Augusztus 2019  << >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
     1  2  3  4
  5  6  7  8  91011
12131415161718
19202122232425
262728293031 

Ez következik

„Ez a ritkán játszott, 1938-ban keletkezett egyfelvonásos opera nem tartozik Strauss nagy alkotásai közé” – ezekkel a kedves szavakkal kínálgatja megvételre saját portékáját, a Decca Daphne-felvételét a világ legnagyobb internetes könyv- és zenemű-áruháza. (Malina János írása – Revizor Online, 2010. 06. 21.)

Kocsis Zoltán előszeretettel veszi elő jelentős szerzők ilyen és ehhez hasonló ürességekkel felcímkézett jelentős műveit Rachmaninovtól Debussyn keresztül Suchoňig, hamiskás mosollyal mutatva rájuk: tessenek csak egy picit alaposabban megnézni! És akkor mindig fontos dolgok derülnek ki, adott esetben az, hogy bizony remekműről van szó, de minimálisan is annyi, hogy a kérdéses alkotást egész egyszerűen nem lehet némi jóindulatú vállveregetéssel elintézni.

Ami engem illet, hajlamos vagyok a Daphnét a Miskolcon a Nemzeti Filharmonikusok és a fesztivál közös produkciójában felhangzó, Kocsis által vezényelt koncertszerű előadás nyomán igen magas polcra helyezni. Richard Strauss kapcsán nem az szokott először eszünkbe jutni, hogy a műben nincs fölösleges hang, de most mégis ilyesmi motoszkál a fejünkben. Az a feltartóztathatatlan és részleteiben is makulátlan szépségű folyamat, amellyel a darab eljut a trisztáni szenvedély lángjának kicsapásáig: Apolló kozmikus erejű csábításáig és Daphne egy pillanatra szóló, de az önkívületig röpítő feloldódásáig, majd a könyörtelen visszahullás a tragédiába, végül pedig a természetben való megbékélésbe – közben öt szereplőből bonyolult kapcsolati hálót teremtve, mindőjüket elmélyülten, érzelmeik teljességével együtt ábrázolva – nos, mindez igazi mesterre és nem mindennapi koncentrációra vall. Remekmű? Lehet. Mestermű? Mindenesetre.

Az egy és háromnegyed óra zene egyetlen hatalmas jelenetet alkot, és Strauss zenekara expresszívebb és varázslatosabb, mint valaha. Nagyszerű feladat a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis számára, akik elemükben voltak. A színpadon kissé szorongott a tizenegy szólista, a nagyméretű zenekar és a kórus (Nemzeti Énekkar, karigazgató: Antal Mátyás), de ez akusztikailag mindenestre előnyösebb volt, mint a zenekari árok lett volna, amely tavaly és idén is különös, torzítótükörszerű tréfákat űzött a benne elhelyezkedő együttesekkel. A proszcénium síkja előtt ülő vonósok, így a gordonkák hangja is groteszk módon felnagyítódott ugyan egyszer-kétszer, de a pillanatnyi egyensúlytalanság csak kontrasztként szolgált a zenekar csiszolt és kiegyensúlyozott teljesíményéhez, a legrafináltabb hangzások élményszerű megszólaltatásához. Kocsis diffenciált, gondos és főképpen a darab ívét töretlenül megrajzoló karmester volt, akinek elismeréssel kell adóznunk az énekesek megválasztásáért is.

Kifejezetten jónak bizonyult a négy pásztor kvartettje (Horváth Ádám, Boros Sándor, Mókán László és Silló György), és hangilag-zeneileg elsőrendűnek a két szolgát éneklő Szalai Ágnes és Kristófi Ágnes. A Gaia-Peneiosz páros férfi tagja, Palerdi András kulturáltan énekelt, és szépen formálta meg szerepét, de hangilag, és talán zenei intenzitásban is, kissé erőtlennek bizonyult szereplőtársaival és a zenekarral szemben. Iulia Merca Gaiáját akár hangfenoménnak is nevezhetném, ez azonban igazságtalan, szinte sértő volna vele szemben. Mély, zengő altja valóban élményszerű – és nem ismer hangterjedelmi korlátokat –, de ehhez rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy a legnagyobb ritkaság ebben a hangfajban ilyen mindennemű csináltságot és sötétítést nélkülöző, egyszerre természetes és egyben a lehető legcsiszoltabb énektechnikát hallani s ez egyszersmind ideális hangi alap volt Gaia fogalmilag statikus és rendíthetetelen karakterének megrajzolásához.

Leukipposz hallatlanul gazdag és nehéz szerepét Horváth István lobogó szenvedéllyel és imponálóan perfekt énekesi teljesítménnyel formálta meg, igazi drámai tehetségről téve tanúbizonyságot. Horváth hangja talán egy árnyalattal karcosabb, kevésbé testes-gömbölyű, mint az ideális lenne; összteljesítménye azonban messze-messze kárpótolt ezért. Másfelől a hang jellege éppenséggel remekül szolgálta az ellenfelével, Phoibosz Apollónnal, a másik tenorszereplővel szembeni kontraszt megteremtését. Az isteni vetélytárs szólama jóval kevésbé légies, valóságos Wagner-tenor szólam, amely Janez Lotrič személyében ideális megszólaltatóra talált. Ideálisnak: technikailag (szinte-szinte) problémamentesnek, tartalmasan zengőnek, volumen szempontjából imponálónak bizonyult Lotrič hangilag is; ám ami miatt szívünkbe zártuk, az az egyéniség, a szenvedély rendkívüli súlya és sodró ereje volt, amellyel szemben, pillanatnyi kétségünk sem lehetett, még a természetazonos Daphne sem maradhatott közömbös. Egyenlők között az első volt Lotrič a három főszereplő körében, valóban az isteni szinten határozva meg drámájuk hőfokát, s meggyőzően hozva Apollónak nem csak az uralkodó, hanem a kételkedő, őnvádtól gyötört énjét is.

Rost Andrea tisztán hangi szempontból talán nem hozta a legjobb formáját ezen az estén. Előfordult, hogy némi túlságos élességet, máskor meg éppen valamelyes mattságot véltem észlelni éneklésében. Minden elismerést megérdemel azonban a hatalmas szerep végigvezetéséért, egyben tartásáért és egyszersmind rendkívüli árnyaltságáért, a pillanatra sem megingó koncentrációért és tökéletes kontrollért, de legfőképpen egész zenei-színészi jelenlétének súlyáért és jelentékenységéért, ami nélkül az érte vetélkedő partnerek sem mutatkozhattak volna be teljes fegyverzetben. Így viszont olyan emlékezetes előadást hallhattunk, amelynek kulcsszereplői egymás legjobb oldalát domborították ki. Bár mindig így lenne.

(Az eredeti cikk »)

emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook