A miskolci Bartók Plusz Operafesztivál második magyar operabemutatója Vajda János két egyfelvonásosának premierjét hozta. (2013.06.25. ‒ revizoronline.com, Malina János kritikája)
Mindkettő Federico García Lorca szövegére készült, bár műfajilag korántsem azonosak: a Don Perlimplín (eredetileg: Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben) zenés tragikomédia, a Don Cristóbal pedig bábjáték. Vajda János, miközben megőrzi és kihasználja az első darab komikus vonásait, a kettővel alapvetően ugyanazt az emberi szituációt: a nagy korkülönbséggel kötött házasságot mutatja meg kétféle: tragikus és komikus tükörben. A szituáció, amelyet mindkét esetben a pénz motívuma is színez, a komédiák és vígoperák örök témája – egy újabb feldolgozása testhezálló feladat volt Vajda, a vérbeli színpadi szerző számára.
Az 1928-ban írt és 1933-ban bemutatott Don Perlimplínt korábban már több mint egytucatnyi komponista megzenésítette, köztük olyan kiválóságok is, mint Bruno Maderna. Vajda János zenéje az első képek típus-szituácóiban: az agglegény és az őt házasságkötésre ösztökélő házvezetőnő jelenetében, majd a félszeg leánykérés során még „csupán” pontosnak, ötletesnek és kifejezőnek hatott. Ám ahogy a dráma előrehaladt, és kibontakozott a darab sajátos, elvarázsolt atmoszférája, mellbevágóan eredeti jelképrendszere, és a lélektani realizmusnak és a három főszereplő tébollyal határos irracionalizmusának különös keveréke, a zene maga is egyre egyénibbé, sokatmondóbbá vált, egyre szétválaszthatatlanabb szövedéket alkotva a darabbal. Már itt feltétlenül említenem kell Várady Szabolcs nagyszerű magyar szövegét, amely nem csupán nagyszerűen funkcionál, hanem a megemelkedett pillanatokban a legnemesebben költői is.
A zene mellett az előadás legnagyobb értékét az énekesek jelentették: a Don Perlimplínt ragyogó szereposztásban vitte színre a Debreceni Csokonai Színház és a Bartók Plusz Operafesztivál. A címszerepben hibátlan, sőt felvillanyozó teljesítményt nyújtott Haja Zsolt, mind hangi-énektechnikai szempontból, mind pedig a színpadi jelenlét, a színészi játék, a rejtélyes figura hitelességét tekintve. Az előadás hőse azonban a Belisát alakító Rendes Ágnes volt, akinek teljesítményét hasonló szavakkal jellemezhetjük; mindehhez azonban hozzátett valamifajta többletet, a felszabadultság, a megmásíthatatlan tökély ünnepi érzetét, azt a legtöbbet, amit egy operaénekestől kaphatunk. A „szekundáns” szerepeket: Marcolfa házvezetőnőét és Belisa anyjáét is elsőrangú énekes: Kovács Annamária, illetve Bátori Éva játszotta. Előbbi, ha mesterkélt hangképzésen értük is időnként a mély regiszterben, hangilag is, drámailag is remekelt; Bátori Éva viszont egyenesen remek anya-karikatúrát formált, ugyancsak a legmagasabb zenei színvonalon. A García Lorca-i képzelet két különös teremtménye, a két kobold pedig, Derecskei Zsolt és Böjte Sándor előadásában, a hazai buffo tenor-hagyományok nemes folytatójának bizonyult.
A miskolci színháznak a zenekari árkot illető akusztikája persze mit sem változott, de az irreális zenekari hangzás mögött kirajzolódott a Török Géza vezényelte debreceni Kodály Filharmónia pontossága, szolid próbamunkája.
Ha az első egyfelvonásos előadói közül kiemeltük Rendes Ágnest, akkor a második, a vásári bábjáték egyenesen egyetlen előadó-egyéniségen nyugodott, s ez valószínűleg már a komponálás során eldőlt. Ez az egyéniség, Vajda régi partnere, Tóth János, pedig megbízhatóan és hallatlanul ízesen, élvezetesen hozta azt, amit mindannyian vártunk tőle. Már megjelenésével megelőlegezte a vásárinak vásári, de mégis artisztikusan megformált, ellenállhatatlan komédiát; s ami a komédiázását illeti, arra a fergeteges a legmértéktartóbb jelző. Tóth János tehát elemében volt, persze úgy, ahogyan tőle megszoktuk: mozgásának akrobatikus jellege, minden részletében kidolgozott színészi munkája a legkevésbé sem ment a zeneileg meggyőző, fegyelmezett és magas színvonalú énekesi teljesítmény rovására. Partnere, Denk Viktória hangilag talán kevésbé volt kristályos és hajlékony, mint az előző darabbeli magfelelője; intonáció és formálás szempontjából azonban ő is maximumot nyújtott. Idővel rájöhettünk azonban, hogy ez a hang, illetve éneklésmód éppenséggel ideális egy kevésbé magasztos, vagy hogy világosabban fogalmazzak, egy kétes erkölcsű személyiség megjelenítéséhez. Denk Viktória tehát remekelt frivol szerepében. A „színpad a színpadon” jellegű cselekmény játékmesterét, a színigazgatót Rácz István énekelte – olyan nagyszerűen, hogy szerepe ezzel úgyszólván főszereppé magasodott. A három karakterszerep – három „gavallér” – közül a költőt alakító Gulyás Dénes életnagyságúnál nagyobbnak hatott, kivételes énekesi formátumával mintegy „felfűtve” a figurát, két társa, Gemza Péter és Böjte Sándor is jó volt és remek partnernek bizonyult.
Ha a tragikomédiában Vajda János eredeti és emlékezetes zenét társított egy különös költői világhoz, itt, a vásári komédiában pedig invenciójának bőséges áradásával, groteszk vagy éppen részvétteljes, ám mindig rendkívüli vígoperai vénáról és remek hangszerelési készségről tanúskodó humorával szerzett rendkívül emlékezetes órát az előadás közönségének. Mindebben persze nagyszerű kiindulás volt számára Várady sokrétűen és ellenállhatatlanul szellemes szövege, A nagyon is igényes partitúra, Török Géza és a debreceni zenekar jóvoltából, ebben a műsorrészben is kifogástalanul és szuggesztív módon szólalt meg. A műveknek pedig nyugodtan jósolhatunk fényes jövőt a magyar operaszínpadokon.
