Augusztus 2020  << >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
       1  2
  3  4  5  6  7  8  9
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31      

Ez következik

Olykor a legvadabb ellentétek éltetik, lökik előre a művészetet. Ezt tapasztalhattuk az Észt Nemzeti Opera két miskolci fellépésén. A Traviata nemes konzervativizmusa után a kortárs opera Wallenberg életéről szinte sokkolóan hatott. (Csont András kritikája, Revizor online, 2010. 06. 13.)

A meghökkentő ellentétek mellett talán mindössze egy dolog volt közös a két szcenírozásban: észt vendégeink feltehetően kedvelik a színes, pompás képeket, a nagyszínpadi levegőt, a tágas dimenziókat, a dekoratív ruhákat, a jelentéssel telített díszletelemeket. Egyszóval a látványt. Ennek megfelelően a Traviata mindvégig tükrök között játszódott, ekként utalva talán a darabban rendkívüli szerepet játszó társasági, nagyvilági párizsi életre, ugyanakkor pedig az önismeretre illetve annak hiányára, Hraballal szólva, a „tükrök árulására” - utóbbi ugyancsak fontos részét alkotja Verdi alakformálásának. Ám a tükrök villogása-forgása egészében kevésnek bizonyult egy nagy élményt hozó estéhez, és noha nem vitatható az előadás következetessége, ízléses ódivatúsága, inkább közhelyesnek, talán túlzottan érzelgősnek éreztem az egész megformálását, noha a giccs határát soha nem lépte át a rendezés, Neeme Kuningas munkája.

Ha a szcenírozás nem hoz semmi különöset, akkor az énekeseken áll vagy bukik az egész. Három nagy szerep van Verdi remekében, és elmondható, hogy egyikben sem láttunk makulátlan alakítást. Violettaként Aile Asszonyi lépett fel, aki egyértelműen a színház sztárjának látszik, erre predesztinálja rendkívül előnyös külseje (vulgo: vakító északi szépsége), erős, nagyon fajsúlyos színpadi jelenléte. Hangja, technikája is kielégítő, bár magasságai kissé erőltetettek, koloratúrái nem elég flottak, gördülékenyek, természetesek. Ám a középső fekvésben nagyon meggyőző, szép legátókkal dolgozik, és érezhető volt, hogy mintegy a szükségből csinálna erényt, azaz a hamisítatlan bel canto hang hiányában inkább modernebb, karcosabb éneklésre törekszik. Ez elsősorban a lírai jelenetekben volt hatásos, vagy olyankor, amikor a megsebzett, a méltánytalanul megalázott nő dühét, netán fájdalmát vitte színre. Nagy kár viszont, hogy a szerelem útvesztőinek ábrázolásához nem akadt valódi partnere. Alfredo szerepében Mart Madiste se a hőst, se a lúzert nem észleltette; végig erősen orrhangon dalolt, valahol hátulról, mintegy a fültövéből vagy a tarkójából jött a hangja, és ez boldogtalan perceket okozott, mind neki, mind a közönségnek. Hatásosabb volt az apa figuráját megjelenítő Jassi Zahharov, ám ő meg mondhatni, túl hatásos volt, amennyiben már első megszólalásakor olyan fortét szólaltatott meg, ami felrezzentette még azokat is, akik már könnyű álomba szenderültek a késő éjszakába nyúló előadáson. Szép, de kissé nyers hang, bár a „Piangi, piangi” szakaszban még a kőszívű Recenzenst is majdnem megríkatta.

Raoul Wallenberg életét operaszínpadra vinni, Eichmann-nal, Ronald Reagannel, a KGB-vel, Gulággal és még sok egyéb történelmi szörnyűséggel – hát ez nem tartozik a kellemes, felhőtlen szórakozást ígérő vállalkozások táborába; abszurd, netán giccses ötlet kissé. De hát miért lenne több közünk az ókori operai zsidókhoz, vagy dalszínházi hugenottákhoz, mint a nemrég lezárt (?) 20. századunk jól ismert alakjaihoz, olyanokhoz, akik még számos köztünk élő kortársunk életében vittek perdöntő szerepet? Amikor a librettista Lutz Hübner és a zeneszerző Erkki-Sven Tüür magukévá tették darab -- egyébként a rendező Dmitri Bertmantól származó -- ötletét, bizonyára szónokinak vélték az általam is kissé szónokinak szánt kérdést. És persze eszük ágában sem volt a szó régi értelmében vett operát írni. Igazuk lett. A darab sokat köszönhet Brecht epikus színházának, nem tagadva meg annak erős politikai-ideológiai vérvonalát sem, zeneileg pedig a Schönberg-Berg által kidolgozott színpadi expresszionizmust elegyíti, teszem azt, a Pink Floyd vagy a Genesis, netán a King Crimson nevű egykori rock-bandák úgynevezett progresszív hangvételével. Veszélyes keverék, amely egy tehetségtelenebb rendező kezében könnyen mérgezővé válhat. Nem így történt.

És hogy ne így legyen, arról régi miskolci barátunk (emlékezzünk csak káprázatosan érdekes Kisvárosi Lady Macbeth előadására!), Dmitri Bertman gondoskodott. Megkockáztatom, hogy – erős politikai, színházilag brechtiánus elkötelezettsége mellett – Bertman a szenzualista rendezők csapatába tartozik. Nála minden színes és tarka lesz, minden jelenete, beállítása szagos, tapintható és plasztikusan érzékelhető. Olykor egészen rikító kolorittal dolgozik, és amikor ezt kívánja a színpad logikája, a brutálisan ordenárétól sem riad vissza: mostani előadásában a szovjet tisztek például 18. századi, francia parókában, szajhásra kipingált arccal és izzóan vörös operett-huszári egyenruhában lépnek fel; a második felvonást általában is uralja a vörös, a jajpiros, a győztes szovjetek színe. Az első felvonás ellenben a fekete-fehér kissé elkoptatott ellentétével operál, a „jók” inkább fehérek (vagy szürkék), a „rosszak”, vagyis a nácik, feketében parádéznak. Ez nem hatott túl revelatívan, és általában is talán elmondható, hogy az első rész, azaz Wallenberg szenvedéstörténetének még a történelem és a dokumentumok által szavatolt része oly erősen terhelt volt az ideológiától, a kínos egyoldalúságoktól, a lapos humanista frázisoktól, hogy olykor a szovjet háborús filmek csökött egyoldalúságait idézte.

Bertman a második felvonásban azonban zseniálisan csavart egyet az interpretáción, és voltaképpen megrendezte a tragikus első rész szédületes szatírjátékát. Hirtelen minden a helyére került, és igazolódott az első rész összes, eddig problematikusnak vélt megoldása, igazolva, hogy Bertman nemcsak érzéki, de nagyon okos rendező egyben. Vadul groteszk, harsány, olykor egészen kabarészerű lett a formálás: Wallenberg kései, gyomorforgatóan hazug politikai szentté avatásán megjelent Ronald Reagan, Donald kacsa, Elvis Presley és egyéb amerikai rekvizitumok, úgy tűnik, győz a média és a sztárkultusz, a szerencsétlen, lelke gyökeréig megalázott és megszomorított svéd emberbarátból, a nagyhatalmak balekjából címlapsztori lesz: Raoul Wallenberg Szupersztár. Az első rész non fiction, bizonyos fokig dokumentarista jellegét most egészen más keretbe helyezte ez a karneváli fikció. (És Eichmann is megkapta a darabban a maga beosztását, amennyiben a pere után úgy végzik ki, hogy a „zsidók” belegöngyölik egy tóratekercsbe, és ebbe a mintegy „historikus” gúzsba kötve lökik a mélybe. Hihetetlenül merész és hajmeresztően kényes, mert könnyen félremagyarázható ötlet. ) A régi Wallenberg-történet most kínzóan aktuális lett, a rendezés (említsük meg főhajtással itt a ragyogó színpadkép megteremtője, egyben a jelmezek tervezője, Ene-Liis Semper nevét) érzéki képekben mutatta be, hogyan mint válik minden bulvárrá a média kezében.

De nem ez volt az utolsó szó. A giccses apoteózis után az alkotók gondoskodtak Wallenberg valódi megdicsőüléséről is. A színpadot gyertyával a kezükben elfoglalják az egykori zsidók, feltűnik Wallenberg, de nem a már korábban megismert tesze-tosza, szemüveges filantróp, hanem egy majdnem teljesen meztelen táncos (vagy sokkal inkább jógi) alakjában, aki most félelmetesen kifacsart tornamutatványokat végez, úgyszólván talajtorna gyakorlattá teszi az egykori kereszthalált, így mutatva be a történelem által leigázott test szenvedését. És ez a szenvedés, vagy megkínozatás egyben megdicsőülés, megváltás lesz a fájdalmas, megrázó, valóban katartikus képben. Letaglózó erejű, nagy színházi pillanat.

Az előadás az úgynevezett ensemble színjátszás magasiskolája volt. Nehéz tehát egyes szereplőket kiemelni, de nem hagyható szó nélkül Aile Asszonyi csodálatosan mély szerepformálása a svéd menlevelet visszaadó asszony szerepében, vagy Priit Volmer, aki Eichmann igen groteszkre formált figurájába meg valami furcsa nagyságot, vagy nagyvadságot is képes volt belevinni. A Wallenberget adó Rauno Elp főleg a második részben, a szovjet ketrecbe zárt meggyötört ember szerepében hatott meggyőzően. Kimagaslót nyújtott a három diplomata hölgy, Helen Lokuta, Annaliisa Pillak és Juuli Lill. Risto Joost vezényletével a zenekar jól felkészültnek tűnt, de hát az ilyesmit kortárs zene esetében meglehetősen nehéz megítélni. De az észtek mindkét előadásán mindent áthatott valamiféle – nem tudom jobban megfogalmazni - közösségi szellem és akarat, ügyszeretet. Bár többször is láthatnánk őket! És immár aligha halogatható Dmitri Bertman meghívása egy budapesti rendezésre.

(Az eredeti cikk »)

emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook