Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem érdemes kihagyni egy olyan koncertet, amin Perényi Miklós a világirodalom egyik legszebb szólóművét, Kodály Zoltán csellóra írt Szólószonátáját játssza. (Kolozsi László kritikája, fidelio.hu, 2010. 06. 18.)
E darabot Perényi nem egyszer vette lemezre, nem egy koncerten játszotta már, és mégis. Ezért is lepett meg, hogy milyen enyhének mondható az érdeklődés: a miskolci Zsinagógában nem voltak túl sokan. A koncert - apa és fia koncertje - az Operafesztivál egyik legjobb koncertjének ígérkezett, és legfeljebb csak annyi mentsége lehet a zenebarát miskolciaknak, hogy koradélután kezdődött, és egy remek operaelőadás követte (e mentség nem mentség, hiszen azon sem kellett tolakodni a kapuknál), fülledt meleg volt, száz ágra sütött a nap, nem csak az utcákon volt nehéz megmaradni, de a koncert helyszínén is.
A Zsinagóga az egyik legnagyobb létszámú zsidó közösség gyülekezeti helye volt. A padokon még látszanak a kéznyomok, magam a Svarz Ábrahám koptatta padnál foglaltam helyet, a fán észrevenni véltem nem csak a zsíros kéz fényesítette foltot, de ujjlenyomatokat is.
Az, hogy egy koncerten ennyi időm maradt ülőalkalmatosságom szemlélésére előrevetíti a nem túl kedvező véleményem - a jelen esetben nem est, hanem - délután egyik főszereplőjének játékáról.
Perényi Benjamint egy alkalommal hallottam, akkor még mindössze tizenhárom éves volt, tehát majd öt évvel ezelőtt. Akkor úgy éreztem, hogy kiváló manuális képességekkel rendelkező, remek zongorista, de még nem érett meg a nyilvánosság előtti fellépésre. Mind muzikalitásban, mind érzékenységben alatta marad apjának, és túl sokat vállal, interpretációja nem átgondolt. Az eltelt időben nem lett játéka letisztultabb, nem érett meg és mindemellett mintha már modorosságokat, manírokat is felszedett volna. Nem bátran, hanem egyenesen vakmerőn játszott; programválasztása is vakmerőnek nevezhető Bartók Béla Zongoraszonátája után Beethoven A-dúr zongoraszonátáját (op. 10) vállalta fel. Már kezdetekkor, vagyis a Bartók-mű robosztus, szinte faraghatatlanul kemény első tételénél a vakmerőség falnak futáshoz vezetett, az ifjú művész - akinek tehetsége egyébként kétségbevonhatatlan - olykor csúnyán mellékalapált; különösen a bal kéz játéka volt bizonytalan. E nagyformátumú művét Bartók még aktív zongoraművészként írta 1926-ban, saját hangversenyeire. Somfai László tanulmánya világította meg számomra a mű utolsó tételének jelentőségét. „Bartók a tétel során - mint egy kiállítás képein végigkalauzolva - bemutatja nekünk kedves parasztzene-zsánereit" írja Somfai, és a későbbiekben azt fejtegeti, hogy miért fontos, fontos e egyáltalán tudnunk a szerzők rejtett utalásairól, szándékairól, arról, amit csak a beavatottaknak tudhattak művéről. E tételből, tudható Somfaitól is, kimaradt a duda hangzást bemutató epizód. Bartók kedvenc népi hangszere a sokszor igen hamis basszus-alapot adó duda volt. Ez a tétel súlypontjait megváltoztató rész végül a Szabadban ciklus részeként végezte, címe Musettes (vagyis a duda francia neve). Úgy éreztem, hogy Perényi Benjamin adós marad annak bemutatásával, hogy e tétel a magyar parasztzene zsánerek enciklopédiája, ellenben mintha végig ott brummogott volna benne a makacs duda. Az ifjabb Perényi keze alatt a zongora hol dörömbölt, ütőhangszerré vált, hol a duda vad erejét idézte. E tételnek nincs külön címe, semmi sem utal a darab karakterére, esetleg programjára, tempófelirata Allegro molto. Az ifjabb Perényi nagyon gyorsan játszotta el valóban ezt a tételt - de korántsem tisztán.
A mentalistása semmit nem változott a második mű előadáskor sem - szinte érzéketlenül vad volt, már-már nyers, csapongó, olykor: szerteszét hulló - Beethoven tempójelzéseit, utasításait viszont nem vette figyelembe. A romantikus fantáziákat megelőlegező mű nem csupán a technikai nehézségei miatt - nem is elsősorban amiatt - hanem inkább azért volt az ifjabb Perényinek nagy falat, mert még nem érett meg hozzá, nem érezte, nem élte meg a benne rejtőző érzéseket. Azon fontos szavak, melyeket a szerző a tételek fölé írt, árulkodóak. Felfedik, milyen érzésekről is kívánt Beethoven szólni. A 6/8-os lejtésű első tétel felirata: „kissé élénken és a legbensőségesebb érzéssel" (Etwas lebhaft und mit der innigsten Empfindung): Perényi Benjamin e legbensőbb érzéseknek, az idillikus, pasztorális hangulatnak nem tudott tolmácsolója lenni. A második tétel kihegyezett ritmusait nagyon élesen, erőteljesen játszotta. A harmadik tétel - ami tulajdonképpen a finálé bevezetője - „Lassan és vágyakozón" (Langsam und sehnsuchtsvoll) játszandó, hiszen olyan, mint egy forró éjszakán kiszakadó sóhaj, egy a beteljesüléssel már nem is számoló szerelmes vallomása. A telhetetlen vágyakozás türelmetlen vágyakozás lett Perényi keze alatt. Aki ellenben az utolsó tétel fugatóját roppant határozottsággal (itt a határozottság is lett előírva), dörögte végig, érzékeltetve, hogy ez a tétel az utolsó nagy szonáták kontrapunktikus megelőlegezése. Embert próbáló volt, szögezzük le, ebben a dögmelegben ezt a roppant nehéz művet lejátszani, és Perényi Benjámin még a zakóját sem vetette le: a darabot érzésem szerint meg is szenvedte. Én a Beethoven mű után - és ez inkább fogható a melegre, mint az ifjabb Perényi játékára - teljesen ellankadtam.
Perényi Miklós Kodály-játéka szerencsére felrázott. Mint mindig. Azért is nagy élmény Perényi előadásában a Szólószonátát hallani, mert az a benyomásunk támad, hogy a műnek ez az egyetlen és egyedül érvényes interpretációja. A Perényié. A Bartók-műhöz hasonlóan ebben is nem konkrét népdalokra utaló, népdalokat idéző dallamok vannak, melyek egy magyar előadó ujjai alatt szólalnak meg igazán autentikusan. Egy olyan előadónál, aki érzi és hallja e dallamok magyaros vonalait, a sirató szavait (az Allegro maestoso ma appassionato tételben). Perényi játékának egyik legfontosabb jellemzője, hogy éneklő, beszédszerű. A húr- és hangszínváltásokkal, az akcentusokkal úgy adja meg a mű egyes szakaszainak alapkarakterét, hogy az attól eltérő játék, úgy érezhetjük, csak manírossághoz, a mű lényegétől való eltéréshez vezethet. A mű leglényegét ragadja meg. A sirató elviselhetetlenségig fokozódó szomorúságát, az Allegro molto vivace körtáncának notóriusságát.
E mű is, akárcsak az utolsóként elhangzó Debussy-opus, az első világháború idején - akkor, amikor már bizonyossá vált, e háború a világtörténelem legpusztítóbb háborúja lesz, kiheverhetetlen és alapvető változásokat hozó - keletkezett (nem véletlen, hogy Hamvas Béla szerint is az apokalipszis kezdete 1914). Debussy megunván Párizst, 1915 nyarán, július elején utazik el a tengerpartra, Pourville-be. Ott béreli ki a Mon Coin nevű villát (ami annyit tesz: kuckóm). Itt születnek olyan fontos művei, mint a En blanc et noir - feketén-fehéren - című kétzongorás mű két tétele, tizenkét zongoraetűdje és a gordonka-szonáta.
A zongora igen határozottan, körülíró gesztussal, majd régies, modális zárlattal mutatja be a bevezetésben a tétel d-moll alaphangját. Perényi Benjámin e mű előadásakor sokkal összefogottabb - fogalmazhatunk így is akár: óvatosabb volt. A statikus akkordokat laza ornamensben feloldó gordonka lágyan, szinte kérőn szólalt meg. A d-moll zárlat felé a gordonka mintha egy-egy mély, szint sóhajtásszerű levegővétel után eredt volna neki. A Szerenád ideges tempóváltozásoktól, a fogólapon húzott vonó effektustól különös légkörét (mintha e szerenád címzettje nem is élő személy lenne) remekül érzékeltette a két Perényi párosa.
A koncert Debussy Kis szvit befejező tételének Kocsis Zoltán által jegyzett árirattal zárult.
