Befejeződött a Bartók Plusz Miskolci Operafesztivál. Az „Ezrek operája” elnevezésű rendezvényen a Traviatát láthatta a közönség három estén át, három különböző miskolci helyszínen. Alfréd szerepét László Boldizsár énekelte, vele beszélgetett az utolsó előadás előtt Vona Ildikó. (2013.06.24., operavilag.net)
– Átnéztem a szerepeidet, de a Traviata Alfrédját nem találtam köztük. Lehetséges, hogy most énekled először?
– Igen. Olyannyira, hogy egy hónapja szóltak. Akkor tíz napig még nem tudtam a szereppel foglalkozni, mert benne voltam egy másikban – folyamatos dolog, hogy tanul az ember meg játszik –, és új tanulnivalót nem szeret felvenni senki, amikor még van más. Így aztán három hét alatt kellett megtanulnom Alfrédot, de nagy örömmel tettem. Egyébként nálam a gyors tanulások Miskolchoz kötődnek, mert két évvel ezelőtt a Parasztbecsületbe ugrottam be, de úgy, hogy négy nap alatt tanultam meg a szerepet nulláról.
– Az idei Operafesztivált extrém körülmények jellemzik…
– A rendkívüli hőség az egyetlen gond, de szerencsére nem maradt el próba az időjárás miatt. Nagy mázlink volt az idővel. Nekem a legnagyobb problémát az okozza, hogy Nyékládházán béreltünk nyaralót – többen összefogtunk –, és este, amikor énekelni kell, nem tudok lemenni a tóhoz fürdeni. Már benne vagyunk a nyárban, nyaralásnak is felfoghatjuk ezt, persze maga a próbafolyamat kőkemény munka.
– Anger Ferenc rendező milyen instrukciókat adott? Vagy teljesen rád bízta Alfréd megformálását?
– Alfréd legbelsőjéből indul minden tekintet, minden rámozdulás, és nagyon akarja ezt a nőt. Anger Ferenc nem olyanra veszi a figurát, mint általában szokták: hagyják a tenoristát, hogy bejöjjön, teszi a szépet, és egyszer csak meghal a nő a kezei között. Eddig lírai tenoroktól hallottam, és megmondom őszintén, picit alábecsültem ezt a szerepet. Nekem spintósabb hangom van, kicsit sötétebb; ennél sokkal keményebb, súlyosabb szerepeket szoktam énekelni. Meg kell, hogy küzdjek vele most itt, de lehet, hogy azért, mert rövid idő alatt kellett összehozni az előadást – pont két hete kezdtük el próbálni –, ráadásul rögtön az első héten elkaptam egy vírust.
– Az énekszólam is nehéz, de mellette még sokszínű színészi játékot is igényel ez a szerep.
– Nekem a legnagyobb gondot az akusztikus tér hiánya okozza. Azt megszokni, hogy szinte alig hallom magam és a zenekart, helyette valami távolról jövő tonalitásra és a karmester kezére énekelni elképesztően nehéz.
A miskolci Traviatában (fotó: Éder Vera)
– Mennyire áll közel hozzád ez a figura?
– Egy korosztállyal fiatalabb fiúknak áll szerintem ez igazán jól, én már negyven fölött vagyok. Alapvetően öt éve éneklek operát, tehát amikor elkezdtem ezt a műfajt, már akkor nem voltam olyan fiatal, hogy Alfréd legyek. Megszerettem, de jobban állnak nekem az olyanok, mint például Az álarcosbál Riccardója, a Herceg a Rigolettóból – szóval az egy fokkal szemetebb figurák, vagy pedig a nagyon szenvedők, mint Jacopo A két Foscariból, aki egy vérig alázott figura. Csak épp arról nem szól a darab, hogy végighúzzák a színpadon, és ütik-verik.
– Érdekes, amit mondasz, mert ez a két véglet. A „végletek embere” vagy?
