337 esztendős, de háromszázat egész nyugodtan letagadhat az életkorából: Janáček különös témájú operájával tért vissza a Miskolci Operafesztiválra Dmitrij Bertman és moszkvai társulata. (2016. 06. 13. – revizoronline.com – László Ferenc)
„Az a vén hóbortos legközelebb már az újságok helyi híreit fogja megzenésíteni!” Állítólag ezzel a gunyoros megjegyzéssel fogadta Karel Čapek a múlt század húszas éveinek közepén azt a hírt, miszerint a hetven körül járó Leoš Janáček merész, azaz merőben operaiatlan operatémát választott legújabb műve számára: a cseh író egészen friss, 1922-es színművét, A Makropulosz-ügyet, melynek középpontjában egy hosszan elnyúló per és egy, a pernél is sokkalta hosszabb életű hölgy áll. Mégis, az 1926-ban bemutatott operaváltozat – rácáfolva minden előzetes fenntartásra – igazi remekmű lett: egyszerre mélyértelmű és meggondolkodtató, s ugyanakkor hálás szerepeket teremtő, ügyes dramaturgiájú zenés színpadi mestermunka. Emilia Marti, helyesebben Elina Makropulos, Rudolf császár udvari orvosának lánya pedig, aki egy elixírnek köszönhetően évszázadokon át megőrzi életét-fiatalságát, s aki csupán monogramját megtartva hagyja maga mögött halandó szeretőit, gyermekeit és unokáit, olyan izgalmas-titokzatos operai nőalakká lett, akárcsak Turandot vagy Elektra.
A Magyarországon jobbára csupán hírből ismerős operát most a Bartók Plusz Operafesztiválra pár év kihagyás után visszatérő moszkvai Helikon Színház hozta el közénk, a kialakult hagyományoknak megfelelően, a társulatot alapító és irányító Dmitrij Bertman rendezésében. A friss szellemű operai műhelymunka hangulatát meg az orosz zenés színházi tradíció erejét (és másságát) élményszerűvé tévő művészközösségben ezúttal sem kellett csalódnunk: június 12-e estéjén Bertmanék sokakkal fölfedeztették A Makropulosz-ügyet, s ennek megérdemelt jutalmaképp modern operák előadásán ritkán megtapasztalható, zajos és hosszantartó ünneplésben volt részük.
Bertman nem kimondottan vadonatúj, egészen pontosan 2003-as rendezése több szempontból is kiérdemelte a közönség rokonszenvét. Jó arányérzékével elkerülte például A Makropulosz-ügy tán legnagyobb csapdáját (azaz legcsábítóbb ziccerét): nem növesztette mitikus Jéghercegnővé a 337 éves hölgyet, aki így női mindentudását és önzését, kacérságát és kiégettségét, s haláltalan létezésének egész groteszkségét a magától értetődő hétköznapiasság gesztusával mutathatta fel. Ez a megközelítés egyszersmind kedvezett a librettó konverzációs humorának is, s ez alkalmasint sokak számára nagyban megkönnyítette a művel való első találkozást, hiszen a komponista által továbbgondozott Čapek-drámában jócskán akad a társalgási vígjátékokra emlékeztető mozzanat, még akkor is, ha a dialógusok mindeközben váltig a bizarr-fantasztikus irányt jelzik is. A humorérzék frissessége révén különösen jól sikerültek a komikus betétek, mint amilyen a bolond öreg szerelmes, Hauk-Šendorf spanyol tirádája, vagy épp a második felvonást indító színházi személyzeti kis duett drabálerotikus rátétje volt.
Ám mindez korántsem jelenti azt, hogy elsikkadt volna a történetben mélyen benne rejlő misztikus elem. A jelmez- és díszlettervező párossal (Igor Nyezsnij és Tatyana Tulubjeva) ezúttal is szorosan együttműködő Bertman részben a látványra testálta ennek a rétegnek az érzékletessé tételét. Így az egész estét betöltő többszintes díszletfalon kisebb-nagyobb női és férfi sziluettek sorjáztak, melyekbe a földszinten olykor beleálltak az Emilia Marti körül sürgő (és mellőle elmaradó) szereplők, míg egy szinttel feljebb a múlt generációk alakjai tekintgettek alá a nő – egyszerre nélkülük és velük – továbbzajló életére. Utóbbi némaszereplők fehér jelmezeket viseltek, de ez a máskor tán didaktikusnak ítélendő megoldás itt éppúgy erőltetettségtől mentesen működött, akárcsak a múlt fölfeslését hozó második felvonás jelmeztervezői ötlete: a modern és a régi viseletek kreatív összefércelése, amely látomásszerű jelleget kölcsönzött egy-egy mellékszereplői színrelépésnek.
Emilia Marti (továbbá Elina Makropulos, Eugenia Montez, Jekatyerina Miskina, Ellian MacGregor stb.) nagy, nehéz és hálás szerepét ezen a miskolci estén Natalja Zagorinszkaja alakította – nagyszerűen. Az orosz szoprán, akit eddig leginkább talán Kurtág György Truszova-ciklusának (A boldogult R.V. Truszova üzenetei) kongeniális előadójaként ismerhetett a magyar közönség, most jelentős színpadi tehetség gyanánt és imponálóan profi operaénekesnőként jelent meg előttünk. A hang egyszerre szép, muzikális és üzembiztos, a kiállás egy grande dame-é, s Zagorinszkaja – akárcsak kollégáinak többsége ebben az előadásban – tud poentírozni is, ami amúgy sem itthon, sem a nagyvilágban nem számít hétköznapian közkeletű erénynek.
A „detektívopera” szereplőinek sorából még kiemelést-nevesítést érdemel az E. M.-et még andalúz cigánylány alakjában megismerő, habókos Hauk-Šendorf alakítója, azaz a jó karaktertenor Mihail Szerisev, az ugyane hangfaj líraibb-hamvasabb képviselőjeként fellépő Alekszandr Klevics (a mulya bárófi, az öngyilkossá lett Janek szerepében), valamint az életelixír receptjéért Emiliától egy szerelmesnek remélt, de valójában örömtelenül hideg éjszakát kizsaroló Prus báró, vagyis az egy szál törülközőre vetkőztetve is kellően férfias baritonnak bizonyuló Dmitrij Jankovszkij. A műsorfüzetben nem nevesített, ám minden valószínűség szerint ugyancsak a moszkvai Helikon Színház társulatához tartozó zenekart Konsztantyin Hvatinyec vezényelte: egy nyugalmas temperamentumú repertoár-karmester magabiztosságával, s ami éppily fontos, Janáček kései stílusát, a rézfúvósok iránti tartós vonzalmát, csupán színleg szenvtelen modorát és valósággal átütő humorérzékét jól érvényesítve.
