Beszámoló Orbán György "Bűvölet" című operájának ősbemutatójáról. (2013.06.17. - operaportal.hu - Csák Balázs)
Június 15-én este hangzott el az idei Miskolci Operafesztivál első magyar opera bemutatója: Orbán György Bűvölet című művét adták elő a Miskolci Nemzeti Színházban. Az előadásra a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójában került sor.
A marosvásárhelyi születésű Orbán György számos szerzeménye között eddig csak egyetlen opera szerepelt, a Pikkó Hertzeg, jóllehet, a szerző megannyi egyéb művet – oratóriumot, misét, kórusművet, dalt stb. – is írt már énekhangra. A Bűvöletet sem mostanában komponálta. A műnek volt már egy koncertszerű előadása 2005-ben, a Művészetek Palotájában. Színpadon azonban az operát most láthattuk először.
A cselekmény a hanyatló Római Birodalomban - a szerző megfogalmazása szerint: a „szürrealisztikusan romló birodalomban” - játszódik. A cinikus és korrupt Szenátor házában vagyunk, akinél éppen vendégek vannak: az erkölcsileg nem kevésbé romlott Víziorgonás és a Kuplerosné. Veszekednek, rikácsolnak, gúnyolódnak, a Szenátor felesége, Flavia azonban csendben ül a háttérben, elkeseredve hallgatva férje és a vendégek „diskurzusát”. Eközben némán, megtörten jön-megy és hordja az ételt-italt a vendégeknek egy trák rabszolga – mint később megtudjuk, ő Orfeusz, a legendás mitológiai Orfeusz „egyik leszármazottja”.
A dekadens Rómában még a zene is be van tiltva. A korrupció persze virágzik, a Kuplerosné például Afrikából hozat zenészeket, a Víziorgonás pedig a víziorgona-bizniszben érdekelt. (Megj.: a víziorgona az orgona ókori előfutára volt, amin billentyűzet segítségével lehetett játszani.) Igaz, ezeken a hangszereken is kizárólag a tehetségtelen, botfülű Szenátor „szerzeményét”, a Birodalmi Himnuszt lehet eljátszani. (Amúgy nem a Himnusz az ő egyetlen műve: megtudjuk ugyanis, hogy az adóbevallását is megzenésítette…)
A jelenet kabaréba hajló, néhol fergeteges, és igen szórakoztató, köszönhetően a szellemes szövegnek is, amely egyébként tele van tűzdelve mai szleng szavakkal, a három szereplő ezen a nyelvezeten vágja egymás fejéhez a válogatott sértéseket (a „balfasz” is elhangzik).
A teremben azonban furcsa hangulat, „bűvölet” kezd eluralkodni. A jelenlévők rémülten döbbenek rá, hogy mindez a rabszolga jelenlétének tulajdonítható. A Zenét persze egyikőjük sem hallja, de rájönnek, hogy a rabszolgának "hangok jönnek ki a fejéből", vagyis énekel. Amikor pedig Orfeusz kimondja a nevét, a Szenátornak elakad a szava – ő azért nem teljesen műveletlen, és tudja, hogy a szolga zenéjének varázsával az ő evilági hatalma nem vetekedhet. (A görög mitológiában Orfeusz, a legendás trák dalnok a zenéje révén természetfeletti képességekkel bírt: megszelídítette a vadállatokat, lecsillapította a természet erőit, még az alvilág őreit is megindította. Orfeusz legendája számos zeneszerzőt ihletett meg, a leghíresebb operai feldolgozás Monteverdi Orfeusz, illetve Gluck Orfeusz és Euridiké című műve.)
Orfeusz és Flavia között szerelem szövődik. Az immár felszabadított dalnok magával hívja a nőt, akinek megható búcsúja Rómától az opera egyik legszebb jelenete. A Szenátor és társai megölni készülnek Orfeuszt, de a dalnok hatása alól ők sem tudják kivonni magukat. A mű végén a szenátor megenyhülten búcsúzik feleségétől és Orfeusztól.
Az opera üzenetét így foglalja össze a Fesztivál programfüzete: „Bűvölet című operája tárgyául az Orfeusz által megjelenített szépségeszmény és a mindenkori korszellem konfliktusát választotta a szerző (…) Szereplői meghökkentő fejlemények során eszmélnek rá: szépség és igazság összefügg. A valódi tehetség, az elhivatottság, a kiválasztott szellem és lélek minden világi hatalomnál több.”
Az igen részletesen kidolgozott első felvonás számomra erősebb volt, mint a második, amelyben a mű szerkezetét tekintve némi aránytalanság érhető tetten. A mű elején színrelépő trió (Szenátor-Víziorgonás-Kuplerosné) hosszú, de pergő jelenetét Orfeusz és Flavia szép duettje követi, ezzel zárul az első felvonás. A második felvonás viszont szintén kettejük jelenetével folytatódik, ráadásul igen hosszan. A cselekmény és a párbeszéd itt olykor nehezen követhetővé és vontatottá válik, amin a Szenátor és társai újbóli megjelenése ugyan változtat, de ezt már csak egy igen rövid végkifejlet követi. Dramaturgiai szempontból a cselekmény íve az első felvonást követően megtörik, az amúgy kitűnő ötletre épülő történet kibontásával és következetes végigvitelével a szerző adós maradt.
A zene sokszínű, eklektikus (az utóbbi jelzőt nem pejoratív értelemben használom). Olykor operettes, musical-es, gyakran kuplék, kabarék világát idézi, máskor barokkos hangzású, megint máskor könnyedebb műfajú filmek kísérőzenéjére emlékeztet. A Szenátor, a Víziorgonás és a Kuplerosné jeleneteiben a kapkodó, pergő diskurzusokat a zenekar gyorsan váltakozó, ritmikus hangjai kísérik, a rövid dallamtöredékeket gyakran csak egy-egy hangszer emeli ki. A zene Orfeusz és Flavia jeleneteiben megváltozik: ezeket a részeket érzelemdús, nagyívű dallamok és tonális hangzás jellemzi. A látszólagos könnyedség ellenére azonban rendkívül igényesen kidolgozott kompozícióról van szó, amely mind a zenekar, mind pedig az énekesek számára nagy kihívást jelent.
A műben fontos szerepet kapott a kórus is, amely értelmezte, kommentálta az eseményeket, ennyiben tehát az antik kar szerepét töltötte be.
Bár Orbán György egy korábbi interjújában (a másik operájával kapcsolatban) szerényen azt mondta, hogy az ő szövege „semmilyen irodalmi értékkel nem bír”, ezúttal bizton állíthatom, hogy ez nem igaz. A Bűvölet egyik nagy értéke a kitűnő, igényes szövegkönyv, amelyet ezúttal is maga a zeneszerző írt.
Az énekesek egytől-egyig kitűnően helytálltak, pedig – ahogy már említettem – nem volt könnyű dolguk.
Orfeuszt Nyári Zoltán tenorista személyesítette meg, aki remek hangi képességei mellett ezúttal is színészi képességeivel tűnt ki. A görbült testtartásbna járó, megalázott szolga képe vagy a már felszabadított Orfeusz hősies pátosza egyaránt emlékezetes maradt.
A Flaviát alakító Herczenik Anna jól bírta az igen nagy hangterjedelemre írott, drámai és lírai képességeket egyaránt megkövetelő szólamot. Játéka is kifejező volt: az első felvonás elején feszülten várakozó Feleség úgy is magára tudta irányítani a figyelmet, hogy meg sem szólalt…
A Balla Sándor (Szenátor), Laczkó V. Róbert (Víziorgonás) és Molnár Mária (Kuplerosné) alkotta trió kitűnően komédiázott és pontosan, magabiztosan énekelt. Tipikusan „hálátlan” szerepekről van szó, amennyiben nincsenek számukra nagy áriák és duettek, ugyanakkor sokat vannak a színpadon és nehéz szólamokat énekelnek.
A Kolozsvári Magyar Opera zenekarát Selmeczi György dirigálta. Bár a művet nem ismertem, az eredményt hallva egyértelmű, hogy a zenekar is egy nagyon alapos betanulási és felkészülési időszakot hagyott maga mögött.
Novák Eszter rendező (a színlapon Selmeczi Györggyel együtt vannak feltüntetve, mint „alkotók”) és Zeke Edit díszlet- és jelmeztervező egyszerű eszközökkel megvalósított, de ötletes színpadképe kellőképpen illúziókeltő volt és elégségesnek bizonyult a néhány szereplős kamaraopera színreviteléhez.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy heteken belül több magyar opera bemutatóját is láthatjuk Miskolcon. A sort Orbán György műve nyitotta, 18-án este következik Vajda János legújabb operája.
