Felfokozott várakozással tekintettem a Gerai Állami Színház vendégjátéka elé, hiszen tavalyi remek Wozzeck-előadásuk alapján minden okom megvolt erre. (Csont András kritikája, Revizor online, 2010. 06. 15.)
A második találkozás után talán már levonható a követeztetés: az egykori NDK kisvárosának színházát ugyanaz érdekli, mint Adyt: politika és szerelem.
A várakozás persze Benjamin Britten 1946-os darabjának is szólt, amely amolyan eldugott (és kissé problematikus) remekmű. Egyrészt mesteri alkotás, mert lefegyverző az a bravúr, amivel Britten képes a mindössze tizenkét tagú együttesből elővarázsolni a legváltozatosabban pompás hangzásokat. A rá annyira jellemző fanyar, karcos dallamosság valósággal ünnepi fényekbe öltözik itt, de mégsem válik nyúlóssá vagy túl érzelgőssé; mindig megáll a kellő pillanatban. És talán remekmű a különös, a Brecht-féle epikus színházra emlékeztető dramaturgiája miatt is: a cselekmény nem elsősorban a tettekben vagy konfliktusokban fejlődik, hanem a két, női és férfi elbeszélő (a Monteverdi Tankréd és Klorindájából már ismert történetmondó, azaz Testo modern utódai) meséiben, kommentárjaiban. És noha a brutális, megerőszakolással, hűséggel, szerelemmel, zsarnoksággal és szabadságharccal operáló történet szinte tálcán kínálja rá a lehetőséget, nincsenek nagyoperai jelenetek, tablók, együttesek, a formálás minden szinten intim, olykor kissé pszichologizáló. Valódi kamaraopera.
Másrészt mégis problematikus darab, ráadásul részben az éppen az imént dicsért epikus dramaturgiából következően. Hiszen a két elbeszélő nem elégszik meg a visszafogott mesemondással, hanem filozófiai-lélektani reflexiókkal is ellátja a cselekményt, amelyben önnön helyzetüket is ki elölik. „Mi csak megfigyelők vagyunk, akik a jelenkor közönsége és az egykori idők színtere közt állnak”, ami eddig rendjén is van. Ám a folytatás már elkedvetlenítő: „hogy ismét elsírjuk azokat a könnyeket, melyeket ötszáz évvel születése előtt Krisztusért sírtak.”
És általában is elmondható, hogy az ötletesen, tömören és valóban izgalmasan bonyolított-elmesélt cselekményt a két testo leönti valami erősen túlfűszerezett keresztény szósszal, amelyben Lukrécia mintegy Mária alakmása lesz, akinek legfőbb erénye szerintük nem más, minthogy képes „visszafolyatni a Krisztus sebéből kiömlő vért”. Ekkor már érezhetjük, hogy a szöveg (Ronald Duncan műve) költőisége sem egészen makulátlan, ha a jó ízlés mérlegére vetjük; tobzódik az olykor valóban kifejező és erős, máskor azonban inkább giccses, túllihegett természeti képekben, stíluseszközökben. Az egész darab morális alaproblémájára pedig felvethető a már Szent Ágoston által megfogalmazott két igen epés kérdés: „Ha a nő házasságtörő, akkor miért kellene felmagasztalni? Ha meg nem az, akkor miért kell meghalnia?”
Ne feledjük azonban, hogy Britten közvetlenül a háború vége után komponálta az operát, és abban a légkörben érthető, hogy nagy, néha már ellenőrizetlen empátiával fordult Európa és az emberiség szenvedései felé. Ebben a felfogásban a zsarnok etruszkok ellen lázadó rómaiakat nem nehéz azonosítani a nácik ellen küzdő szövetségesekkel, míg Lukrécia alakjában nem pusztán a leigázott nőt, hanem a leigázott és meggyalázott Európát is látta. Vagyis politika és szerelem Britten számára ekkor feltehetően szerencsés csillagzat alatt egyesült a librettóban.
A geraiak vendégjátéka ezúttal nem volt olyan revelatív, mint tavaly, Berg Wozzeckjének előadásakor. A rendező Matthias Oldag nem tudta megismételni a múltkori katartikust hatást. Rendezése finom volt, tapintatos és a legkevésbé sem tolakodó, mindezt a dicsőségtáblára írhatjuk. Ugyanakkor mégsem volt elég lendületes, határozott, a pasztelles megformálást olykor nem ártott volna keményebb színekkel ellensúlyozni; ám amikor erre törekedett, legkivált a megerőszakolás jelenetében, a kisrealista játékmód ellentétbe került az eddig erősen stilizált szcenírozással. Ha ötlettelen nem is volt, azért feltűnt, hogy a színpadra állítás (akár még a jelmezekben is) mennyire követi Graham Vick lenyűgöző (DVD-n is elérhető) 1987-es rendezését.
Kellemesen meglepett, hogy mennyi fiatalember dolgozik ebben a társulatban, mind az énekesek, mind a kiválóan játszó zenészek körében. Ügy- és tárgyszeretetük ha csodát nem is tett, de elgondolkodtató, szép perceket hozott. Első helyen kell említeni a karmester, Eric Solén nevét, aki mindent beintve, a színpaddal példásan együtt élve, a partitúra tökéletes ismeretével irányította jól felkészült zenészeit. Az énekesek közül talán a női elbeszélőt, Bianca Kochot lehetne kiemelni, nemes hang, erős színpadi kisugárzás jellemezte; társa, Christoph Genz gyengén kezdett, de egyre jobban és markánsabban folytatta, kár, hogy az előadást záró hangokat mindketten igen hamisan szólaltatták meg. Lukrécia szerepében Solgerd Isalv inkább a férfiaknak kiszolgáltatott nő vadabb, nyersebb színeit mutatta meg sikeresen, míg az öngyilkossági jelenetében csak félig jutott el az ide szükséges fenségig. Tarquiniust kissé közhelyesen adta elő Birger Radde, míg Martin Hässler nagyon meggyőző Collatinus volt, nemes, a mélységben fényesen szóló hang, nagy formátum. Olyan férj volt, akit – különös lélektani képződményként – éppen a felesége hűsége hoz zavarba.
Egészében elmondhatjuk, hogy tanulságosan, ha nem is megrendítő élményekkel telnek a miskolci fesztivál első napjai. És aki látta Perényi Miklóst, amint a zsinagógában a Lukrécia bemutatójának délutánján eljátszotta Kodály Szólószonátáját, az még boldognak és élet különös kegyeltjének is érezhette magát.