– Nagyon sokáig vártam arra, hogy operista legyek. Úgy látszik, ezeket a szélsőségeket fogom meg először. Az Alfréd-szerep a nagy tanulsága: itt sokkal finomabb eszközöket kell használnom, és elegánsabban, magamat jobban kihúzva, mélyebben belülről kell dolgoznom. De játszottam a Bajazzókat – annál veristább szerintem nincs a világon –, ott aztán tényleg mindent lehet, ott kiélhetem magam. Vagy ott a Carmen is, amiben szintén szélsőségek vannak. Itt viszont egy jól nevelt fiút látunk, aki járja a nagyvilágot; egy hibája van, hogy ő nem az a „minden nőt meg akarok kapni” típus, hanem kiszemelte ezt a nőt. Inkább várt egy évet, megvárta kellő pillanatot, azt hitte, hogy megkapta, és mégsem.
– Hogy lettél operaénekes? Volt egy sikeres énekes csapatod, a Cotton Club Singers.
– Én ott maradtam a Singersben, inkább azt mondanám. Eredetileg operaénekesnek indultam, és mindig is afelé akartam menni. Sík Olga tanárnőm egyszer elkapott, és megígértette velem, hogy valamikor majd operaénekes leszek. Megtartottam! Körbejártuk a Singersszel ugyanazokat a köröket: nyáron a fesztiválok, télen a maszek fellépések, klubok, nyáron nagykoncert. Nem lehet ebben a kis országban tíz év után új dolgokat átélni. Tudtam, hogy ki fogok lépni, csak a kellő pillanatot vártam. Ez az lett, amikor a két lány, Gabi és Orsi elment.
– És a Classic Club Singers?
– Azt a Verdi-évre csináltuk, az csak egy poén. Nem megyünk rá annyira, hogy ebből akarunk megélni, de ahová hívnak, elmegyünk fellépni. Egyébként a www.verdi.hu, vagy a www.laszloboldizsar.com honlapokon lehet róla információt találni.
– Kicsit a Cotton Club Singers nyomdokain halad. Vagy nem akarod, hogy egy kalap alá vonják azzal?
– Azért adtam ezt a nevet, mert ez a világ annyira a szélsőséges érzékekre hat már csak, hogy nem lehet finom utalásokkal új terméket befuttatni. Mindent az arcokba kell belenyomni, és lehetőleg olyasmit, amit egyszer már hallottak. Ha olyan nevet adnék neki, mint például Verdi Singers, csak néznének az emberek. Ezt már hallották egyszer, látják, hogy C.C., nekem bejött ez a dolog, de továbbra sem ez a főcsapás az életemben. Amikor a Cotton Club Singers kezdett leszálló ágba kerülni, akkor elkezdtem nagyon keményen énektanárhoz járni, aztán elmentem meghallgatásra, és váltottam. De jó volt, tökéletes volt, tizenöt év elmúlt, és napra pontosan augusztus 22-én énekelt utoljára a Cotton Club Singers, mint amikor az első koncertünkön énekeltünk.
– Visszatérve Alfrédhoz: milyen emlékekkel, érzésekkel mégy el Miskolcról?
– Isteni volt. Két hét jó emberek között. Hiányozni fog. Miskolccal kapcsolatban visszatérő emlékeim vannak, nagyon sokat léptünk fel itt a Singersszel. És nemrég a Miskolci Szimfonikus Zenekar „FeelHarmonic Love” nevű koncertje is fantasztikus volt. Olyan színvonalas koncertet csináltak, amiről még évek múlva is beszélni fognak, és én ebben benne voltam. Szóval Miskolchoz sok jelentős dolog fűződik az életemben. Nem akarom előre lelőni a poént, de jövőre az Operafesztiválra készítünk egy kamaraoperát – már megbeszéltük Kesselyák karnagy úrral –, egy nagyon híres magyar tragikomédiát dolgozunk fel vadiúj zenére, új szöveggel. Itt fogjuk bemutatni.
– Merrefelé jársz még?
– Nyáron Grazban csinálok egy Verdi Requiemet, aztán a Margitszigeten augusztus 20-án Erkel István király című operáját adjuk elő, abban játszom Sebős szerepét, és jó kis évad lesz a következő is. Éneklek majd a pesti Operában, megyek Észtországba rigolettózni… Mindent összevetve: nem rossz, ami történik velem mostanában.
