Szombaton este a Miskolci Nemzeti Színházban elevenedik meg A kékszakállú herceg vára ősbemutatója. Interjú: Selmeczi György zeneszerzővel, karmesterrel. (2015. 06. 13., boon.hu)
A Bartók Plusz Operafesztivál keretében szombaton este a Miskolci Nemzeti Színházban Bartók-estet tartanak, amelynek keretében megelevenedik A kékszakállú herceg vára 1918-as ősbemutatója. A produkció karmesterével, Selmeczi Györggyel beszélgettünk a vállalkozásról.
– Időutazás, vagy inkább tisztelgés gróf Bánffy Miklós előtt?
Selmeczi György: Mindkettő, de inkább az utóbbi. Sajátos előadás lesz, hiszen a középpontba a művön és Bartókon kívül a 20. század egyik nagy személyiségét állítjuk. Számomra kicsit felfoghatatlan, hogy gróf Bánffy Miklósra még mindig nem figyelt fel az utókor az érdemei szerint. Hihetetlenül sokoldalú férfi volt, aki szinte minden területen hatalmas értékeket alkotott és hagyott hátra, elképesztő példája annak, magyarként mi mindent lehetett megtenni a magyarságért, a magyarokért. Az egész életregénye olyan volt, mint maga a 20. század. Hatalmas magasságok és mélységek jelezték az életútját. Volt, amikor ő volt Magyarország leggazdagabb mágnása, de ezt a hatalmas tőkét végig a magyarság szolgálatába állította. Elsősorban íróként ismerjük (íróként a Kisbán Miklós álnevet is használta – BG), és őszintén remélem, hogy írói hagyatéka bejárja azt a nemzetközi pályát, amelyet Márai Sándor is megkapott. Államférfiként külügyminiszter volt a magyar történelem talán legnehezebb időszakában. Neki köszönhetjük, hogy Sopron a mai napig Magyarország része maradt, amit csak mostanában hálált meg annyira a város, hogy szobrot is állítottak neki. Grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező is volt, egy ideig az Operaház intendánsa is volt, ebben az időszakban vállalta fel, hogy színpadra állítja Bartók A kékszakállú herceg vára című művét.
– Kis kitérő, de idetartozhat, a napokban egy volt főiskolai csoporttársam mestervizsga-koncertjén voltam, és utólag elnézést kért, amiért Bartókot is játszott a programban. Viccelsz? – kérdeztem, Rachmanyinovon kívül azt élveztem a legjobban. Bartókért ma már nem hiszem, bárkinek is elnézést kellene kérnie, de 1918-ban nem lehetett ennyire egyszerű a helyzet.
Selmeczi György: Nem is volt. Ezer akadályt kellett leküzdenie gróf Bánffy Miklósnak, hogy a művet be lehessen mutatni. Az ellenállás olyan nagy volt, hogy nem akadt egy magyar karmester sem, aki hajlandó lett volna eldirigálni a művet, ezért az olasz Egisto Tango volt az ősbemutatón a karmester. A premieren a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte, a regös szövegét Palló Imre mondta el. Gróf Bánffy Miklós annyira benne volt az előadásban, hogy díszlet- és jelmeztervezőként is közreműködött az ősbemutatóban. Számunkra most megadatott a feladat, hogy ezt az előadást álmodhassuk és rekonstruálhassuk újra. Szebeni Zsuzsa színháztörténész segítségével összeszedtünk minden lehetséges dokumentumot az akkori előadásról, és arra kértük Szinetár Miklóst, ezekre támaszkodva rendezze meg azt az előadást. Természetesen minden egyes részletében nem kelthetjük életre azt, ami közel egy évszázada történt a színpadon, hiszen többnyire csak elképzeléseink lehetnek az akkori színpadtechnikáról, éneklésmódokról, és arról sem feledkezhetünk el, hogy a 21. század második évtizedében élünk, amit élünk, amit tapasztalunk, az óhatatlanul belekerülhet az előadásba.
– Nem lehet könnyű nézőként sem belehelyezkedni egy ilyen „időutazós” előadásba.
