Idén is volt kortárs magyar opera a Bartók Plusz Operafesztiválon, méghozzá ősbemutató. Június 16-án Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatok című operáját tekinthettük meg a Miskolci Nemzeti Színházban, a Budapesti Operettszínház előadásában. (2016. 06. 22. – operaportal.hu – Csák Balázs)
A nagyszerű alkotói gárdának és a nem kevésbé kiváló előadóknak is köszönhetően nívós, elgondolkodtató, ugyanakkor szórakoztató előadás keretében ismerhettük meg Beischer-Matyó Tamás ügyesen megkomponált, izgalmas és közönségbarát új operáját.
A kétfelvonásos kamaraopera időtartama körülbelül 2 óra. (A mű eredeti változata hosszabb, de az ősbemutatón általam nem ismert okból egy körülbelül 40 perccel rövidebb változatot mutattak be.)
A darabban négy ember mindennapi életébe nyerünk betekintést. Mai figurák, kortársaink ők, ahogy a librettó írja: „történik: napjainkban, Magyarországon (vagy bárhol Európában)”. Munkájukban sikeresek, magánéletük azonban sivár, üres, valamennyien kiégtek és magányosak. Sokatmondó, hogy a szereplőknek a librettóban nincs nevük, csak foglalkozásuk...
A Fotós profin végzi a munkáját, de leginkább abban leli örömét, hogy másokat kihasznál, megaláz. Agresszív, könyörtelen macsó, igazi szemét alak. Élvezettel turkál mások magánéletében, szembesítve portréi alanyait az előnyös fotók mögött rejtőzködő valódi énjükkel. Néha megállítja az időt, hogy kiszolgáltatottá vált „áldozatait” a pillanatfelvételeken még jobban megszemlélhesse. Gyakran emlegeti, hogy „kreatív kapcsolatokat” kell kiépítenie. Tényleg kreatív a kapcsolataiban: kreatívan tudja manipulálni az embereket. („Te nem fotózol, te manipulálsz, és a fotók a trófeáid.” – veti oda egy ízben a Programozó a Fotósnak.)
A Fotós együtt él az Üzletasszonnyal. A karrierista nő is áldozata a férfinak, akit szeret, de akivel a kapcsolatuk már menthetetlen. Beszélgetéseik felületesek, nem sok közük van egymáshoz. A Fotósnak ráadásul számtalan szeretője is van.
A Fotós ismerőse a Programozó. Magányos, egyedül élő, depressziós figura. Büszkén meséli a Fotósnak, hogy egyetemi állást kapott, a másik azonban gúnyosan szembesíti őt magánéleti kudarcaival, magányosságával, azzal, hogy a Programozó valójában halálosan unja a munkáját. Egy sikeres ember arcát mutatja kifelé, de egyébként szürke és unalmas, egyetlen normális emberi kapcsolata sincs. A Fotós jóvoltából korábban egy magazin címlapján a „Hónap arca” volt. „Kívülről egy vállas, szép arcú férfi, Belülről kisfiú, na de ki érti?” – énekli cinikusan a Fotós.
A két férfi viszonya, kapcsolatuk jellege egyébként némiképp homályban marad. Valószínűleg munkakapcsolatban is voltak, talán egykori barátok, vagy inkább haverok, és némi utalás történik a kettejük közti homoszexuális kapcsolatra is. A Programozó legalábbis mintha szerelmes lenne a Fotósba, akit ugyanakkor gyűlöl.
Az Énekesnő is magányosan él. Beleszeret a Fotósba, aki felé kiszolgáltatottá válik. Ő is a „Hónap arca” lesz, de az ő élete is csak felszínes csillogás. A sivár érzelmi élet visszahat a munkájára is, rutinszerűvé téve azt. Jó példa erre a jelenet, amikor egy fogadáson az amúgy technikás, képzett Énekesnő egy virtuóz dalt ad elő, amit azonban csak gyér taps kísér. A nő előadásából hiányzik a lélek, produkciójával nem tud igazán hatni a közönségére.
A karrier, a munkahelyi sikerek mögött a négy szereplő életét magány vagy magányos együttlét jellemzi. A nagy társasági életet élő Énekesnő vagy Üzletasszony ugyanolyan társtalan, mint az otthon ülő Programozó. Érzelmileg kiüresedett életük elől a munkába menekülnek, depressziósok lesznek, áltatják önmagukat. Kapcsolataik érdekkapcsolatok.
Az opera felvonásonként hét kisebb képre, jelenetre tagolódik. Ennek a dramaturgiai megoldásnak, valamint a dallamos zenének és a gyakori zenei stílusváltásoknak köszönhetően a darab szélesebb közönség számára is könnyen befogadható.
A szereplők élete egy-egy epizódjának bemutatása után, a mű vége felé felpörögnek az események: az utolsó jelenetben a porig alázott Programozó a két nő szeme láttára pisztolyt fog a Fotósra. Az gúnyosan áll a pisztoly elé, és a kétségbeesett Programozó végül magát lövi fejbe. Ezt a krimiszerű végkifejletet a magam részéről egy kicsit fölöslegesnek éreztem: a zeneszerző talán nem hitt abban, hogy a közönség figyelmét enélkül is le tudja kötni. Pedig igen, és szerintem a történet drámaisága épp abban rejlik, hogy hétköznapi emberek hétköznapi életének eseményeit, konfliktusait figyeljük, az utolsó jelenet kicsit fantasztikus fordulata számomra mindehhez már nem tett hozzá.
Az alapvetően tragikus hangvételű műbe ügyesen ékelődnek be könnyedebb, komikus, vígoperai jellegű jelenetek is.
Az igényesen megírt librettó Mechler Anna Eliza munkája, aki a dialógusok során mai, hétköznapi nyelvezetet használ, az áriákban viszont verses formát. A szöveg és a zene ritmusa, tempója, hangsúlyai végig jól illeszkednek egymáshoz.
A Kreatív kapcsolatok zenéje számos stílust ötvöz. Olykor musicales, máskor operettre emlékeztet, van benne sanzon, dal, operaária. Konkrét zenei idézetek talán nincsenek, stílusbeli utalások annál inkább. (Egy szellemes példa, amit valószínűleg a közönség is rögtön észrevesz: amikor a Fotós bolerót ad az Énekesnő vállára, latinos zenét, boleró-szerű ritmusokat hallunk).
A zenekar mindössze tizenegy tagú: egy vonósnégyes, egy nagybőgő, öt fafúvós és egy zongora (a mostani előadáson pianínó) alkotja. A kis létszámnak köszönhetően a zenészekre nagy feladat hárul, kicsit valamennyien szólistákká válnak. A gyorsabb – gyakran humoros, könnyedebb hangvételű jelenteket kísérő – részeket ritmikailag változatos futamok, a lassúbb, líraibb jeleneteket pedig csöndes, melankolikus zene jellemzi.
A muzsika kitűnő összhangban van a színpadon történő eseményekkel, érzékletesen interpretálva a szereplők gondolatait, lelki állapotát is. Számos zárt számot is hallhatunk a műben: áriát, dalt, duettet, tercettet, kvartettet. Utóbbiak igen ötletesen vannak megkomponálva. Az egyik jelenetben például a Fotóst és az Üzletasszonyt látjuk a lakásukban, de közben a színpad másik oldalán az Énekesnőt is, aki egyedül van az otthonában, a két nő viszont gyakran ugyanazokat a mondatokat énekli. Továbbá két olyan kvartett is van a műben, amikor valamennyi szereplőt látjuk, egyszerre énekelnek, de mégsem együtt vannak, hanem a város különböző pontjain. Az egyik jelenetben például telefonon beszélgetnek, de mindegyikőjük valaki mással. (A történet szerint négyen, együtt csak a darab utolsó jelenetében találkoznak.)
