Egy tragédia és egy szatírjáték – ez a kissé ókori görögös szemlélet adta meg az egyébként nehezen összeilleszthető két, egyaránt 1918-ban bemutatott remekmű közös előadásának egységét. (Csont András írása, Revizor online, 2010. 06. 11.)
Dj „Kékszakállú”, ez a sikerei csúcsán járó, nagyjából harmincas nagyvárosi playboy, alkalmi performer éppen egy partiról igyekszik hazafelé. Vele van az egy éjszakára kiszemelt, a bulin nemrég fölszedett Judit, ez a hamisítatlan partygirl: kíváncsi, mohó, szereleméhes, csinos. A jóképű, feketeszerkós Kékszakállúval tagadhatatlanul szép párt alkotnak a férfi minden designnal felszerelt kéglijében. Eleinte remekül alakul minden, a rutinos és egyelőre eléggé magabiztos férfi bordóival kínálja a lányt, kezdik jól érezni magukat. Ám a lány, akiről mellékesen kiderül, hogy a keresztségben a Judit nevet kapta, nemcsak erotikusan kíváncsi, szeretné megtudni azt is, mi rejlik a lakás pofás, egy divatos lakberendező által tervezett ajtói mögött. Az első titok még jól is jön voltaképpen: egy domina összes szado-mazo kellékével ellátott kínzókamra felkorbácsolja vágyait. A második ajtó már egy kicsit több fejtörésre ad okot, mert noha fegyvertárról van szó elvileg, a színpadon egy valódi könyvesbolt vagy antikvárium állománya zuhan be a lány lábai elé. De a néző nem késlekedik a megfejtéssel: ennek a férfinak a fegyvertára nem más, mint a műveltség, a kultúra. Rendben. Mehetünk tovább. És megyünk is, mégpedig a kincstárba, ahol óriási fényképgyűjteményt látunk (ez a „Kékszakállú” nyilván a Nietzsche-féle antikváriusi történelemszemlélet híve), válogatott anyaggal, az egyik fotón még a kis Bartók Bélát is felismerni véljük - adta posztmodern koncepciója!
Művészünk (akiben ettől kezdve gyakorló pszichopatát orrontunk) egyre jobban bevadul, és a végső eszközéhez nyúl: Juditot egy hintaágy segélyével a metropolisz fölé emeli, beadja az összes diszkófényt, szél(gép) bejárjon, nap besüssön, a kilátás, pontosabban a view tényleg szédítő lehet. Judit már-már meg is juhászodna ettől, de aztán majdnem belezuhan a gőzölgő könnyek tavába, és ez némileg rontja a hangulatot. Nincs mese, most már a régi csajoknak is elő kell kerülniük: partygirl mindahány, miért, mire számítottál? És ezzel DJ-nk élete is véget ér, szobor lesz a saját penthouse kéglijében, a Krónikás rakja be végső múzeumi nyughelyére, hogy miért éppen ő, erre nem sikerült magyarázatot találnom. Hacsak azt nem, hogy valójában ő a darab szerzője és rendezője egyben. Ami elfogadható elgondolás, és már láttam máskor is.
Kerényi Miklós Gábor voltaképpen ügyesen, nagyjából átgondoltan, különösebb ízlésficamok nélkül, ám alapvetően musical-lelkülettel, erősen giccsesen rendezte meg Bartók művét. Rendezése ismét előhívta a régi dilemmát: vajon nem fölösleges-e a szó hagyományosan színházi értelmében megrendezni ezt a darabot? Az egyes kamrák rejtett jelentéseinek metaforikus lefordítása, megterhelése mindenféle mellékjelentéssel járható út persze, de óhatatlanul is elsekélyesíti a mű üdvös sokértelműségét, egyismeretessé alakít egy sok ismeretlenes egyenletet.
Az viszont már egyértelmű volt, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar, az élén Nánási Henrik karmesterrel nem nőtt fel Bartók partitúrájának megszólaltatásához, nagyon csúnyán, sok hibával, rossz belépéssel játszottak, e téren különösen a rezesek „jeleskedtek”: a fegyvertárkor felhangzó, szerfölött „nagyvonalúan” fújt trombitaszóló még e cikk írásakor is ott zakatolt a fejemben.
A címszerepben a remek fizikai adottságokkal ellátott Cser Krisztián túl világos hang, olykor úgy érezhetni, egy oktávval feljebb énekel, és szereptudása sem tűnt makulátlannak. Cser megszólalása líraian szép, és amikor ilyen feladatokat kap, remekül is teljesít. A herceg drámáját, élete tragédiáját azonban nem sikerült megmutatnia, a nagy formátum, a nagyvadság hiányzott alakításából, persze ezért a könnyűműfajú rendezés is felelős. Rálik Szilvia a darab nagy részében szépen, meggyőzően lépett fel, a hang nagy, nemes, erős, a kicsit hisztérikusra, olykor kimondottan erőszakosra rendezett Judit hiteles volt. Ám ő meg a lírával maradt adós, a költői szépséggel, és annak felmutatásával, hogy ezt a nőt valahol becsapta, megalázta az élet. Súlyosan modoros szövegmondásával tűnt ki Szabó P. Szilveszter a Krónikás szerepében.
Voltaképpen abszurdnak tűnő, ám mégis szerencsésen megvalósított ötlet Puccini egyfelvonásos szatíráját Bartók tragikus dekadenciájával egy estébe gyömöszölni, külön érdekesség, hogy mindkét darabot 1918-ban mutatták be. De meggyőzött a koncepció, és az olasz tréfa amolyan feloldó szatírjátéknak hatott. Kerényi Miklós Gábor ezúttal abban a közegben dolgozott, amelyben igazán otthon érzi magát, sok színnel, sok jobb (és persze rosszabb) ötlettel szervezte meg a játékot. Különösen a hullával űzött tréfák voltak mulattatóak, egy pillanatig sem ízléstelenek.
Nagy lendületű, friss, szórakoztató előadást láttunk-hallottunk, amolyan jól lerobbant környezetben (a remek díszlet Khell Csörsz munkája, a színes, sokat mondó ruhákat Gyarmati Ágnes tervezte). Prolik, nem pedig, mint az eredeti darabban nemesek-polgárok népesítik be ezt a színpadot, és egy vaskos, motorbiciklin közlekedő, egyfolytában rágógumizó prosztó a kacifántos helyzet ravasz megoldója, Gianni Schicchi is. Utóbbit Kálmán Péter énekelte-játszotta, olykor roppant magas színvonalon, éppen annyit bohóckodva, amennyi még nem kulisszahasogató ripacskodás -- igazán nagyvonalú fellépés volt. A többiek nem érték el ezt a szintet, viszont igazán frappáns ensemble játékot hoztak, mindenki tette a dolgát, a feladatával minden énekes tisztában volt, és meg is oldotta derekasan. A zenekar némileg feljavult, a hangzás kissé színesebb lett, és ezúttal a karmesteri irányítás is ápoltabb volt, mint Bartók művében. Felhőtlen szórakozás, egy messze nem felhőtlen első rész után.
