Lorca Massine sokfelé sikert arató koreográfiája révén a balettszínpadon is messzemenő természetességgel hat a könyv és film formájában világhírűvé lett Zorba-történet, s ez az eredeti Kazantzakisz-mű balladai tömörségét, a megfogalmazás klasszikus biztonságát dicséri. (Malina János kritikája – Revizor Online, 2010. 06. 23.)
A Miskolci Operafesztiválon június 16-án a Litván Nemzeti Opera- és Balettszínház káprázatos produkciójában láthattuk ezt a koreográfiát, természetesen Mikisz Theodorakisz zenéjével, továbbá Sofia Tugarinova-Grzelak díszlet- és jelmeztervezői közreműködésével. A felbukkanó orosz neveken túl a produkció alapvető képe is kétségtelenné tette, hogy itt a nagy orosz balettiskola egy leágazásáról van szó. Nem lévén a táncművészet szakértője, azt nem tudom megítélni, hogy milyen egyéni vagy nemzeti sajátosságok, színek és ízek teszik sajátossá a vilniusi együttes stílusát és művészi nyelvét; azt azonban bizton állíthatom, hogy az igényességnek, a virtuozitásnak és a magabiztosságnak azon a színvonalán, amelyet Miskolcon megcsodálhattunk, már rég nem lehet szó semmifajta epigonizmusról, csakis szuverén újjáalkotásról.
Az előadás színpadán minden és mindenki nagy és szép (kivéve persze a szegény, szerencsétlen Madame Hortense-t) és nagyméretű: a fehérre meszelt görög házakat idéző díszlet, a a tánckar és tagjai, és az összes főszereplő (még legkevésbé tán a kevéssé rokonszenves Jorgosz). Érdekes módon semmi disszonanciát nem érzünk a megjelenített világra vonatkozó közhelyek – a görögök apró szigeteken élő, kistermerű emberek – és a megjelenítés között, talán azért, mert maga a történet az, ami „emberszabásúnál nagyobb”. Illetve… érdekes történet, és érdekes koreográfia ez. A legegyszerűbb szituációkban – szerelmi idill, őrült féltékenység, baráti önzetlenség – tisztának és meggyőzőnek hat, különösképpen az adott színvonalon kivitelezve. Azután Madame Hortense őrülési jelenete és Zorba megrendülése keresettnek, őszintétlennek hatott; hirtelen úgy éreztem, hogy egy osztályon felüli giccs nézője vagyok; a három vagy négy „tervezett” ráadással bővített szirtaki-finálé pedig határozottan a revü irányába mozdult el. No de bizony jólesett nézni még ezt is, és akinek ennyi jó kevés…
Ami a szereplőket illeti, már a húsztagú tánckar teljesítménye rendkívülinek mondható: mozgásuk csiszoltsága, könnyedsége és abszolút szinkronitása, az együttes-jelenetek „kamarazenei” kidolgozottsága és ereje arról győzött meg, hogy ezt az együttest csupa rendkívül fegyelmezett, de egyenként is teljes értékű szólótáncos alkotja. A főszereplők közül John alakítója, Nerijus Juška fokozhatatlanul karcsú és könnyed, s valószínűtlenül hosszú végtagjai ellenére tökéletesen arányosnak hat. Alkatilag messzemenően azonos szerepével, a derűs és jólelkű Johnnal, akinek történetében a legdrámaibb, legnehezebb pillanatok is átmeneti elborulásnak hatnak. Bámulatosan tisztán kivitelezett és magas ugrásai nem sportteljesítményként, hanem lényegi szárnyalásként hatnak (legföljebb a kitapsolásokkor volt az az érzésünk, hogy rendre „túlugorja” a címszereplőt). Zorba alakítója, Aleksandr Molodov egészen más, „testibb” jelenség; ő is remek, bár kevésbé akrobatikus táncos, akinek az alakításában Zorba alakjának egész súlya, komplexitása, a történet minden fordulata plasztikussá és hihetővé válik.
Eglė Špokaitė Marina szerepében, szinte a Juškáéval vetekedő, sudár termete ellenére maga volt a tökéletes női harmónia, gyönyörű mozgása úgy hatott, mintha a testével énekelne. John és Marina szerelmi duettje az első rész végén az összecsiszoltság magasiskoláját jelentette. Igen karakteres volt Aurelijus Daraškevičius Jorgosz szerepében; s egészen különleges szuggesztív erővel keltett életre Živilė Baikštytė Madame Hortense-t. A karikatúra- és papagájszerű jelmeztől szinte függetlenül remek rajzát nyújtotta a csúnyaságnak, az esetlen és eleve vesztésre ítélt odaadásnak. A megőrülését követő fabábszerű, szinte nyikorgó mozgása, majd katatóniája hatására pedig a hideg futkosott a hátamon. Talán mégis több volt ez első osztályú giccsnél.