Székely Kriszta rendezésében a színpadkép meglehetősen egyszerű, de ötletes és jól átgondolt. A díszlet egy kanapé, amit a színpad közepén helyeztek el. Mögötte egy hatalmas, átlátszó paraván van, amit különböző módon világítanak meg, illetve amire képeket is vetítenek, látványosan, de nem tolakodóan: a fények és a vetítés nem vonja el a figyelmet a színpadi cselekményről. (Érdekes megoldás, amikor a két férfi utcai jelenetében a paravánra vetített videón az ő perspektívájukból látjuk az eseményeket.) Jó a színészvezetés, az események gördülékenyen zajlanak a színpadon.
A friss, lendületes produkció egy fiatal alkotói gárda munkájának az eredménye (az előadás végén valamennyiüket felhívták a színpadra).
A négy szerepet a zeneszerző baritonra (Fotós), tenorra (Programozó), szopránra (Üzletasszony) és koloratúrszopránra (Énekesnő) írta.
Frankó Tünde a Bartók Plusz Operafesztiválon a tavalyi évben is egy új magyar opera bemutatójának résztvevője volt (Fekete Gyula Egy anya története című darabjának főszereplőjeként). Akkor is, most is kiváló volt. A Kreatív kapcsolatok Üzletasszonyaként mind vokálisan, mind pedig színészi játékát tekintve magabiztos, expresszív és izgalmas volt.
Hasonlóan jókat mondhatok az Énekesnőt megformáló Lukács Anitáról, a Budapesti Operettszínház énekeséről, akitől könnyed koloratúrákat hallhattunk és felszabadult játékot láthattunk (annak pedig külön örültem, hogy előadásmódja vokális szempontból nem ütött el három operaénekes kollégájától).
A két szoprán bájosan gyűlölködő kettősei a fogadáson, illetve a szépségszalonban igen szórakoztatóak voltak.
A Programozó szerepében László Boldizsár lépett színpadra. Énekesi teljesítménye – mint általában – most is elsőrangú volt, kiegyenlített hangon, biztos magasságokkal énekelt, erős tenorja könnyedén betöltötte a kisméretű színház nézőterét. Színészi alakítása árnyalt volt, a Programozó nyomasztó figurájának bemutatása mellett tudott ironikus és humoros is lenni.
A Fotóst alakító Kendi Lajos számomra kellemes meglepetést jelentett. Őt ugyanis nem ismertem, mint megtudtam, az erdélyi születésű énekes számos nagy szerepet énekelt már, de elsősorban Ausztriában. Hangszíne, előadásmódja, énekstílusa alapján rögtön az jutott eszembe, hogy igazi Verdi-bariton, és később kiderült számomra, hogy tényleg Verdi és Puccini operáinak bariton főszerepeit énekelte legtöbbször. Most viszont azt is bizonyította, hogy a kortárs zene sem áll távol tőle. Erőteljes, szép színezetű baritonján dinamikusan formálta meg a Fotós maszkulin, de szenvtelen, ellenszenves figuráját.
A négy énekes kitűnő összhangban és felszabadultan játszott, kvartettjük a – ritmikailag igen nehéz – „telefonos jelenetben” is precízen, kiegyenlítetten szólt. (Szövegmondásuk többnyire jól érthető volt, de a szöveget azért érdemes lett volna feliratozni.)
A fiatal karmester, Dubóczky Gergely irányításával a zenekar koncentráltan, árnyaltan, kifinomultan muzsikált, inkább tűnt „ötödik szereplőnek”, mint az énekesek puszta zenekari kíséretének.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy a Bartók Plusz Operafesztivál évről-évre felvállalja új magyar operák bemutatását is. Az pedig külön örvendetes, hogy a Kreatív kapcsolatok jövője a bemutatót követően is biztosított: a darab ősztől az Operettszínház műsorára kerül.