem, papírokat hurcoltam, bíróságokra mentem és könyvelőről könyvelőre jártam. Egyetlen szerencsém volt, hogy közel volt a zeneiskola, így esténként be tudtam menni gyakorolni és a tanulmányaimmal foglalkozni. Hétvégenként operett-szerepeket vállaltam egy kis, pár száz fős Buenos Aires-i színházban. Nagyon keveset kerestem, de legalább gyakorolhattam a színpadi, előadóművészi hivatást. A lehetőségeim akkor kezdtek kitárulkozni, amikor New Yorkba érkeztem. A Broadwayen kezdtem dolgozni, amivel már kerestem annyit, hogy fedezni tudjam a kiadásaimat, rendezzem a lakáshitelem, és még énekórákat is tudtam venni. Nagyon hálás vagyok Baz Luhrmann filmrendezőnek, aki beválogatott egy Bohémélet produkcióba. Azt hiszem innen tudott elindulni a karrierem.
- A Broadway szinte minden előnyét és hátrányát megtapasztalta. Többet szeretett volna elérni?
- Belépni a Broadwayre olyan, mint részt venni egy esküvőn. Nagyon sok különböző emberrel lehet találkozni, olyanokkal, akik egytől egyig máshonnan érkeztek, eltérőek a tapasztalataik és mind mást szeretnének. Vannak, akik csak azért mennek, hogy megnézzék a ruhakölteményeket, és megtudják, hogy kik voltak ott az eseményen. Van olyan, aki azért megy, mert úgy gondolja, hogy tényleg ez a legboldogabb nap a fiatal pár életében, és vannak, akik csak magukat mennek megmutatni, mert fontosabbnak érzik magukat az ifjú párnál. És végül olyan is van, aki egy jó partynak fogja fel az egészet, és azt mondja: gyerünk, vágjunk bele, jól fogok szórakozni, aztán ki tudja mi lesz belőle. Én valami hasonló megfontolásból mentem a Broadwayre, és el lehet képzelni a mosolyt az arcomon, egy kis Buenos Aires-i színház után. Nyugodt szívvel vágtam bele, mert nem féltem a kihívásoktól. Tudtam, hogy nem feltétlenül a minőség lesz a döntő, de a mennyiség. Minden szerepbe be kellett tudni ugrani, Rodolfótól egészen az újságkihordó fiúig, vagy a dzsigolótól a rendőrig. Egy héten átlagosan kilenc előadást kellett teljesíteni, itt nincs helye díváknak, vagy hőstenoroknak. Mindenkinek csinálnia kell mindent, különben nem működik a show. Huszonhárom évesen nagyon élveztem ezt a környezetet, de ma már nem csinálnám újra.
minden vágyam, hogy egy sportcsarnokban, több tízezer ember előtt szerepelhessek egy Aida-produkcióban, amit maga Placido Domingo irányít
- Operaénekesként jól körülhatárolható repertoárja van. Nem szereti a kísérletezést?
- Első látásra valóban érdekesnek tűnhet, hogy nem énekeltem például Mozartot, de nem arról van szó, hogy nem szeretem, sőt, az egyik kedvenc zeneszerzőm, de sosem volt olyan rugalmas a hangom, hogy tudtam volna énekelni. Nagyon tisztelem és irigylem például Placido Domingót a bátorságáért, aki amellett, hogy Puccini operákban és a verista kompozíciókban érzi a legjobban otthon magát, énekelt már Don Giovannit, Idomeneót, Varázsfuvolát és még Wagner-szerepekben is kipróbálta magát. Én mindig is úgy gondolkodtam, hogy ismerem a határaimat és sosem volt még merszem, hogy kilépjek a komfortzónámból. Emiatt egyébként nagyon sok felkérést utasítottam már vissza, és okoztam csalódást a menedzsmentemnek is, de úgy gondolom, hogy operaénekesnek lenni olyan, mint háborúzni. Rendelkezésre kell állnia a megfelelő felszerelésnek, stratégiának és magának a hadseregnek ahhoz, csatát lehessen nyerni. Ha valami ezek közül nincs kéznél, az ember csak kockára teszi az eddig megszerzett hírnevét, és nem csak a sajátját, de a mögötte álló csapatét is. Ezeket a tényezőket szem előtt tartom akkor is, amikor aláírok egy szerződést, csak akkor vállalok el valamit, ha 90%-ban biztos vagyok a sikerben. A maradék tíz százalékot pedig úgysem lehet irányítani.
