Monumentális zenei és színpadi vállalkozásnak lehettünk tanúi június 10-én, a 2016. évi Bartók Plusz Operafesztivál második napján. „Bartók-maraton” címmel egy estén került sor a zeneszerző mindhárom színpadi művének: A fából faragott királyfinak, A csodálatos mandarinnak és A kékszakállú herceg várának az előadására. (2016. 06. 17. – operaportal.hu – Csák Balázs)
A szerző egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára a miskolci operafesztiválon minden évben elhangzik, ahogy a nézők számos alkalommal megtekinthették már itt két másik színpadi művét is. Idén azonban „Bartók-év” van, a szerző születésének 135. évfordulóját ünnepeljük, várható volt tehát, hogy a Bartók Plusz Operafesztiválon – amelynek kiemelt feladata a zeneszerző életművének ápolása – Bartók munkássága a szokottnál is nagyobb hangsúlyt kap.
A vállalkozás, hogy egy estén játsszák el a három művet, már önmagában is kuriózum – bár nem példa nélküli –, de az előadás alkotói „tovább emelték a tétet”: A fából faragott királyfit a mostani előadáson két alkalommal is megnézhettük. Ez volt ugyanis az est első és utolsó darabja is, persze nem ugyanabban a színpadra állításban. Az elmúlt hónapokban az előkészületek során trilógiaként emlegetett produkcióból így tetralógia lett (jóllehet, ennek lehetőségét M. Tóth Géza, az előadás rendezője már a Fesztivál áprilisi sajtótájékoztatóján is megemlítette), ami viszont egyedülálló vállalkozás Bartók műveinek előadástörténetében.
Teljes mértékben indokolt tehát a produkció címe: „Bartók-maraton”. A szünetekkel együtt mintegy öt órán keresztül tartó előadás még egy Wagner-operákhoz szokott néző számára is próbatételt jelent, ezért kivételesen magas színvonalú produkciót kell létrehozni ahhoz, hogy a közönség figyelmét ilyen hosszú ideig fenntartsák. Ez nagyrészt sikerült: mind a színpadra állítás, mind pedig a zenei megvalósítás tekintetében nívós, unikális, látványos, emlékezetes produkcióban volt részünk.
A három színpadi alkotást fentebb trilógiaként említettem, de Bartók persze nem annak szánta. A mostani előadás rendezője mégis arra tett kísérletet, hogy közös pontokat találjon a három műben, és ezekre felfűzve egységként kezelje azokat.
Bár az egyes darabokban egészen különböző történeteket ismerünk meg, nyilvánvaló, hogy mindhárom színpadi alkotás a férfi és a nő kapcsolatát, illetve e viszony ellentmondásos mivoltát állítja előtérbe. M. Tóth Géza rendezői koncepciójában azonban a művek ennél tágabb és mélyebb értelmezést kaptak. Ahogyan a rendező a Fesztiválnak adott interjújában megfogalmazta: számára nem csak a férfi és a nő viszonyáról, de univerzális, minden kapcsolatban értelmezhető viszonyokról van szó, amelyeknek megélése lehet teljes, feltétlen, vagy töredékes, feltételes. E gondolatmenet szerint a teljesség iránti vágy jellemzi a Királyfit, Kékszakállút és a Mandarint, és a teljesség megélésének hiánya a Királylányt, Juditot, illetve a Csodálatos mandarinban az Öreg Gavallért, a Diákot és a Lányt.
A fából faragott királyfi előadásának már említett megkettőzése is a rendezői koncepció része volt. A két produkció keretet adott a történetnek, kezdetet és lezárást jelentett, a négy egymást követő mű pedig így, együttesen hatalmas ívet rajzolt elénk, az „emberi élet teljességét” ábrázolva a gyermekkortól az öregkorig. Ennek bemutatása és a művek közös eszmei mondanivalójának megragadása révén sikerült a rendezőnek egységbe fognia a produkciót, ami az előadás látványvilágában is világosan tetten érhető volt.