Selmeczi György: Bartók műve a 20. század második évtizedében hihetetlenül nehéz és bonyolult darab volt, ami mára már anyanyelvi szintűvé szelídült. A szimbolizmus megjelenése, Freud felbukkanása, az analitikus megközelítési módok, az avantgarde térhódítása szinte lebénította az akkori társadalmat. Nem nagyon lehetett eleinte mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy az analitika az egyént állítja előtérbe, boncolgatja a személyiséget, lehánt rólunk minden kényelmesnek tartott burkot. A kékszakállú gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, egy meglehetősen bonyolult férfi–nő viszonyt állít a középpontba. Bánffy Miklós nem csupán egy remekmű bemutatását tette lehetővé, de meghatározta korának szellemiségét is azzal, hogy be merte vállalni ezt a minden szempontból formabontó előadást. Szinte borzongató visszagondolni arra, hogy az Operaház intendánsa, a szereplők, a zenészek és maga Bartók is ott szorongott az előadás alatt, hogy jaj istenem, bukás lesz, vagy siker?
– Akkor nyolc előadást élt meg az opera, most a Kolozsvári Magyar Opera két művésze kelti életre az akkori előadást.
Selmeczi György: Hét éve van műsoron A kékszakállú rendezésem Kolozsváron. Pár éve Miskolcon is szerepeltem ezzel az előadással vendégénekesekkel. Kolozsváron Szilágyi János és Molnár Mária énekli a szerepeket, ők fogják most Miskolcon is előadni a művet. A kékszakállúról tudni kell, hogy az operisták nagyon szeretik beugró szerepként elvállalni a művet, hiszen a szerepet tudják, egy-két beálló próbával sikerre is lehet vinni az előadást. Többségében ez így is működik, csak az előadás hitelessége szokott hibádzani. Szilágyi János és Molnár Mária hihetetlen művészi alázattal közelítették meg és közelítik meg a művet a rendezésemben, de nem volt ez másként akkor sem, amikor Szinetár Miklóssal kezdtük meg a munkát. Félretettünk mindent, amit én gondoltam a darabról, és rétegről rétegre haladva fejtettük ki a művet úgy, ahogy azt Szinetár Miklós megálmodta. Nagyon izgalmas és termékeny együttműködés volt, aminek eredményével a miskolci közönség is megismerkedhet. A zenekart nem hoztam magammal, a Miskolci Szimfonikus Zenekar muzsikusaival dolgozom, akikkel már nagyon régóta zenélünk együtt, most is könnyű dolgom volt, hiszen pár szóban tudtuk tisztázni a problémásabb helyeknél, mit gondolok a zenei szövegértésről, ezért hamar egymás mellé tudtunk simulni. Miután az énekesek már benne vannak a Szinetár-féle rendezésben, ezért csak egy-két színpadi próba kell, hogy elmondhassuk, készen állunk.
– Izgalmas lenne a két rendezést egymás után is bemutatni.
Selmeczi György: Volt rá példa, hogy egy önmegvalósító rendező egymás után két felvonásban megrendezte a Kékszakállú és Judit szemszögéből is a darabot…
– Az derék! Gondolom, a rendező sokat nem énekelt még színpadon, hiszen ez nem az az előadás, hogy művész úr balról be, elénekli az áriát vagy a duettet, aztán jobbra ki, hanem itt intenzív a jelenlét…
Selmeczi György: Az énekesek az előadás végére már annyira kivoltak, hogy szinte gipszet köptek! Iszonyatos egy terhelés ez egy művésznek, ez az énektechnika nem az, amit a fürdőszobában képviselünk, a fokozott koncentráció megterheli az idegrendszert is. Ilyet nem kívánnék senkinek sem, de az nagyon is elképzelhető – miután hét éve Kolozsváron repertoáron van a darab, mert a közönség a jelek szerit igényli és továbbra is műsoron tartatja –, hogy olyat megpróbálunk, amikor két egymást követő és egymáshoz közeli előadáson először Szinetár Miklós rendezését, majd az én változatomat játsszuk el. A sorrend talán nem is érdekes, csak az, hogy ugyanaz a néző mit él meg két változat megismerésekor.
– A Kolozsvári Magyar Operának idén nem ez lesz az egyetlen vendégjátéka Magyarországon.
Selmeczi György: Ősszel egy korai Wagner-operával, A szerelmi tilalom című művel jövünk az Erkel Színházba, amelyet a mester Shakespeare Szeget szeggel című darabjából írt. A Spiritiszták című operám pedig Olaszországban kerül két helyszínen is színpadra.
– Van talán valami szimbolikus abban, hogy gróf Bánffy Miklós Kolozsváron született és Budapesten hunyt el.
Selmeczi György: Valóban a Kárpát-medencében jelenleg csak Kolozsváron és Budapesten van magyar operaszínház, a többi színházban inkább tagozatként működik. Ezért is fontos, hogy mindent megtegyünk a két intézmény sikeréért, hosszú távú fennmaradásáért, ez pedig nem létezhet a szoros együttműködés, egymás támogatása nélkül.
– Bánhegyi Gábor –
