A BartókPlusz Operafesztivál megnyitóján azt mondta Kesselyák Gergely, hogy a klasszikus zene és az opera nem szakértelmet, hanem nyitott szívet követel. No, akkor én meg is nyugodtam: íme az indok, hogy minden felelősséget elháríthatok magamtól a következő tíz napban. (2016. 06. 12. – fidelio.hu – Papp Tímea)
A Klinikák metrómegállónál napokig, pont azon a helyen, ahol mindig várok a metróra a BartókPlusz posztere fogadott. Már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy tíz napra ideköltözöm. Aztán amikor kiderült, utólag jelnek tekintettem. Bár életvezetési tanácsokat nem óriásposztereken és hirdetőoszlopokon meg reklámtáblákon keresek, néha lehetnek ilyen hülyeségei az embernek.
Szóval napokig néztem, ahogy ül a volán mögött, pongyolában, hajcsavarókkal a hajában a nő. Este van, valami vöröslik, tán az ég alja, tán valami tűz, mindenesetre elég sötét a kép alaphangulata. Ha rémület és elszántság lenne az arcán, ha a sminkje épp lefolyna róla, lehetne Judit, aki az utolsó pillanatban az utolsó ajtóból, még mielőtt a Kékszakállú bármit ráadhatott volna, elrohant, gyorsan kocsiba vágta magát, és otthagyta; vagy Mimi, aki a csavargóktól egy alkalmas pillanatban elmenekül. De nincs egyik érzelem sem az arcán, inkább olyan Rebel Wilson-os, ahogyan énekel a rádióval együtt, úgyhogy nem David Lynchben utazunk, és a Thelma és Louise-ra se számítsunk. „Egyszer gyere el Te is!” – ez a hívó mondat. Tehát akkor ő még nem járt itt, viszont a tizenhatodik fesztiválra egyszer, először eljön. Választása véletlen. Az úton slágereket hallgat, vessük el a sztereotípiákat, és mondjuk, hogy operaslágereket, nem diszkóritmusban. Ez volt az egyik megfejtésem. De van egy másik is.
A nő operaénekes, épp fellépésre igyekszik, késésben van – mint mindig –, iszonyatosan nyomja a gázt, reménykedik, hogy a szupertraffipaxok nem látják meg. Nem rádióra énekel, hanem skálázik épp, már a koncertre készülve.
Hát nem tudom, melyik az életszerűbb sztori, ezt döntse el ki-ki magának. Mindenesetre kétlem, hogy bármelyik is nyomokban történő egyezést mutatna a kreatív koncepció mögötti brieffel.
A lényeg, hogy aki miskolci, annak az életében 16. éve megkerülhetetlen a fesztivál. Bizonyítékom is van rá. Utazom a vonaton, az utastársakat nem zavarva, csöndben telefonálok. Miskolcra jövök, operafesztiválra, itt leszek tíz napig, utána találkozunk stb. Miután leteszem a telefont, a már erősen nyugdíjas hölgy a szomszéd ülésről megkérdezi, mikor is kezdődik pontosan a megnyitó. Megmondom. Előkapja a telefonját, és azonnal hívja Évikét és Marikát, hogy „hát ma van a megnyitó, el ne felejtsük, találkozunk hat felé a színház előtt, jó az neked?”. És tényleg ott vannak hat felé a színház előtt, várva a felvonulást.
Szokás szerint a három Bartók-férfi, a Kékszakállú, a Mandarin – őt egy kislány vezeti a hajánál fogva – és a fából faragott királyfi állnak a menet élén. Van még gurulós zongora zongoristával, aki rövidebb hajjal lehetne Bartók, de így inkább Liszt; a zongora amúgy magától gurul, hajtani, tolni nem kell, abszolút magic. (Tudom, hogy motor hajtja!) Vannak még mazsorettek pirosban, kékben, lilában, cheerleaderek, zászlódobálók, fúvószenekar, dobosok, néptáncos gyerekek. És mivel az idei Ezrek operája a Carmen, szabadtéren, sőt városi köztereken, hát nem véletlen a méretes bikafej, a piros-feketébe öltözött fiúk és lányok hada, a katonai terepjáró, a lovas csendőrök, no, meg a halványkék nyitott Mustang, benne Carmen, Escamillo és az előadás rendezője, azaz Mester Viktória, Molnár Levente és Kerényi Miklós Gábor. „Na, ez valami!” – jegyzi meg az üzletből kipillantó fodrásznő. Az meg csak egyszerűen bájos, ahogyan a felvonulást néző Herczenik Anna csupa mosollyal integet kollégáinak, az autókból pedig csupa mosollyal integetnek neki vissza.
Célba ér a menet,kézben a juhtúrós lepénnyel meg a felvidéki kenyérlángossal – ami a cégér szerint olyan, mint a gombák közt a szarvasgomba –már valódi tömeg várja a nyitókoncertet, láthatóan olyanok is, akiknek nem feltétlenül van hangversenybérletük. És ez így teljesen rendben is van. Ami szép az egészben, hogy ez nem egy leereszkedő gesztus, hanem a szó legnemesebb értelmében vett szórakoztató városi térzene a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarával, Nutthaporn Thammathival, Eperjesi Erikával, a Virtuózokból megismert gyerekekkel (amolyan auftaktként pedig Kerényi Miklós Gáborral, aki a Torreádor-dal első néhány sorát igyekezett megtanítani a közönséggel).
Nyílik hát a fesztivál kinn, a köztereken, és nyílik a fesztivál benn, a dedikált színházi/koncertterekben, utóbbiban tán kicsit több a politika – a vidéki fesztiválokra dedikált sor citálásával –, és a politikus azt mondja a szájával, hogy nekik nagyon fontos a kultúra. Reméljük, ez nem csak nyelvbotlás tőle, mint a 70 éve született és 135 éve meghalt Bartók.