A Miskolci Jégcsarnok igen sajátos helyszínt nyújt egy opera vagy egy balett előadásához. A közönség a csarnok két oldalán lévő lelátókon ült, a cselekmény lent, a küzdőtéren zajlott, a zenekar pedig szintén lent, a csarnok egyik végében helyezkedett el.
A közönség tehát körülülte a játékteret (vagy legalábbis két oldalról nézte azt), ami eltér a hagyományos színházakban megszokottól: a színpadra fentről láttunk rá, ugyanakkor a szemben ülő nézőket is láttuk – ezzel kicsit mi is részeivé váltunk az előadásnak. (Óhatatlanul eszünkbe juttatva ezzel A kékszakállú herceg vára regösének szavait: „Hol a színpad: kint-e vagy bent?”)
M. Tóth Géza igyekezett a hely sajátosságait kihasználni, azokból előnyt kovácsolni. Klasszikus díszletek és jelmezek, hagyományos előadások helyett látványos, szokatlan, de a műveket előtérbe helyező, azokat szolgáló produkciókat hozott létre.
A Jégcsarnok hatalmas méretű küzdőterét, a „színpadot” homok borította. Ez különleges lehetőséget biztosított mind a táncosok, mind pedig a különböző látványelemek: a fényeffektusok, illetve a fényanimációk számára is. A játéktéren kevés díszletelemet láthattunk, ezeknek azonban az említett effektek sajátos, szinte folyamatosan változó, végig mozgásban lévő megjelenési formákat kölcsönöztek (díszlet- és a jelmeztervező: Zeke Edit). A játéktér közepén elhelyezett különböző méretű, szögletes formájú emelvények (dobogók) padlózata átlátszó volt. Így nem csak felülről tudták megvilágítani a színpadot, vagyis a homokot (amely így vetítőfelületként is funkcionált) és az emelvényeket, hanem utóbbiakat alulról is. A fények ötletes alkalmazása pazar színpadképet és valóságos fényorgiát eredményezett, ami az előadás egyik legmeghatározóbb elemének bizonyult (világítástervező: Vida Zoltán). Részben ennek is volt köszönhető, hogy az est folyamán mindvégig hasonló – bár más és más módon elrendezett – díszletek alkalmazása sem tette a színpadképet unalmassá. Másrészről persze a hasonló tárgyak szerepeltetése is a három (négy) művet egységként kezelő rendezői koncepciót szolgálta, csakúgy, mint a táncosok és az énekesek szimbolikus jellegű, korhoz nem köthető, ötletes jelmezeinek rendre visszaköszönő színvilága.
Kiemelendő a produkciót döntő módon meghatározó táncosok igényes előadása is: az est során változatos – néptánc, klasszikus és modern balett elemeket egyaránt felvonultató – koreográfiákban gyönyörködhettünk (koreográfus: Kozma Attila).
Az egyfelvonásos táncjáték, A fából faragott királyfi első változatában a Tündér és a Fabáb tolmácsolójaként két elsőrangú táncművész lépett színpadra: a Tündér szerepét Felméry Lili formálta meg hallatlanul könnyed, elegáns, légies táncával, a férfiasságot külsőleg megtestesítő, de lélek nélküli Fabábot pedig Apáti Bence keltette életre. A Királylányt és a Királyfit két ifjú miskolci néptáncos, Kovács Zsófia és Tarczali Áron Sebestyén alakította. A Természetet a homokból felemelkedő tánckar (a GG Tánc Eger és a Miskolci Balett társulata) szimbolizálta.
A csodálatos mandarinban a Miskolci Nemzeti Színház lenge vörös ruhába öltözött táncosnője, a Lány szerepét alakító Kocsis Andrea bűvölte el a közönséget erotikus, energikus, kifejező táncával. A Lányt elementáris erővel vágyó Mandarin szerepében Harsányi Attila lépett színpadra (akiről pusztán mozgása alapján kevesen mondták volna meg, hogy prózai színészről van szó). Az Öreg Gavallért Topolánszky Tamás alakította (aki egyben a GG Tánc Eger társulatának vezetője). A három gengszter szerepében Szabó Leventét, Emődi Attilát és Dragos Dánielt láthattuk, Fiatal fiúként pedig Tuboly Szilárdot.
A kékszakállú herceg vára viszont az est gyenge pontjának bizonyult. Itt mintha kifogyott volna a rendező az ötletekből, a meglehetősen statikus produkciót elsősorban a fények játéka tette mozgalmasabbá. Pedig az emelvényeket itt is jobban ki lehetett volna használni, az egyes ajtókat ötletesebben szimbolizálva. Kárpótolt azonban minket a két szólista kitűnő produkciója. Bartók egyetlen operájában világhírű operaénekesnőnk, Komlósi Ildikó énekelte Juditot, a várakozásnak megfelelően világszínvonalon: gyönyörű mezzoszopránjával és kifejező színészi játékával pontosan és hitelesen ábrázolta a nő lelkének minden rezdülését. Zengő basszusával, meggyőző színészi alakításával méltó partnerének bizonyult Kékszakállú szerepében a nálunk még kevésbé ismert, Németországban élő basszista, Szabó Bálint. A vokális produkciókon is rontott azonban a gyenge minőségű hangosítás, különösen a mű első felében, amikor a hangok erősen visszhangoztak. Pedig az előző két évben, ugyanitt, a Jégcsarnokban ezt nagyszerűen megoldották, most valamiért kevésbé sikerült.
Érdekes megoldás volt, hogy a regösnek a mű elején elhangzó prózai prológját ezúttal a kórus adta elő.
A fából faragott királyfinak az est zárását jelentő második változatában a már életük végén járó, idős „Királylány” és „Királyfi” szerepében a hazai tancélet ikonikus művészei léptek színpadra Uhrik Teodóra és Lovas Pál személyében. A Tündér és a Fabáb időtlen figuráját viszont ezúttal is Felméry Lili és Apáti Bence alakította.
Ebben a produkcióban már nem voltak emelvények. A darab elején felhőket imitáló füst borította a padlót, a Királylány és a Királyfi pedig hintákon ült a magasban. Onnan „szálltak vissza” a földre, hogy szerelmük ismét beteljesedjen. Szép finálé volt.
Az ukrán Okszana Lyniv által dirigált Pannon Filharmonikusok zenekara nagyon jó teljesítményt nyújtott. A maratoni produkció persze már fizikai értelemben is nagy kihívást jelentett. Hihetetlen látvány volt, ahogy a precíz, széles mozdulatokkal vezénylő karmester – egy törékeny, filigrán fiatal hölgy, aki ráadásul először dirigálta Bartók három színpadi művét – végig egyenletes színvonalon tudta egyben tartani a hatalmas méretű zenekart (amelyik egyébként pontosan olyan felállásban játszott, ahogyan azt Bartók annak idején előírta). A Pannon Filharmonikusok fegyelmezetten és pontosan muzsikált. Játékuk által megelevenedett A fából faragott királyfi mesevilága: a Természet hangjai romantikusan, a népzenei ihletésű melódiák autentikusan szólaltak meg. A csodálatos mandarin hatalmas fortéi egységes zenei tömbökként töltötték be a teret, a disszonáns hangzatok kifinomultak, kifejezőek voltak. A kékszakállú herceg vára komor, sötét tónusú zenéjének ihletett interpretációja pedig az énekesek számára is biztos alapot jelentett.
A közönség (nagyon kevés kivétellel) végig kitartott ezen a grandiózus esten, az előadást követő, hosszan tartó vastaps pedig teljesen indokolt volt. A produkció igazi Bartók-ünnepet varázsolt a Miskolci Jégcsarnokba.
