A „Traviata” szabadtéri előadásai a Bartók Plusz Operafesztiválon (2013. 06. 22. – Operaportál, Csák Balázs)
A Miskolci Operafesztiválon tavaly indult el a kezdeményezés, miszerint az operát „ki kell vinni az utcára”, a városba, az emberek közé. Az idén már csak „Ezrek operája”-ként emlegetett ingyenes, szabadtéri előadások sorozata 2012-ben a Toscával kezdődött, idén pedig a Traviatával folytatódott. Mivel a Toscához hasonlóan a Traviata előadása kapcsán is sikerről tudok beszámolni, most már egyértelműen kijelenthető, hogy a dolog működik, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mindkét előadásra nagy tömeg gyűlt össze (hogy ez inkább azért volt-e, mert az események ingyenesek voltak vagy azért, mert tényleg népszerű operákat adtak elő, nem tudom; nyilván mindkét ok szerepet játszott).
Az „Ezrek operája” előadásait tovább színezi, hogy amint tavaly, úgy idén is megelőzte a produkciót egy-egy kedvcsinálónak szánt előzetes: külön napokon és más-más helyszínen adták elő az első, majd a második felvonást, és csak ezt követően a teljes operát.
A Traviata első felvonásának önálló előadására június 17-én került sor a miskolci belváros kellős közepén, a Szinva patak partján, a Szinva teraszon. Az Anger Ferenc rendező által kiválasztott helyszín érdekes és izgalmas volt, zeneileg ugyanakkor ez a produkció nyújtotta a legkevesebbet. Nem mintha a Kesselyák Gergely által dirigált Miskolci Színház Zenekara és Énekkara, valamint a szólisták nem nyújtották volna a lehetséges maximumot, de az este 7 órakor, tehát még napsütésben, a forgalom zajában (és nem igazán jó minőségű hangosítással) előadott produkció nyilván nem adhatott hangversenytermi szintű zenei élményt.
Vélhetően nem is ez volt a cél, és a magas minőségű hangzás helyett kaptunk mást. Az I. felvonás báli jelenetének vendégei – beleértve Alfredót, akit László Boldizsár személyesített meg – például egy csónakon érkeztek a bál helyszínéül szolgáló teraszra. Ügyesen kihasználta a rendező a szemközti épületet is, a kórus egy része annak ablakaiból énekelt. A produkció több show-elemmel is kiegészült, talán azért is, mert így hosszabbra lehetett nyújtani az amúgy elég rövid első felvonást.
A mű megkezdése előtt bevezetőt tartott a Traviatáról Hábetler András operaénekes (aki amúgy Grenvil doktor szerepét énekelte). Nevezhetném ezt „népnevelő célzatúnak” is, de ez kissé lekezelően hangzana, amit nem szeretnék, hiszen itt tényleg sokan lehettek, akik az utcán sétálva, akár véletlenül álltak meg operát nézni, és egyáltalán nem kell, hogy ők is ismerjék a Traviatát. Elképzelhető viszont, hogy kedvet kaptak az operákhoz, és éppen ez volt a cél. Reklámot csinálni a produkciónak és a Fesztiválnak, megismertetni a műfajt azokkal is, akik amúgy soha nem mennének el egy kőszínházi előadásra.
Az egyébként humoros bevezetőt követően újabb meglepetés jött: a csónakon érkező Alfredo ugyanis a Rigolettóból ismert slágerbe, a "La donna é mobile"-be kezdett bele. A narrátor előbb leállította, majd közkívánatra továbbengedte az áriát, amely után az Anninát játszó Nánási Helga Oscar áriáját ("Saper vorreste") énekelte el az Álarcosbálból. Ezután mehetett minden tovább. Az ötlet persze vitatható, de végül nem sült el rosszul (a tragikusabb hangvételű II. felvonásban, illetve a teljes opera előadásán már ehhez hasonló extra áriákat természetesen nem hallhattunk).
A nagy létszámban összegyűlt közönség mindenesetre jól szórakozott, a Violettát éneklő Keszei Bori pedig az áriája után hatalmas tapsot kapott. A felvonás zárásaként megismételték a „Pezsgő-áriát” is, ami a gyakori koncertlátogatónak a könyökén jön ki, de itt, most helyénvaló volt ez a ráadás.
Az opera második felvonásának előadását a miskolci Népkertben rendezték. Itt már hallhattuk a Giorgio Germont-t alakító Martin Bartát is, akinek Violettával előadott duettjére egy szökőkút mellett került sor, ahonnan azonban a Flora házában zajló báli jelenet (ezúttal inkább garden party) felé át kellett a közönségnek fordulnia, mivel ez már egy másik színpadon történt.
A teljes opera előadására a rendező a Tudomány és Technika Háza előtti területet, illetve az azt körülvevő épületeket használta.
Ez a produkció hasonlított leginkább egy színházi előadásra. Egyrészt este 9-kor kezdődött és éjfélkor ért véget, tehát már sötét volt, másrészt sokkal jobb volt a hangosítás, harmadrészt a közönség nagy része már székeken ült, így az előadás alatt nem volt annyi mozgás és zaj. (Ingyenes produkció lévén a közönség egyébként kevésbé fegyelmezetten viselkedik, mint egy színházi előadáson; ha másért nem, hát azért, mert nincsenek foglalt helyek, ami olykor vitákat és indulatos megjegyzéseket eredményezett.) A színpadot vörös szőnyeggel borították, az épületek falait zöld függönyökkel. A díszlet mindössze néhány, műanyag üvegekből, illetve konzervdobozokból összepréselt tömbből állt. Erről a díszlettervező, Zeke Edit korábban így nylatkozott: "...az idén újrahasznosított hulladékokkal dolgozunk. A rendező, Anger Ferenc a fogyasztói társadalom pazarlására igyekszik ezek által reflektálni, így próbálunk visszafelé asszociációkat képezni..." (2013. június - Észak-Magyarország; Szalóczi Katali interjúja). A környező épületek nagy ablakai látványos megvilágítást kaptak, a színpad mögötti üvegezett terem pedig a báli jelenetek belső táncteréül szolgált. A bál vendégei amúgy autókkal érkeztek a színpadra, a történetet a mai korba helyzte a rendező.
A Violettát éneklő Keszei Bori remekül szerepelt, egyértelműen egyik legjobb Violettánk. A szokatlan környezet egyáltalán nem zavarta, pontosan, koncentráltan énekelt és nagyon hitelesen játszott. Első felvonásbeli áriáját sok színnel énekelte, és magas hőfokon adta elő, nem véletlen, hogy ezúttal az ária végén opcionálisan énekelhető – de most nem énekelt – magas záróhangot nem hiányolta az ember. A második felvonásbeli duettje az idősebb Germont-nal szintén jól kidolgozott volt, csakúgy, mint a harmadik felvonás báli jelenete Alfredóva. A tüdőbeteg Violetta halála pedig átélt, meggyőző és megható volt. (Egy poént azért a narrátor ezúttal is megengedett magának: még az opera előtt bejelentette, hogy Keszei Bori megbetegedett, „tüdőgyulladása” van. Persze kiderült, hogy nem, de a dolog egy rövid ideig tényleg hihető volt…)
Alfredót László Boldizsár énekelte. Én mindig örülök, amikor ezt a szerepet nem egy vékony hangú tenoristának adják, a mű drámai jelenetei inkább egy spinto hangot igényelnek, és László Boldizsár tenorja ilyen. Imponáló játékkal, technikailag magabiztosan - egy-egy szép diminuendóval is színezve – énekelte Alfredo szerepét.
Az idősebb Germont-t alakító Martin Bartát már tavaly is hallhattuk a Tosca Scarpiájaként. Akkor nagy sikert aratott, és most sem okozott csalódást, jóllehet, Alfredo apjának szerepe azért nem összemérhető Scarpia szerepével. Martin Barta szép színű, erős baritonja jó színpadi megjelenéssel és megfelelő színvonalú színészi képességgel párosul, ő is méltán aratott sikert.
Kesselyák Gergely karmesternek pedig úgy tűnik, mindegy, hogy egy koncertteremben vagy a szabadban kell fellépnie: irányítása alatt a zenekar nagyon pontosan, lendületesen, kifejezően, szép színekkel játszott.
Dicséret illeti a kórust és a kisebb szerepekben fellépő – részben a kórusból kikerülő – szólistákat is. (A Miskolci Nemzeti Színház Énekkarára amúgy a Fesztivál tíz napja alatt óriási teher hárult, mivel a Traviatán kívül még számos produkcióban kellett közreműködniük.)
Ezek a szabadtéri előadások igen költségesek, ráadásul van bennük egy nagy kockázati tényező is: az időjárás, ami tavaly is és most is kegyes volt hozzánk, remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Annak pedig csak örülhetünk, ha ezeknek az ingyenes szabadtéri előadásoknak köszönhetően tényleg több emberhez jut el az opera.
Ha minden igaz, jövőre a Trubadúr következik.
