A miskolci operafesztiválnak sosem a nyitókoncert a legmaradandóbb eseménye. És idén sem lesz ez másként. (Kolozsi László cikke, Revizor online 2010. 06. 10.)
Legjobb reményeink szerint e mostani nyitókoncertnél már csak jobb koncerteket hallhat majd a helybéli és a Miskolcra lelátogató operabarát. Tavaly Miklósa Erika tisztelte meg a rendezvényt, idén két fiatal énekes, Elena Mosuc és Alex Vicens volt az est főszereplője.
A Pannon Filharmonikusok meghívását nemcsak azzal indokolhatjuk, hogy ebben az évben Pécsre kiemelten kellene figyelni – hiszen az európai kulturális főváros egyik legfontosabb képviselője a zenekar –, hanem azzal is, hogy mind romantikus művek előadójaként, mind operát kísérő zenekarként az egyik legjelesebb együttesünk a pécsi. A legmélyebb sajnálatomat fejezhetem csak ki, hogy a nyitókoncerten nem Peskó Zoltán vezette őket. Az ő keze alatt a zenekar egészen másként szól ugyanis, mint a Görögországban született, bolgár nemzetiségű Ivan Anguelov vezetésével. Anguelov úgy vezényel, mint egy katonakarmester (olyan szögletes, zord mozdulatokkal, minden ütemet beintve, mint egy metronóm), de a koncert nyitószámából - Berlioz Faust elkárhozása című művének Rákóczi-indulója volt az – mégis épp a katonás pattogás hiányzott, s nem ropogott a népszerű alapdallam. Berlioz nem operának íródott, ámbár ma már az operairodalmi alaprepertoárhoz sorolt művének részletét a színpadon helyet foglaló zenekar dinamikai árnyalatok és kontrasztok nélkül játszotta – csak a nagybőgők megszólalása vitt némi színt az előadásba.
A koncert első részének végén – Bartók Béla Magyar képei után - csendült fel Vajda János négytételes Sinfonia, ma non troppo című munkája. Már a Bartók-mű előadásában is az ütősök, a fafúvósok és a csellisták játéka tűnt fel. A Vajda-szimfónia a Bartók-mű apparátusára épült, kiegészítve azt egy xilofonnal. A kezdő dúr akkordokat üstdob, harsonák és a xilofon zengte bele a miskolci színház légterébe. Ez a drasztikus kezdés a fájdalmasan lélektelenül és unalmasan előadott Bartók-mű után felrázta a hallgatóságot, volt benne egy kis enyhe provokáció. A darab már-már Hacsaturján népszerűbb műveit idéző édes, nagyon kellemes témával folytatódott, melyet a vonóskar szólaltatott meg – érezhetően szeretve és tisztelve ezt az új koncertszámot. E vonószenekari téma és a xilofonon megszólaló főtéma küzdött egymással az első Allegro moderato tételben. A vonóstéma nemcsak a nevezett szerzőt, de az olyan Hollywoodban működő jeleseket is idézte, mint Shore vagy Danny Elfman, ha még egy kicsit lágyabban és érzékibben játssza a zenekar, nem állom meg, hogy sziruposnak nevezzem. A főtéma ellenben egyfajta Csodálatos mandarin-parafrázisnak hatott. A két egymással birkózó téma így is azt a benyomást keltette, hogy ez a zene - akárcsak kissé harsányabb és indulatosabb második tétele - egy le nem forgatott melodráma kísérőzenéje. A harmadik – Intermezzo - tétel keringőt idéző témája cirkuszi kísérőzeneként állta volna meg a helyét. A negyedik, Presto tételben a zenekar hihetetlen sebességre kapcsolt: e tétel volt a legékesebb bizonyítéka annak, hogy nem csak ezt az érdemdús művet, de a koncert más darabjait is tudta volna ez a zenekar emlékezetesen és színvonalasan is játszani.
A román Elena Mosuc felléptét Teszári Nóra a Duna Televízió és Bősze Ádám az MR3 Bartók Rádió munkatársa vezette fel. Egyikük, Bősze bejelentette, hogy a művésznő beteg, nem ad koncertet, majd rögtön szinte szaladt a hírrel Teszári Nóra, hogy mégis. Lesz Casta diva, a művésznő énekel.
A beteg Mosuc nem engedhette meg magának sem a Casta diva, sem Gilda áriájának csúcshangjait, ezért inkább csak látványosan vibrált, kolorált. A barcelonai tenor, Alex Vicens a Lammermoori Lucia és a Rigoletto kettősébe óriási hévvel vetette bele magát. Megérintette Mosuc vállát, magához húzta, szinte könnyes szemmel nézett rá, kezét kezébe fogva pillogott. Áriái végén, mikor hatalmas erővel nyomott ki hangokat – nem érdektelen, de csúnya, nazális hangú énekes ő –, kezeit a magasban rázva ünnepeltette magát. Egyedül Pablo Sorozobal zarzuelájának közkedvelt részletét (Non puede ser) énekelte úgy, hogy ebben az önünnepeltetésben ne lássak semmi kivetnivalót: a megcsalt, de kedvesének mindenáron, ön-becsapás árán is hinni akaró szerelmes férfi dalát nagy hittel, mély átéléssel tudta megjeleníteni az energikus spanyol.
