Szeptember 2020  << >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
   1  2  3  4  5  6
  7  8  910111213
14151617181920
21222324252627
282930    

Ez következik

Egy klasszikus, hogy ne mondjuk, legendás Don Giovanni-rendezés érkezett el ebben az évben a Miskolci Operafesztiválra, s ez éppen a „+ Európa” mottó évében kétségtelenül jókor történt. (Malina János kritikája, Revizor Online, 2010. 06. 16.)

Európa ebben az esetben elsősorban Prágát jelenti, mégpedig nemcsak a Mozartért és a Don Giovanniért rajongó európai várost, hanem azt a Prágát, amelyben a legsötétebb 60-as és 70-es években is fenntartották „Európa kis – vagyis hát csak kifelé kicsiny, belülről annál nagyobb szabású – köreit” az írók, a filmesek, és nem utolsósorban az operacsinálók. Köztük az operarendező (és karmester és zeneszerző) Václav Kašlík és a díszlettervező Josef Svoboda, akik, ugyebár, legendás alkotópáros voltak a maguk idejében, és akik 1969-ben létrehozták azt a Don Giovanni-előadást, amely kiindulópontja volt a 2006-os felújításnak.

A felújítást – kétszeres-hatszoros szereposztással – egy nem kevésbé jelentős mai cseh operarendező, Jiří Nekvasil jegyzi, akinek a feladata a legkevésbé sem volt hálás. A Kašlík–Svoboda előadásnak megvan a maga immár szinte történelmi távlata, ráadásul a nézőtér páholysorait folytató galéria-díszletével az eredeti bemutatóhoz is szorosan kötődik; hogy ez az előadás ne málljon szét az évtizedek és a múlandóság áldozataként, ahhoz határozott és formátumos rendező szükségeltetik; egy határozott és formátumos rendező számára viszont ez a feladat óhatatlanul is túlságosan reproduktív. Nos, jóllehet a mostani előadás jó néhány elemében az ő (netán a közbenső évtizedek) kézjegyét véljük felismerni, s ha egyszer-másszor nem is egészen világos az illeszkedés az alaprendezéssel (például a színpadon időnként végigbukfencező koboldszerű lények esetében), mindent összevéve Nekvasilt két jelentős teljesítményéért is dicséret illeti. Alapjában épen őrzött meg számunkra egy valaha volt jelentős rendezést, és a mértéktartás erényét gyakorolva, semmiképp sem próbált meg Kašlík elé tolakodni, igazából még idézőjelbe sem óhajtotta tenni elődje művét.

Sajnos volt ennek a miskolci előadásnak egy neuralgikus pontja is, s hozzá elég fontos pont: a zenekar és a karmester teljesítménye. Az operát vezénylő Zbyněk Müller derekas munkát végzett, tulajdonképpen jó tempókat választott, fenntartotta az előadás alapvető arányait és folyamatosságát; sokszor esett azonban az agogikai érzéketlenség, s a Pezsgőáriához hasonló pergő zenei anyagokban a mechanikus, verkliszerű előadás bűnébe. Differenciált, érzékeny és sokszínű formaalkotásra azonban maga a zenekar sem különösen ihlette a karmestert: különösen a vonóskar játszott elnagyoltan, pontatlanul, hangzás és intonáció tekintetében is meglehetősen inhomogén módon.

Hogy ezzel együtt mégis voltak pillanatok, amelyekért szívesen újra végignézném az egészet, s hogy végül a közönség is melegen ünnepelt, azt – az alapjában bölcsen mindentudó rendezésen és a szuggesztív díszleten túl – nyilván az énekeseknek köszönhettük. Pedig hangilag-zeneileg a szereplők semmiképp sem voltak egyenrangúak. Két kiemelkedő és élményszerű énekes-teljesítmény: Adam Plachetkáé a címszerepben és Zdeněk Pleché mint Masettóé, találkozott két dicséretre méltóval és kifogástalannal: Pavla Vykopalová Donna Elvirájával és Miroslav Podskalský Commendatoréjával. Valamint egy halványabbal - František Zahradníček Leporellójával, és három többé-kevésbé kifogásolhatóval: Maida Hundelinggel (Donna Anna), Otokar Kleinnel (Don Ottavio) és Kateřina Kněžíkovával (Zerlina). A kihívóan fiatal, gyönyörű hangú Adam Plachetka félelmetesen jól énekel, és nehéz nála rokonszenvesebb Don Giovannit elképzelni; ez azt jelenti ugyan, hogy jóval inkább látjuk őt gyarló emberként, mint démoni figuraként – a kőszobor-jelenetben azonban így, sérülékenyebb emberi figuraként is katarktikus hatású, s méltó ellenfele annak, akivel szemben már eleve elbukott. Az előadás másik fénypontja Zdeněk Plech, ez az ős-Masetto, aki először is ragyogó énekes, másodszor minden gesztusa, minden rezdülése jelentékeny, és tökéletesen azonos Masettóval. Akinek az alakja így hallatlanul felértékelődik, súlya a Varázsfuvola Papagenójához válik hasonlatossá, s elementárisan ható becsületessége és bátorsága minden bumfordisága ellenére nyersen mutat rá Don Ottavio ürességére és gyávaságára.

František Zahradníček jól játszó és tisztán intonáló, Don Giovannihoz képest azonban szürke és énekesként másodrangú Leporello. Pavla Vykopalová szépen éneklő, bár a magasságok felé kissé vékonyító, gazdag és meggyőző, de valahogyan mégsem megrendítő Donna Elvira, Maida Hundeling ezzel szemben helyenként tragikus erővel képes kifejezni Donna Anna gyászát, viszont hangja menthetetlenül éles és elsöprő, s nem is mindig énekelt egészen tisztán. Don Ottavio hangja könnyű, talán túlságosan is könnyű, vonalérzéke is jó, de mind az éneklés, az intonáció színvonala, mind a színpadi jelenlét súlya szempontjából ő volt az előadás legtörékenyebb pontja. Kateřina Kněžíková Zerlinája igen üde színpadi jelenség, éneklése azonban inkább tiszta volt, mint jelentékeny. Miroslav Podskalský Komtúrjának alakja pedig kőszoborként valóban félelmetessé növekedett, az ő elhitető ereje nélkül Plachetka sem játszhatta volna el oly nagyszerűen legyőzetését.

Hadd zárjam azonban ezt a beszámolót annak a hangsúlyozásával, hogy olyan rendezés volt ez, amelyben az összjáték hitelessége és intenzitása az összes szereplőre, kiválókra és közepesekre egyaránt kiterjedt – az előadásnak lelke volt. Ez pedig önmagában sem kevés.

(Az eredeti cikk »)

rádiókritika az előadásról – MR3 Bartók Rádió, 2010. június 18., 16.25

{mp3 screenmode="coverlay"}dongiovanni_mr3_2010_5{/mp3}

emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook