Vajda János operáinak bemutatója a Miskolci Operafesztiválon. Beszámoló. (2013.06.19. - operaportal.hu, Csák Balázs)
A Miskolci Operafesztiválon június 18-án este két új magyar opera ősbemutatójára került sor. Vajda János két egyfelvonásosa „ikerdarab”: ugyanazon történet különböző olvasatban, bár a művek önállóan is előadhatóak. (A két operáról lásd még a zeneszerzővel készült interjúnkat!) A Don Perlimplín tragikus hangvételű mű, míg a Don Cristóbal egy vígopera.
A librettókat Federico García Lorca egy-egy színdarabja alapján írta Várady Szabolcs költő, az eredeti Lorca-művek azonban nem kapcsolódtak egymáshoz. (A Don Perlimplín című színdarab bemutatója 1933-ban volt, a Don Cristóbalt pedig bábjátékként mutatták be 1935-ben.)
A zeneszerző, Vajda János számos műfajban alkot. Versenyművei, kamaraművei, oratóriumai, dalai stb. mellett a most bemutatott két művel együtt hat operát írt (Barabás, 1977; Márió és a varázsló, 1988; Leonce és Léna, 1999; Karnyóné, 2004), de ide sorolhatjuk még Az öt kenyérről című rövid „operanovelláját” is (2007).
Don Perlimplín
Az este a Don Perlimplínnel kezdődött. A történet szerint a címszereplő, a korosodó, magányosan éldegélő férfi a nevelőnője, Marcolfa rábeszélésére elhatározza, hogy megnősül. A fiatal Belisára esik a választása, aki – miután az anyja is győzködni kezdi – végül kötélnek áll; maga sem igazán bánja, hogy a jómódú férfi megkéri a kezét. Kettejük kapcsolata azonban a továbbiakban rosszul alakul. Don Perlimplín szerelmes Belisába, a nő azonban más férfiakra vágyik és rendszeresen megcsalja a férjét (ahogyan a zeneszerző fogalmazott: „mindketten a szerelmet keresik, de egymásban nem találják...”). A történet tragédiába torkollik, a férfi öngyilkos lesz.
Az opera könnyeden és játékosan indul. Belisa az erkélyen sóvárog – mintha a Rómeó és Júlia díszletei között lennénk –, Don Perlimplín ügyefogyottan próbál neki udvarolni. Végül megtörténik a lánykérés. A következő színben – vélhetően évekkel később – már a házaspár hálószobájában vagyunk. A színpad közepére egy franciaágyat eresztenek le, a háttérben festmények (szentképek) lógnak a falon. A nő és a férfi együtt élnek, de a házasságuk már csak látszat. Belisa egyre többet hazudik Perlimplínnek, a férfi pedig egyre gyanakvóbb. A nő rendszeresen félrelép, amit a rendező, Keszég László szellemes megoldásokkal érzékeltet: előbb létrákat látunk a hálószoba ablakánál, majd férfi kalapokat elszórva a színpadon. Sok létrát és sok kalapot… Belisa tagad, de végül a kétségbeesett férj számára is nyilvánvalóvá válik, hogy felszarvazták (a falon ekkor már szarvasagancsok lógnak), és a felesége nem szereti őt. Don Perlimplín őrjöng, de megértést színlel: túl nagy köztük a korkülönbség – mondja elnézően a feleségének –, neki pedig el kell fogadnia, hogy egy fiatal nő másra vágyik.
A cselekmény ettől a ponttól kezdve egyre inkább szimbolikus jelleget ölt. A férj egy vörös ruhás férfira gyanakszik, a nő pedig epekedve várja ezt a férfit (a Férfit), akinek azonban még az arcát sem látta. Talán nem is létezik az a harmadik személy, de mindegy is: a nő már csak arra a másik férfira tud gondolni. Don Perlimplín lépre csalja Belisát: maga ír levelet a másik férfi nevében, amiben éjszakai találkára hívja az asszonyt. A légyotton Don Perlimplín vörös köpenyben jelenik meg. A várakozó és vágyakozó Belisát látva felindultan elrohan, hogy a szeretőt megölje, de véres ruhában tér vissza – magát ölte meg. A nő is összeesik (jelképesen vagy talán valóságosan is meghal): ő sem ilyen életet akart, a vágyai neki is beteljesületlenek maradtak, a hazugságokkal teli, kétszínű élet őt is felőrölte.
Az opera komor, borús hangulatú zenéje fojtott légkört áraszt. A történetet mindvégig a tragédia árnya lengi be, még a mű elejének könnyedebb hangvételű jeleneteinél is. (A hangzásvilág és az általa teremtett atmoszféra engem végig Puccini A köpeny című operájára emlékeztetett.) A házaspár dialógusait töredezettebb dallamok jellemzik, a monológok fájdalmas érzelmi kitörései, valamint a dráma végkifejlete alatt viszont a zene sűrűvé válik, itt már a nagyívű dallamok és a dúsan zengő, erőteljes zenekari hangzás dominál. A zene rendkívül hatásos, olykor már-már hatásvadász, de soha nem öncélúan az: mindig a szereplők érzelemvilágának szélsőségeit hivatott érzékeltetni. (Olykor idéz is a szerző: abban a jelenetben például, amikor a címszereplő azt kiáltja: „Perlimplínnek nincs becsülete!”, a zenekarban – módosított formában – Jago áriájának fő zenei motívumát véltem kihallani Verdi Otellójából…)
A műben időnként megjelenik két kobold is, akik az eseményeket figyelve, egymással tanakodva mintegy értelmezik a történteket. A cselekmény továbblendítése szempontjából ennek nem láttam különösebben értelmét, a két vígoperai figura azonban zeneileg színesíti a darabot, kissé oldva ezzel a mű nagyon borús hangvételét…
További erénye a kompozíciónak a tömörség; a feszesen egymáshoz illesztett jelenetek révén a szerző sikeresen hidalja át az egyes részek cselekménye közti időbeli távolságokat is.
A címszereplő Haja Zsolt nagyot alakított. A szerep és a szólam drámai alkatot, illetve igazi hősbariton hangot kíván, Haja Zsolt pedig mind hangi produkcióját, mind pedig kiállását tekintve eleget tudott tenni ezeknek a követelményeknek. Egyik legtehetségesebb fiatal baritonunk rendkívüli intenzitással, kellő pátosszal, egyenesen lehengerlően énekelt. A hang minden regiszterben kiegyenlített, szép színezetű és megfelelő erejű. (Megj.: a történet szerint egy öregedő férfi játssza főszerepet. Haja Zsolt azonban érett játékával feledtetni tudta korát, amelynek egyébként a történet mondanivalója szempontjából nincs is nagy jelentősége.)
A Belisát alakító Rendes Ágnesről is csak jókat tudok mondani. Alakítása meggyőző volt, hitelesen érzékeltette a nő belső vívódását, aki talán szeretne a férje mellett tisztességesen élni, emberként szereti is Don Perlimplínt, de férfiként nem. A vágyait nem tudja, végül már nem is akarja kontrollálni. Rendes Ágnes a líraibb és a drámai részekben is pontosan és érzelemgazdagon énekelt, de gyanúm szerint egy nagyobb színpadon ezt a szerepet csak egy, az övénél erősebb, súlyosabb drámai szoprán tudná elénekelni.
A mellékszereplők tekintetében el voltunk kényeztetve: az Anyát Bátori Éva, Marcolfát pedig Kovács Annamária énekelte. A két kobold szerepében is kidolgozott karaktereket láthattunk Derecskei Zsolt és Böjte Sándor személyében.
Don Cristóbal
Az est második felében előadott Don Cristóbal egy fergeteges vígopera, pontosabban vígopera-paródia.
Egy vándor színtársulat érkezik, tulajdonképpen „színház ez a színházban”, a miliő a Bajazzókat idézi. Persze ellenkező előjellel, kifordítva, mert ami ott a drámát adja, az itt épphogy vígoperai eszköz: a történetet ugyanis ezáltal még kevésbé kell komolyan venni, hiszen csak játék az egész.
Itt is van egy agglegényünk, a hordóhasú, behemót, ostoba Don Cristóbal, aki szemet vet a huncut, pajzán kis menyecskére, Rositára. Pénze azonban nincs, így a Színházigazgató rábeszéli, hogy adja ki magát orvosnak, úgy próbáljon meg vagyont szerezni.
Don Cristóbal „rendelőjébe” be is téved egy pénzes balek, aki fizetségül egy rúd aranyat is átad az „orvosnak” (amely rudat a fenekéből húzza elő, merthogy ott érezte a vagyont biztonságban).
Íly módon meggazdagodva Don Cristóbal már meg tudja kérni Rosita kezét, bár végső érvként előbb férfiasságának méretére is kénytelen hivatkozni, amit a nála lévő sodrófa gyakori felmutatásával és lóbálásával érzékeltet.
A huncut, pajzán kis Rosita azonban annyira huncut és pajzán, hogy a házasság alatt is jönnek-mennek nála a férfiak. Miután gyakorlatilag minden férfi szereplő magáévá tette (kivéve magát Don Cristóbalt), a férj, a „vén gonosz”, minderre rádöbbenve megpukkad mérgében és kileheli a lelkét.
A cselekmény ezúttal is a színpad közepére helyezett hitvesi ágy körül zajlik, ami azonban kerekeken gurul (ez is a vándortársulat kelléke). Rosita számos kalandjáról pedig úgy értesülünk, hogy a mennyezetről váratlanul meztelen játékbabákat eresztenek le, egyre többet és többet...
A zene rendkívül gyors tempójú, az egyes szólamok szinte kergetik egymást. Színes hangszerelés, változatos ritmusok jellemzik Vajda János muzsikáját, de van itt madrigál-kórus (a Színházigazgató, a Költő és a Beteg tercettje), hatalmas dobszóló és klarinétszóló is, ez utóbbit a klarinétos a színpadon adja elő.
Ahogy fentebb már utaltam rá: Vajda János szereti a végleteket. A Don Perlimplín túláradó érzelmeit és vad drámáját a Don Cristóbal harsány humora és paródiaszerű figurái ellenpontozták.
A műben számos vígoperai elem bukkan fel a sarlatán orvostól az otromba agglegény vénemberen át a csacsogó-fecsegő fruskáig. A zárójelenetben a szereplők együtt, kórusban összegzik a tanulságot („a fiataloknak áll a világ”, vagy valami ilyesmi…), Mozart, Rossini, Donizetti vígoperáinak stílusában. A dallamosság sem hiányzik, a zárókórusban hallható egyszerű melódia még sokáig cseng a hallgató fülében.
A címszereplő Tóth János telitalálat, kétséget kizáróan ő operaénekeseink között az egyik legjobb komikus (jóllehet, számos drámai alakítás is fűződik a nevéhez). Ezt már korábban is több alkalommal bizonyította, elég csak az operaházi Sevillai borbély előadásokra utalni, amelyben Don Bartolót alakította. Most még rátett egy lapáttal, a nagy hasú, ripacs, pojáca Don Cristóbal szerepében őszintén meg tudta nevettetni a közönséget.
A Rositát megszemélyesítő Denk Viktória is kitűnő választás volt. A mellén rózsákkal megjelenő (jelmez: Szűcs Edit), magát ál-naivan illegető-billegető és kellető Rosita szubrett-jellegű szerepe nagyon jól állt neki, és az énekesnő vékony szoprán hangja is nagyon illett a szerephez.
Öröm volt hallani a Költőt megszemélyesítő Gulyás Dénest, akinek gyönyörű tenorját egy önálló jelenet erejéig szerencsére szólóban is élvezhettük.
Szintén jó volt újra látni Rácz István basszistát (vele a közelmúltban egyáltalán nem találkozhattunk a Magyar Állami Operaházban, pedig korábban rendszeresen fellépett ott), aki a drámai szerepei mellett szívesen komédiázik is. (Tóth Jánoshoz hasonlóan ő is jeleskedett korábban a Sevillai borbélyban, Basilio szerepében.)
A Beteget ugyanaz az énekes – Böjte Sándor – alakította, aki a Don Perlimpínben az egyik koboldot és akinek így komikusi képességeit is lehetősége volt megmutatni. Ugyanez mondható el Bátori Éváról is, aki ismét az Anya szerepében lépett színpadra – csak ezúttal egészen másképp.
A két operát Török Géza vezényelte, aki eddig valamennyi Vajda János-opera bemutatóját dirigálta. Mondani sem kell, hogy a karmester alapos ismerője Vajda János zenéjének és ezt most is bizonyította: kezei alatt a Kodály Filharmónia Debrecen zenekara végig úrrá tudott lenni a partitúra nehézségein, bírta a gyors tempókat, színesen, lendületesen és pontosan játszott.
Végül, de nem utolsó sorban külön ki kell térni Várady Szabolcs nagyszerű szövegeire, amelyeket a tragédiában a gazdag líraiság, a komédiában pedig a humor és a nyelvi leleményességek emeltek a kitűnő zenével azonos szintre.
Nagyszerű zene, remek szövegek, kiváló előadói gárda és ötletes rendezés – ezen az estén minden együtt volt, és csak remélni tudom, hogy a két egyfelvonásos nem jut arra a sorsra, amire általában a kortárs operák. Vagyis újra láthatjuk majd őket, mert ott a helyük a legjobb magyar operák között.
