Immár hagyománynak számít a tízéves Miskolci Operafesztiválon, hogy évente egyfelvonásosokkal mutatkozik be a szegedi Zeneművészeti Kar magánének tanszéke. (Malina János kritikája – Revizor Online, 2010. 06. 20.)
Afféle vizsgaelőadások ezek, amelyek azonban rendre közönségre érettnek bizonyulnak, melyeken az invenciózus rendezés, a komolyan vett részletmunka, no meg persze a fiatalság varázsa bőségesen kárpótol mind a tapasztalatlanságból, mind pedig a szükségszerű egyenetlenségekből eredő kiforratlanságokért (egy vizsgaelőadáson ugyanis mindenkinek szerepelnie kell, ha nem is mindenkinek főszerepben). Ebben az évben Schubert biedermeier Lüszisztraté-parafrázisa, a Der häusliche Krieg (Házi háború), valamint Ravel két remeke, a L’heure espagnole (Pásztoróra) és a L’enfant et les sortilèges (A gyermek és a varázslat) került színre Csengery Adrienne zenei vezetésével és Toronykőy Attila rendezésében (a díszletek is az ő munkái voltak). A felkészítő tanárok Dr. Temesi Mária, D. Szécsi Edit, Andrejcsik István és Altorjay Tamás voltak; az előadás elsőrangú zongorakísérője Ordasi Anna, illetve Komáromi Júlia volt.
A műsorra tekintve azonnal némi félelmet éreztem a várható terjedelem miatt, nemcsak órában-percben értve, hanem a jelentékeny művek alkalmat szétfeszítő „összsúlya” miatt is. És valóban: a szünetekkel három és egynegyed órára rúgott a produkció, ami azért nem volt igazán előzékeny a közönséggel szemben; még szerencse, hogy maguk a „vizsgázók” valóban nem fogytak ki a szuszból és az energiából, s a legszebb pillanatok a harmadik óra második felében, s a negyedik órában következtek be. Mégis frissebb fogékonysággal fogadhatott volna be egy feszesebb, homogénebb, a maga módján ideális programot a közönség, ha a „bemelegítés”, a későbbiekkel szemben bizony alulmaradó Schubert-mű kimaradt volna a programból.
No de hadd szóljak inkább az örvendetes dolgokról. Minimalista eszközökkel is invenciózus térkihasználás és szereplőmozgatás, vérbő és mégsem ízléstelen komédiázás jelentette a Schubert-darab előadásának pozitív oldalát. Meg a nők és a férfiak kórusának csiszolt, meggyőző hangzása – különösen a férfiaké. A hat szólóénekes közül ketten tettek rám egyértelműen kedvező benyomást: Isellának, a darab eszének igényes szubrett-szerepében az üde és hangilag-zeneileg is kifogástalan Bende Zsuzsanna, továbbá az előkelő és főmozgalmár Barbarát éneklő, tartalmas mezzójú Kaján Katalin.
Egészen más stílusban, de szintén ellenállhatatlan humorral szól ugyancsak a nemiségről és csakis a nemiségről Ravel A pásztorórája. Ezt a darabot franciául adták elő – bizony nagyon is fontos és dicséretes felkészítés az életre annak az öt énekesnek, akit érintett; köszönjük meg továbbá az előzékeny és szellemes megoldással a díszletre vetített magyar fordítást. Egyszerű, de sokrétűen felhasználható volt a stilizált, kocka alakú órák kavalkádja, s az órákban való elrejtezés ugyancsak jelzésszerű, de a fel-lecsapódó számlapokkal fokozottan illúziót keltő és mulatságos megoldása. Ezúttal a darab középponti szereplője, az órásné, azaz az őt éneklő Horváth Orsolya volt az előadás egyik fő erőssége. Kiegyenlített hang, magabiztos technika, játékos kedv és színpadi kisugárzás jellemezte. Az ő franciaságát csak a balek órásmestert éneklő Szélpál Szilveszter múlta fölül, kisebb súlyú szerepében is szépen énekelve, pazar komikus alakítást nyújtva. A szeretők triójából Mátis Kelemen kellemes hangú Bankárja tetszett a legjobban; Rab Gyulának (Gonzales) technikailag még fejlődnie kell, Taletovics Milán Öszvérhajcsárja színészileg telitalálat volt, éneklés-szövegmondás szempontjából azonban nem ütötte meg a többiek mércéjét.
Az ostor azonban a végén csattant. A gyermek és a varázslat természetesen gyermekopera – de éppen ebben a papírforma szerint erényes tanmesében rejlik a három mű között a legtöbb mélyre világító költészet. A fekete–fehér–piros hangolású díszletek és jelmezek (még a Zöld béka is piros volt, bár korántsem panaszképp mondom) roppant ötletesnek és kifejezőnek bizonyultak, s a számos tárgy, állat és játék alakítói látható élvezettel lubickoltak a feladatban – a már hallott énekesek is önmagukat múlták fölül. A pompás kabinetalakítások közül hadd emeljem ki a kisebbségben levő férfi énekeseket, a remek Kiss Andrást a Fotel és Pálfi Lászlót a Fa alakítójaként.
Ám azért a beszélő állatok és a megelevenedő tárgyak világában is az emberszereplők a legfontosabbak. Közülük a Mama rövid szerepét is csiszoltan, meggyőzően éneklő és játszó Illés Gabriella is nagyon tetszett, a darab és az egész este legnagyobb élményét azonban a Kisfiú szerepében fellépő Horák Renáta teljesítménye jelentette. Remek énekesi felkészültsége és szuggesztív, őszinte, végtelenül árnyalt játéka révén bámulatos érettségről tett tanúbizonyságot, és igazi operai élménnyé tette az előadást.
