Interjú Vajda János zeneszerzővel (2013.06.18. – operaportal.hu, Csák Balázs)
Vajda Jánosnak az idei Miskolci Operafesztiválon mutatták be legújabb operáit, a Don Cristóbalt és a Don Perlimplínt. A szerzővel a bemutató előtt beszélgettünk.
- Az Operaportálon 2007-ben készítettünk Önnel egy interjút. A beszélgetés végén akkor azt mondta: új operát tervez írni, amely azonban még „embrionális állapotban” van. Ebből született meg a két egyfelvonásos, a Don Cristóbal és a Don Perlimplín?
- Igen, hat éve kezdtem el írni a két művet. Először persze bizonyos dramaturgiai kérdéseket kellett tisztázni, többek között azt, hogy miként lehet a két darabot összekapcsolni. Ez mindenekelőtt a tavaly elhunyt Györgyfalvay Katalin érdeme volt. Ezt követően Várady Szabolcs hozzákezdett a librettóhoz, de addigra persze már számos zenei ötlet megszületett bennem. Idén tavasszal lettem kész a művel.
- A szövegkönyvek Federico García Lorca két színdarabja alapján íródtak, amelyek eredetileg nem összefüggő darabok. Az Ön által írt két opera azonban kapcsolódik egymáshoz. Mennyire szabadon kezelték García Lorca darabjait?
- Sok helyen belenyúltunk, de ennek az is oka volt, hogy maga Lorca sem minuciózus precizitással írta meg ezeket a darabokat. A Don Cristóbalt szinte csak vázlatszerűen készítette el. Ez persze előnyös volt a számunkra, mert nem volt annyira megkötve a kezünk.
- Most egy estén hangzik el mindkét egyfelvonásos. A két darabot önállóan is elő lehetne adni?
- Én csak ahhoz ragaszkodtam, hogy a bemutatón egyszerre hangozzanak el. Vannak a kettő között a hallgató számára is nyilvánvaló kapcsolódási pontok, de külön is tud működni a dolog. Ráadásul az is lehet, hogy az egyik sikeres lesz, a másik nem. A legjobban persze annak örülnék, ha a kettőt mindig együtt játszanák.
- Írt három dalt is García Lorca verseire, amiket még 2008-ban mutattak be. Ezeknek van közük a most elkészült operákhoz?
- Igen, az említett dalok akkor készültek, amikor az operák még abban a bizonyos embrionális állapotban voltak. Abban az időszakban kezdtem el – Fodor Ákost idézve – hangmintákat csinálni, és így készült el a három dal, amelyek egyike módosított formában az operába is bekerült.
- Hat évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy olyan „ikerdarabról” van szó, amelyet ugyanazokkal a szereplőkkel szeretne eljátszatni. Most azonban különböző a két szereposztás.
- Eredetileg tényleg azt szerettem volna, hogy mindkét darabban ugyanazok énekeljenek, de aztán be kellett látnom, hogy nagyon nehéz olyan énekes-színészt találni, aki ennyire különböző figurákat – itt elsősorban a címszereplőkre gondolok – egyformán jól el tudna játszani. Az egyik egy kifejezetten ariózus énekest kíván, a másik pedig egy ordenáré karaktert. Ennek a koncepciónak esett majdnem áldozatául Marcolfa, Perlimplín nevelőnője is, akit Marcolfo néven férfiasítani akartam azért, hogy az őt alakító énekes játszhassa a másik darabban a direktort is. Ez ellen azonban Györgyfalvay Katalin és Székely Gábor rendező – akivel szintén konzultáltunk – kézzel-lábbal tiltakoztak, úgyhogy erről is lemondtam. Viszont az Anya mindkét operában hasonló karakter, ezért ma este ezeket ugyanaz az énekesnő adja elő.
- Tartalmilag több dolog is összeköti a két darabot. Azonos a téma – egy idősebb férfi és egy fiatal nő kapcsolata –, csak az egyik mű tragédia, a másik komédia. Zeneileg is kapcsolódnak egymáshoz?
- Igen, egyértelműen felismerhető, hasonló zenei intonációk, hangütések, sőt, egy-egy jól appercipiálható klarinétszóló is van egyikben és másikban is. Egyszerű füllel is felfogható megfelelésekről van szó, persze nem szükséges, hogy a nézők ezeket pontosan be is tudják azonosítani. Elég, ha ismerős számukra egy-egy részlet, már ez is a „beavatottság” érzetét tudja kelteni.
- Kamaraoperákról van szó?
- A szereplők számát tekintve mindenképpen, a zenekar viszont ötvenfős. Ez ugyan még mindig nem nagyobb egy Mozart-opera zenekaránál, de itt több az ütős hangszer, valamint hárfa és zongora is van benne.
- Azt már komponálás közben is tudta, hogy egy-egy szerepben melyik énekest látná majd szívesen?
- Igen, Don Cristóbal szerepénél mindig is Tóth Jánosra gondoltam. A Don Perlimplínt alakító Haja Zsoltot viszont korábban nem ismertem. Őt nemrégen láttam először Debrecenben, a Sevillai borbélyban, amiben lenyűgöző volt. Talán sokakban felvetődik majd, hogy miért nem egy idősebb énekes játssza az öregedő férfit. Szerintem ez nem baj, mert így még nagyobb a feszültség, hiszen nem egy öregembert csalnak meg, hanem egy jó kiállású, fiatal férfit. A lényeg, hogy mind a nő, mind a férfi a szerelmet keresi, de egymásban nem találják...
- Önt olyan zeneszerzőként szokták emlegetni, aki törekszik a közérthetőségre. Az Operafesztivál koncepciója is az, hogy minél több „népszerű” operát, „népoperát” mutassanak be. Mitől lesz egy darab népopera?
- Nem igazán tudnám definiálni. Tény, hogy az operairodalomnak vannak olyan darabjai, amiket a „széles néptömegek” kedvezően fogadtak. Ezek a művek semmivel sem alacsonyabb vagy magasabb rendűek azoknál, amelyek csak az ínyenceknek vagy az értelmiségi elitnek szólnak. Mindkettő lehet remekmű.
- De tudatosan törekszik arra, hogy sok emberhez szóljon? És ha igen, akkor ez kompromisszumokkal jár?
- Harminc évvel ezelőtt még kötöttem ilyen kompromisszumokat, előfordult, hogy másképp írtam a színháznak és másképp a koncertpódiumra. De az egy skizofrén helyzet volt, és hamar rájöttem, hogy mindig olyat kell írnom, ami – legalább a magam számára – igaznak hat. Természetesen szeretném, hogy a műveim másoknak is tessenek. Ennek pedig nyilván megvannak a kritériumai, de a mai zene lehetséges nyelvezete rendkívül gazdag, több évszázad muzsikája él együtt, a könnyűzenétől a klasszikusig. Ma már valamennyi a zenei anyanyelvünk része.
- Ami a zeneszerző számára is sokféle lehetőséget nyújt.
- Így van, és én nem is zárok ki semmit az érdeklődési körömből. Manapság „tiszta” stílusra törekedni olyan, mintha szemellenzővel közlekednénk.
- Ha megrendelésre ír zenét, az inspirálja? Vagy jobban szereti, ha nincs határidőhöz kötve?
- Általában inspirál, az operák esetében azonban nem, mert az egy sokkal hosszabb folyamat. Az első operámat még megrendelésre írtam, a többit már nem. Előbb elkészítem a darabot és aztán keresem meg a lehetőséget, hogy bemutassák.
- Egy kisebb zenekari művet vagy egy dalt könnyebb előadatni, mint egy operát. Ez is befolyásolja azt, hogy milyen művet kezd el komponálni?
- A két dolog nem zárja ki egymást, párhuzamosan írok különböző darabokat. Egy opera megírása nálam több évig tart, de közben más művekkel is foglalkozom. Igyekszem persze olyan formációkra írni, amik léteznek és az elmúlt századok során beváltak, ezért viszonylag ritkán találok ki olyan ensemble kombinációkat, amikhez úgy kell összeszedni a zenészeket. Inkább írok egy vonósnégyest vagy egy zongora triót.
- A legtöbbet játszott operája a Márió és a varázsló, amit jövőre ismét műsorra tűz az Operaház. Vajon miért ez a műve maradt repertoáron?
- A Márió és a varázslónak egyszerű a koncepciója és nagyon világos a dramaturgiája. Talán az is ok lehet, hogy a mű egyfelvonásos, és egy másik darabbal együtt lehet előadni. Nekem is mindig az volt a vágyam, hogy remekművekkel játsszák együtt, így azok farvizén az én szerény dolgozatom is elevickél majd valahogy... Így is lett, a Kékszakállú herceg várával és a Gianni Schicchivel együtt adták elő. De ugyanúgy szívesen látnám újra színpadon a Leonce és Léna című darabomat – amin egyébként a bemutató óta javítottam – és a Karnyónét is, amit annak idején nagyszerű előadói gárdával mutattunk be az Operaházban. Azóta persze én is fejlődtem – legalábbis remélem –, és most úgy érzem, hogy a Don Cristóbalban és a Don Perlimplínben írtam a legjobb zenét, ezekben peregnek legtermészetesebben a szituációk.
- Legelső operáját, a Barabást nem említette.
- Az egy nagyon korai mű, az ellenségemnek sem ajánlom…
- Visszatérve a kortárs operák sorsára: úgy tűnik, hogy egy darab akkor is lekerülhet a repertoárról – vagy fel sem kerül rá –, ha amúgy a bemutatón közönségsikert arat.
- Azt gondolom, ma némi szerencse is kell ahhoz, hogy egy új mű repertoáron maradjon. Egy bemutatóra a direktornak még könnyebb pénzt szerezni, mert ezt a mindenkori kulturális kormányzat is támogatja. Abban viszont már kevesen hisznek, hogy ezek akár közönségsikert is arathatnak. De nem is akkora a tétje a dolognak, mert maga az opera műfaja már nem olyan nagy jelentőségű, mint mondjuk Rossini korában, amikor az egész olasz zenei élet egy operagyárként működött.
- Tervezi-e újabb opera megírását?
- Nem. A Don Cristóballal és a Don Perlimplínnel együtt összesen négy operát írtunk közösen Várady Szabolccsal és Györgyfalvay Katalinnal, aki már nincs köztünk. Ez egy gyönyörűen működő szövetség volt, és nem vagyok benne biztos, hogy nélküle is folytatni akarom.
