Bartók-maraton. Négy előadás, három mű, két kisebb és egy nagyobb szünet. Remélem, ellövi valaki a „Forró érzelmek hevítették a Jégcsarnokot” címet. (2016. 06. 13. – fidelio.hu – Papp Tímea)
Negyed 5-kor már néhányan várnak a bejutásra, fél 5-re sorok alakulnak ki minden bejáratnál. Esemény a Bartók-maraton. Útközben elkapok egy beszélgetést, egy idősebb és egy kevésbé idős, de sok előadást megért hölgy beszélgetnek az általuk eddig látott Kékszakállúakról, és remélik, hogy Szabó Bálint ha hangban nem is –„egy Polgárhoz vagy egy Kováts Koloshoz lehetetlen!” –, legalább férfiasságban felér az elődeihez. Istenem, mindig azok a nézői elvárások és sztereotípiák...
Amitől még az olyan nyitott néző sem tud szabadulni, mint amilyennek én tartom magam. (Nagyképűségtől mentesen.) Mert az remek elképzelés, hogy A fából faragott királyfitól A csodálatos mandarinon át A kékszakállú herceg várán át vissza A fából faragott királyfiig egy nő különböző életszakaszait is meg lehet mutatni. Csak ha a hamvas tizenéves Királylány illegeti magát néptáncos lépésekkel az Apáti Bence alakította Fabáb előtt, miközben a szintén hamvas tizenéves Királyfit semmibe veszi, annak eléggé pregnánsan lehet egy olyan olvasata, hogy a hamvas tizenéves lányoknál már a rózsaszín babaruhában is tombolnak a hormonok. Ezzel szemben az estet záró második változatban Uhrik Dóra és Lovas Pál párja sorsokat mutat, életet, egyéniségeket, tapasztalatot, félresikerült szerelmeket, rosszul olvasott jeleket, vargabetűkkel és küzdelmekkel teli egymásra találást, kései beteljesülést. Mert szép a tiniszerelem, csak súlya nincs, ha visszanézünk. És akkor a Tündér (Felméry Lili) szerepéről, erről a végletes, segítő-akadályozó éteri lényről még nem is beszéltünk, hogy mit jelent a különböző életkorokban.
Ugyanis van, amit színpadon nem lehet a személyiség hitele nélkül megmutatni. Úgy is fogalmazhatunk: van, amihez elég a hiteles előadói személyiség, nem kellenek a rátétek, rendezői ötletek, a mű anélkül is működik.
Ilyen a Kékszakállú is. Lehet köré kitalálni bármit, ha nincs két olyan énekes, akik között működik az a bizonyos titokzatos valami, nevezzük kémiának – és ez lehet intellektuális rezonálás –, megette a fene. Egyet nem szabad. Technikailag rossz helyzetbe hozni őket. Meg persze a közönséget. Mert Komlósi Ildikó és Szabó Bálint hangosítása finoman szólva sem volt tökéletes, olyannyira nem, hogy még a vájtfülűnek nem nevezhető nézők is észlelték. Nem gondolom, hogy a sportcsarnoki körülményekre kellene ezt fogni, hiszen a Pannon Filharmonikusokkal minden teljesen rendben volt.
Aztán mivel is volt még rendben minden? A zenekarral. A karmesterrel, Oksana Lynivvel, aki elegáns gesztusokkal, szinte a zenét magyarázóan vezényelt. Zeke Edit látványával. A tekintetet jól vezető jelmezekkel. A szomorú, homokos, vizes síkkal, egy elvont térrel, ami lehet kezdet és vég, sugallhat nyugalmat és veszélyt, kezdetben tiszta, nyomtalan, majd emberi lábak tapossák össze, hordják szét. A darabtól függően változó térelemekben elrendezett, átvilágítható plexi tetejű dobogókkal, amelyek ha innen nézem, töredezettséget mutatnak, ha onnan, mint egy mocsárban, átjárót képeznek egyik oldalról a másikra. És az is jelentéses, ahogyan a Kékszakállúban kintről, a fényről érkezik a pástra Judit és a herceg.
Amivel már nem annyira volt rendben minden, az a vetítés – a vetítőfelület a homok –, mert körülbelül annyit tett hozzá, mint bármelyik Windows-képernyővédő. A vár kékje, a vér pirosa, a kincseskamrák sárgája, a virágoskert zöldje, a birodalom csillagtérképhez hasonló alakzatai meglehetősen elsőkörös ötleteknek tűnnek. M. Tóth Géza a műsorfüzetben olvasható interjúban a Jégcsarnok terének kihasználásáról, az architektúrához való idomulásról beszélt, arról, hogy nem akart ott ügyetlen színházat fabrikálni. Ez dicséretes törekvés, és szerencsére nem is kezdtek neki a hagyományos színpad felépítésének. A rendező viszont hozzátette, hogy ha az emberek képesek arra, hogy itt a hokimeccseken egy nyolccentis korongot kövessenek, akkor a helyszín arra is alkalmas, hogy „a táncosokat, a vizuális effekteket és azok változásait kövessék”. No, ezt az alulvilágítás miatt nem nagyon sikerült.
Mert A csodálatos mandarinban gyakorlatilag nem lehetett érzékelni a tánckar reakcióit, akik talán a nagyváros lakóiként asszisztáltak némán a történethez. Ahhoz a történethez, amelynek tulajdonképp egyetlen pozitív figurája volt. Evidens, hogy a három gengszterrel nem megy az ember. De az Öreg gavallér és a Fiatal fiú esetében felmerülhetne a megértés vagy az empátia, vagy legalább a sajnálat, hogy miért kényszerülnek egy prostituálthoz járni, miféle kielégülést nem kapnak meg otthon; itt viszont mindketten megvetendően, romlottak, szinte perverzek voltak, akikkel szemben veszélyhelyzetbe került a Lány. És akkor megérkezett a Mandarin, ez a titokzatos férfi, akiről kiderül, személyisége súlyosan torzult, nem kevés agressziót rejt, nem pedig – ahogyan Lengyel Menyhért írja – beteg állatként könyörgő. A Lány nem önszántából lett kurva, helyzete kiszolgáltatott, menekülni nem tud, döntési lehetősége nincs, ám a Mandarin halálában ő is bűnös. Ezt a komplexitást – nyilván Kozma Attila koreográfusi intenciójára és segítségével – képes Kocsis Andrea megmutatni.
Bruttó öt óra Bartók, a darabok közt húsz-negyven perc szünettel. Az átállás jól jött, és ezeket az intenzív érzelmeket nagyon tisztán, sallang nélkül, mellbevágóan közvetítő, zsigerileg ható zenéket nem lehet egy hallásra elviselni. Valamit nagyon tudott Bartók Béla, és ezt a valamit meg kellett élni, ehhez a valamihez meg kellett érni. Nekem legalábbis.