- Mielőtt áttérnék a legemlékezetesebb szerepeire, úgy tudom van egy régóta dédelgetett álma.
- Nos, nincs kedvenc operaházam, és nem tudnám megmondani, hogy melyik dalszínházban szeretnék még énekelni, de egy biztos: minden vágyam, hogy egy sportcsarnokban, több tízezer ember előtt szerepelhessek egy Aida-produkcióban, amit maga Placido Domingo irányít.
"Napi 30 km futással lett belőlem jó énekes"
- Pályafutása során számos operakaraktert megformált már. Ki tud emelni egy-egy szerepet, amik a legnagyobb kihívást jelentették?
- Elsősorban Manrico alakját említeném Verdi A trubadúr című operájából. Nagyon összetett személyiségről van szó, ami miatt egyszerre kell szilárdnak és rugalmasnak mutatkozni a színpadon. Elengedhetetlen, hogy uralkodni tudjak azokon az energiákon és tűzön, amik ilyenkor kikívánkoznak belőlem. Nem szabad kilépni a bel canto kereteiből, még akkor sem, ha tudjuk, hogy egy cápákkal teli medencébe kell magunkat belevetni. Van egy másik szerep is, Cloriviere Respighi Maria Victoire című 1913-as alkotásából, amire talán az érdekes jelző a legmegfelelőbb. Az alak gonoszsága, és ahogy a környezetét manipulálja, az egyik legfelemelőbb kihívás, na persze, ha az ember szeret színészkedni.
- A kortárs operarendezői trendeket tekintve a látvány egyre fontosabb szerephez jut az előadásokban. Önnek erről mi a véleménye?
- Az opera műfajának fenn kell tudnia tartani az érdeklődést, de a színészi játék nem ér semmit, ha nincs hozzá egy megbízható énektechnika. Legutóbb Monacóban vettem részt egy Nabucco produkcióban Anna Pirozzival. Csak meg kell nézni mit művel a színpadon, miközben csodálatosat énekel Abigél szerepében. Olyan énektechnikával kell bírni, amit szinte minden körülmények között be lehet vetni, még ha adott esetben egy teljesen élethű kardjelenet közben kell is énekelni. Az operának fejlődnie kell, még érdekesebbnek kell lennie miközben ugyanúgy bejárja azt a hatalmas ívet, ami az erőszakos, véres jelenetektől vezet a lírai, szerelmi vallomásokig.
- A hős karakterekhez vonzódik inkább, vagy azokhoz, akik csendben, de kitartanak egy-egy eszme, vagy a szeretett nő mellett?
- Hogy őszinte legyek, Radames kivételével inkább a rosszfiúk, a hős szerepek vonzanak. Egy negatív karakter megformálásában sokkal több lehetőséget látok színészileg, ami nekem nagyon fontos. Ha egy antihős bőrébe bújok, sokkal több az esélye annak, hogy érzelmeket váltok ki a közönségből, hogy meghökkentem őket. Senki nem várja Don Josétól, hogy megöli Carment, vagy Otellótól, hogy hátba támadja Desdemónát. Ezekben a szerepekben van temperamentum, amit ki is kell játszani, de például ott van Don Carlos mint antihős, aki viszont nem áll olyan közel hozzám.
- Egy operaelőadás kapcsán nagyon sok múlik a karmesteren. Van olyan dirigens, akivel kapcsolatban már az előadás előtt egészen biztos a sikerben?
- Daniel Barenboim az egyik kedvenc karmesterem, aki mindig kontroll alatt tudja tartani az egész előadást, és teszi ezt úgy, hogy közben szabadjára engedi az énekeseket és lehetővé teszi, hogy megvalósítsák a saját elképzeléseiket. Ez csak színvonalas operaelőadásokban tud megvalósulni és csak olyan magas szintű karmester-egyéniségekkel mint ő.
- Korábban már említette Eugene Kohnt mint mesterét. Ha jól tudom, személye alapjaiban határozta meg az Ön pályafutását.
- Találkozásom Eugene Kohnnal az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem operai pályafutásom során. Ő volt az, aki hozzásegített, hogy kialakuljon és megerősödjön az a bizonyos énektechnikai tudásom. Ő volt az, aki megtanított arra, hogyan uralkodjak magamon, és hogyan tartalékoljam az energiáim, akkor is, ha már a fizikai tűréshatáromat feszegetem. Több órás énekórák után elvárta, hogy tíz vagy húsz, sőt akár harminc kilométert is lefussak naponta. Általa alakítottam ki azt a repertoárt, amit ma is a sajátomnak érzek, és nem mellesleg ő mutatott be Placido Domingónak, aki azóta is a legnagyobb példaképem.
- Több rangos elismerésben részesült pályája során, hogyan vélekedik a versenyekről és a versenyhelyzetekről?
- Minden elismerés nagyon fontos a számomra, de nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget. Vannak díjaim, amelyek akár egy több hónapos folyamatos felkészülés eredményét reprezentálják, de olyanok is, amelyek bizonyos operaházak ajtajait nyitották meg előttem. Sosem gondoltam egy verseny után, hogy ezzel akkor most elértem valamit, vagy azt, hogy a versenyek arra jók, hogy rövid úton legyek híres. Úgy vélem, ahhoz, hogy jó operaénekes legyek, nem elég négy áriát ismernem, azokat bomba biztosan tudnom és egyszer bemutatnom, hanem ennél sokkal többre van szükség. Számos verseny tapasztalatával a hátam mögött azt tudom tanácsolni azoknak, akik versenyre adják a fejüket, hogy az ellenfelek, akikkel adott esetben megmérkőznek a versenyeken, a későbbiekben a pályatársaik lesznek, ezért mindenekelőtt érdemes tisztelni egymás tudását. Nem a zsűrinek kell megfelelni, hanem a közönségnek, és lehetséges, hogy akik egykor ellenfeleink voltak a versenyszínpadon, hirtelen a harcostársaink lesznek egy előadásban.
Mozart az, akit szerintem a Mindenható személyesen érintett meg, és az én szívemhez is ő áll a legközelebb.
- Szó esett róla, hogy nem énekelt még Mozartot, ugyanakkor ő legkedvesebb zeneszerzője.
- Mozart zenéjét hallgatom futás közben, vagy egyszerűen csak akkor, ha ki akarok kapcsolódni. Legyen az ember bárhol és csináljon bármit, úgy érzem, hogy a No. 23-as zongoraverseny az a zenemű, ami biztosan a legalkalmasabb arra, hogy az embert jó érzéssel töltse el. Mozart az, akit szerintem a Mindenható személyesen érintett meg, és az én szívemhez is ő áll a legközelebb.
- Van olyan szerep, amit még nem énekelt el, de szívesen venné, ha megtalálná a lehetőség?
- Offenbach rajongó vagyok, nagyon szeretem azt a zenei anyagot, amit Hoffman elbeszélései alapján alkotott. Nagyszerűek a fejlődési ívek, amiket a karakterek bejárnak. Természetes, hogy közel áll a szívemhez Kalaf a Turandotból, Alvaro A végzet hatalmából és Verdi Otellójának címszerepe.
- Milyen fellépések várnak Önre a a közeljövőben a miskolci és budapesti operagála mellett?
- Örömmel mondhatom, hogy sűrű a program: Toulonba éneklek majd az Álarcosbálban, Lipcsében a Bohéméletben, Koreában a Carmenben, Tel Avivban Faustot, a Macbethetben pedig Berlinben állok színpadra, és úgy tűnik, hogy az álmom is valóra válik, ugyanis 2017-ben négy németországi stadionban adjuk majd elő Verdi Aidáját százezer fős közönség előtt, a karmesteri pálca pedig Placido Domingo kezében lesz.
A Bartók Plusz Operafesztivál adventi programjairól a fidelio.hu-n »