Július 2020  << >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
    1  2  3  4  5
  6  7  8  9101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  

Ez következik

Június 12-én, a Miskolci Nemzeti Színházban ritkán játszott remekművet láthatott a Bartók Plusz Operafesztivál közönsége: Leoš Janáček A Makropulosz-ügy című operáját, amelyet a világhírű moszkvai Helikon Opera társulata adott elő. (2016. 06. 18 – operaportal.hu – Csák Balázs)


Az 1990-ben alapított Helikon Opera egyike a legkiválóbb orosz operatársulatoknak. A színház alapítója, igazgatója és művészeti vezetője – A Makropulosz-ügy rendezője – Dmitrij Bertman.

Előadásaikat mindenekelőtt újszerűség jellemzi. A hagyományostól eltérő, ugyanakkor a szerzők eredeti elképzeléseit mégis tiszteletben tartó, pazar kiállítású, elgondolkodtató és gyakran meghökkentő produkcióikhoz mindig remek vokális és színészi teljesítmény párosul. A Helikon Opera egyike Moszkva legizgalmasabb és leglátogatottabb színházainak. Számos alkalommal felléptek már a Bartók Plusz Operafesztiválon, olyan nagy sikerű, emlékezetes produkciókat hoztak el ide, mint Giordano Szibériája, Muszorgszkij Borisz Godunovja, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operája vagy Berg Luluja, hogy csak néhányat említsek.
Bár ritkán játszott mű, A Makropulosz-ügy azért időről-időre felbukkan a világ operaházaiban - 1996-ban a Metropolitan Opera is bemutatta -, a főszerepet pedig az elmúlt évtizedekben olyan szopránok is énekelték, mint Anja Silja, Jessye Norman, Elisabeth Söderström vagy Karita Mattila. Az opera azonban soha nem tudott annyira sikeressé válni, mint a cseh zeneszerző legnépszerűbb műve, a Jenůfa (amelyet néhány évvel ezelőtt a Magyar Állami Operaház is bemutatott, 2008-ban pedig a Bartók Plusz Operafesztivál is műsorára tűzött.)

A Makropulosz-ügy világpremierje Brnóban volt 1926-ban. A háromfelvonásos opera librettóját is Janáček írta, a szövegkönyv alapjául Karel Čapek azonos című drámája szolgált. (A zeneszerzőt egyébként, csakúgy, mint számos más késői alkotása, például a Kátya Kabanová című operája esetében, ekkor is az általa imádott hölgy, Kamila Stösslová inspirálta.)

A darab műfaji meghatározásaként a Helikon Opera társulatának honlapja „detektív operát” ír, de hallottam már a művet „thrillerként” és „science fiction operaként” is emlegetni. Tény, hogy a főszereplő, Elina Makropulosz a történet szerint több mint 300 esztendős, de az említett hangzatos és figyelemfelkeltő jelzők ellenére fontos leszögezni, hogy a kétségkívül meglehetősen bizarr és fantasztikus történet lényegi mondanivalója, üzenete nagyon is hétköznapi.
Mivel kevéssé ismert operáról van szó, előbb néhány szó a cselekményről.

A történet Prágában játszódik, 1922-ben. Dr. Kolenatý ügyvédi irodájában megtudjuk, hogy a csaknem száz éve tartó, generációkon átívelő „Gregor kontra Prus” per a végéhez közeledik, az ügyvéd fiatal védence, Albert Gregor pedig vesztésre áll. Váratlanul megérkezik az irodába az ünnepelt, gyönyörű opera díva, Emilia Marty, és a per iránt érdeklődik. Kiderül, hogy a szövevényes ügy hátteréről azonban olyasmit is tud, amit senki más: szerinte létezik egy Albert Gregor öröklését igazoló írásbeli végrendelet, amely az ellenfél, Prus báró házában található lezárva, és amelyről senki nem tud, Prus báró sem. Az írást csakugyan meglelik, Emiliát azonban valójában egy másik, görögül írott dokumentum érdekli, amely a végrendelet mellett található, és amihez nem tud hozzáférni.

A nő mindenki számára furcsán viselkedik. Gregort, aki szerelmet vall neki, Bercikének szólítja, az énekesnőbe szintén szerelmes Janeket (Prus fiát) megalázza, és a fiatal énekesnővel, Kristinkával, valamint annak apjával, Vítekkel is lekezelően beszél. Egyre különösebb dolgok történnek: egy bolond öreg, Hauk érkezik, aki ötven évvel ezelőtti szerelmét ismeri fel döbbenten Emiliában.

Prus számos más levelet is talál a házában, és föltűnik neki, hogy bár a leveleket több személy írta, valamennyinek a neve E. M. monogrammal kezdődik. Emilia a lepecsételt borítékot kéri tőle, amit végül meg is kap, de csak azon az áron, hogy együtt kell aludnia a férfival.
Prus fia, Janek, szerelmi bánatában öngyilkosságot követ el, de a nőt ez a hír is – mint szinte minden más – hidegen hagyja.

Az utolsó jelenetben egy szállodai szobában vagyunk. Valamennyi levél előkerül, de mivel kiderül, hogy mindegyik egyazon kéztől származik, Emiliát csalással vádolják. A díva ekkor mindenki előtt vallomást tesz. Csakugyan ő írta a leveleket, különböző neveken, de nem utólag hamisította azokat. Az ő valódi neve ugyanis Elina Makropulosz, Kréta szigetén született 1585-ben, jelenleg 337 éves. A lepecsételt boríték egy titkos receptet tartalmaz, amit annak idején még ő adott oda egykori szerelmének, Prus ősének, az örökhagyónak. Magát a receptet pedig Elina apja írta, aki a császár kérésére kísérletezte ki az életelixírt, amelyet azonban az uralkodó parancsára saját lányán kellett kipróbálnia. Több száz év elteltével Elina úgy érezte, elkezdett öregedni, ezért próbálta a receptet visszaszerezni. Most azonban rádöbbent: mégsem akar tovább élni. Búcsúja végén holtan esik össze, a receptet pedig tűzbe dobják.

A Helikon Opera előadása ezúttal sem okozott csalódást. A díszlet meglehetősen egyszerű, de ötletes volt (díszlet- és jelmeztervezők: Igor Nyezsnij és Tatjána Tulubjeva). A látvány többé-kevésbé mindhárom felvonás alatt változatlan maradt. Az ügyvédi iroda (I. felvonás), a színház (II. felvonás) és a szállodai szoba (III. felvonás) egyszerű berendezési tárgyai, valamint a padlót teljesen beborító papírok (levelek, dokumentumok) mellett a színpad hátsó oldalára felhúzott hatalmas papírfal határozta meg a színpadképet. Ebbe különböző alakok életnagyságú sziluettjeit vágták, az emeleti részen – a papír mögött – ezeken keresztül különös embereket figyelhettünk meg. Különböző korok öltözékeit szimbolizáló, kalapot viselő, hófehér ruhákba öltözött alakokat, akik olykor csak figyelték a lent zajló cselekményt, máskor pedig pantomim-szerű jeleneteket adtak elő. A történetet nem ismerő néző számára csak a mű vége felé derülhetett ki, hogy kik is ők: túlvilági lények, rég elhunyt emberek szellemei (vélhetően az Elina számára hosszú élete során fontos személyek).

Bár sokszereplős operáról van szó, a mű egyetlen igazi főszereplője Elina, és véleményem szerint (a zenei megvalósítás mellett) az ő színészi játékán áll vagy bukik az előadás sikere. Az operadívát ezen az estén alakító Natalja Zagorinszkaja igen jó produkciót nyújtott. Ridegen, megvetően, gúnyosan és fölényesen viselkedett a történet többi szereplőjével (ez alól csak egykori szerelme, az ütődött, öreg Hauk jelentett kivételt), számomra azonban játékának egy másik vonása volt meghatározó: az arcára visszatérően kiülő félelem és rettegés. Elina elsősorban nem is a haláltól fél, hanem az élettől, attól az élettől, ami számára több mint 300 éve tart, és amelynek során elidegenedett a körülötte lévő világtól, az emberektől, akik már nem jelentenek neki semmit. Közömbös másokkal és mások halálával szemben is, semminek nincs számára tétje, túl hosszú élete – amelynek titkos receptjére sokáig annyira vágyott – kiüresedett, értelmetlenné vált. „Ha tudnák, milyen könnyeden élnek!” – kiáltja oda a mű végén a többieknek. „Oly közel vannak mindenhez! Mindennek van értelme! Mindennek van értéke! Ostobák! Ha tudnák, milyen szerencsések – a buta véletlen révén, hogy oly hamar meghalnak... Hisznek az emberiségben, nagyságban, szerelemben! Hiszen ennél többet nem kívánhatnak!” Natalja Zagorinszkaja hitelesen, átéléssel formálta meg az elegáns dívát, aki azonban iszonyodik elmagányosodott életétől és immár önmagától is. Rádöbben, hogy a hosszú élet egyáltalán nem kárpótolta őt mindazért, amiről le kellett mondania. Hiába sikeres énekesnő, túl sokat tud, túl sokat látott, annyit, amennyit ember már nem tud elviselni. „Ám bennem az élet megállt” - folytatja záró monológját. „Jézus Krisztus, nem bírom tovább! Ez a rettenetes magány! Kristinka, énekel vagy hallgat az ember, mindhiába. Untatja, ha jó, untatja, ha rossz. Untatja a föld, untatja az ég! És rájön, hogy a lelke halott.” [Az idézetek forrása Jánszky Lengyel Jenő fordítása. A mű címe egyébként az új fordításban: A Makropulosz-recept.]A mű végén, halála után maga Elina is csatlakozik a szellemekhez, akik békések és mosolyognak. Végre Elina is békére lelt.

Natalja Zagorinszkaja énekesi teljesítménye is jó volt, ami elmondható az előadás többi szereplőjéről is: itt mindenekelőtt az Albert Gregort alakító Dmitrij Hromovot, a Prus-t megformáló Dmitrij Jankovszkijt és a Kolenatý ügyvéd szerepében fellépő Dmitrij Szkorikovot szeretném kiemelni. A Makropulosz-ügy előadása során azonban elsősorban nem a hangi teljesítmények dominálnak. Janáček operájában a hatásos, dallamos nyitányt követően az első két felvonásban a recitativo jellegű előadásmód, az énekbeszéd a jellemző. (Janáček egyébként az élő beszédet, a beszélő pszichológiáját is alaposan tanulmányozta, többek között ezért is olyan hitelesek a karakterei.) Annak persze oka van, hogy ilyen ez a zene, hiszen Elina ideges, nyughatatlan, felkavart lelki állapotát tükrözi, és csak a mű végén, a nő fájdalmas vallomása alatt változik meg: a darab szívszorító befejezését gazdagon áradó dallamok, csodás akkordok és szomorú líraiság jellemzi.

A Helikon Opera Zenekarát karakteresen, biztos stílusismeret birtokában dirigálta Konsztantyin Hvatinyec (a legendás karmester, Gennagyij Rozsdesztvenszkij tanítványa). A darabot láthatóan nagyon jól ismerő zenekar precízen, ihletetten játszott, kitűnően érezve Janáček zenéjének oly jól megkülönböztethető stílusát, ritmikáját és dallamvilágát.

Bár nem ez volt a legjobb rendezés, amit Dmitrij Bertmantól láttam, a Helikon Opera társulata összességében ismét remek zenei és színházi élménnyel ajándékozta meg az Operafesztivál közönségét. Ezt megelőzően utoljára 2010-ben jártak itt, remélem, nem kell újabb hat évnek eltelnie, hogy ismét láthassuk őket.

Eredeti cikk »

emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook