Június 2020  << >>
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
  1  2  3  4  5  6  7
  8  910111314
15161718192021
22232425262728
2930     

Ez következik

A Gerai Színház előadásáról az MR3 Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában. (Kovács Sándor kritikája, MR3, 2010. 06. 20.  – A felvétel időtartama: 7' 20" )

Június 13-án a gerai társulat mutatta be Britten Lukrécia meggyalázása (Rape of Lucretia) c. operáját a Kamaraszínházban. Utánanéztem az interneten: Gera a boldogult NDK-s időkben 135.000 lakosú város volt, mára nagyjából annyival csökkent a lakossága, mint az utóbbi évtizedekben Miskolcé - vagyis jó harmincezerrel. Éppen hogy felette van a százon. Nehéz mindezt magyarországi viszonyokra átvetíteni. Nyíregyháza lehetne a kínálkozó példa, ami a populáció nagyságát illeti. De Szabolcs-Szatmár-Bereg központja nálunk mégis a nagyobb megyeszékhelyek közé tartozik. Gera az ottani rangsorban jóval hátrébb szorult: maguk a geraiak némi öniróniával azt szokták mondani - ezt olvastam legalábbis a wikipédián - övék a legkisebb német nagyváros. Vegyük tehát inkább Kaposvárt, Baját. Játsszunk el a gondolattal: Baján létezik egy színház, operatársulattal. És ez a társulat egyszer a Wozzecket adja elő (tavaly a geraiak ezzel arattak emlékezetes sikert Miskolcon), máskor meg a Lukréciát… Nyilván azért, mert odahaza, saját közönségük előtt is sikert tudnak ezekkel a művekkel aratni.

Nem szeretném túlértékelni a német zene- és színházi kultúrát és alábecsülni a miénket (Fischer Ádám Trisztánjánál, Kocsis Mózesénél a németek sem kívánhatnak jobbat), de van min elgondolkodni. Ez az - idézőjelben mondom - „kis" „vidéki" német színház ugyanis irigylésre méltó muzsikus-csapattal rendelkezik. Kezdhetem a hangszeresekkel. Britten Lukréciája igazi kamaraopera: mindössze tucatnyi hangszerjátékost ír elő a partitúra. Ez a tucat Eric Solén vezényletével olyan teljesítményt nyújtott, ami előtt le a kalappal. Tökéletes fegyelmezettség, virtuozitás - és könnyedség (amit a németekkel kapcsolatban a hazai mitológia általában nem szokott emlegetni). Az énekes-gárdában ugyan nincsenek nagy sztárok, de nincs egyetlen bántóan alkalmatlan hang sem - amit idehaza néha még fővárosi előadások mellékszerepeiben is kénytelenek vagyunk elviselni. Megint azt a szót kell mondanom, nincs rá jobb: „csapat", amelynek fiatal tagjai alázattal és lelkesen követik az edző, pardon: rendező, Matthias Oldag utasításait. Kulisszahasogató gesztusok nélkül, egyszerűen játszanak. Egyetlen esetben éreztem úgy, hogy a játékuk, ha szabad azt mondani, túl naturálissá vált - amikor a két főszereplő, Tarquinius herceg, azaz Birger Radde és a Lukréciát megszemélyesítő Solgerd Isalv az ágyon hempergett, nyilván ezúttal is híven követve a rendező elképzeléseit. Igaz, ami igaz: a szövegkönyv szerint a kényúr, Tarquinius megerőszakolja Lukréciát - ez a mű kulcsjelenete. Nem tudom, hogyan lehetne ezt másképp érzékeltetni - minden esetre szívesebben vettem volna valamilyen finomabb, jelzésszerűbb megoldást. Az André Obey szinműve nyomán, Ronald Duncan igen ügyes librettójára még a negyvenes évek közepén, röviddel a Peter Grimes után készült Britten-alkotás ugyanis különös, nehezen meghatározható műfajt képvisel. Nem vérbeli opera, hiszen két narrátor (női- és férfihang) is szerepel benne. Ők nem csak bevezetik a darabot és levonják a tanulságot, időnként közbeavatkoznak - nagyjából úgy, ahogy Monteverdi Tankréd és Klorindájában az elbeszélő. Mindebből természetesen eleve egy stilizáltabb, tartózkodóbb játék következik, amit a rendező meg is értett, csak itt, a csúcsponton hagyott el. Egyebekben nagyszerű megoldásokat talált ki. Csak egyet emelek ezúttal ki. Tarqunius vészterhes megjelenése előtt a három nő, Lukrécia és dajkája, illetve szobalánya mintha a sors szálát fonnák. A szál, akárcsak a nornáké Wagnernél, váratlanul elszakad, és hangos koppanással (van a végén egy fadarab) a padlóra esik. Ez a koppanás jelzi a közeledő, először diszkréten kopogó, hamarosan türelmetlenül dörömbölő Tarquiniust.

Töredelmesen bevallom: nem ismertem a Lukréciát. Fiatalabb éveimben Britten nem tartozott kedvenceim közé. Persze szerettem a Ceremony of Carols, ki ne szeretné, jót szórakoztam annak idején az Albert Herring budapesti előadásán, lenyűgözött a Peter Grimes drámaisága, tengeri közjátékainak kifejező ereje. De alapjában véve osztottam azt az akkoriban közkeletű vélekedést, mely szerint Britten konzervatív szerző, akinek művei szűkebb hazáján kívül feledésre vannak ítélve. Hát az idő erre bizony alaposan rácáfolt. Britten nemhogy eltűnt volna a világ operaszínpadairól, egyre többet játsszák. És nagyon is érthető, miért. Zenei anyaga ércnél maradandóbb. Hihetetlenül kifejező, mégpedig általában úgy, ahogy Stravinsky is az. Vagyis nem közvetlenül a hallgató érzelmeire igyekszik hatni (bár erre is akad példa), inkább az intellektust mozgósítja. Mondhatni az észen keresztül éri el a szívet. Eszközei néha meghökkentően lapidárisak. Elindul felfelé egy hosszabb skálamenet, világos tonalitással. Aztán idegen hang kerül belé, lassan elszíneződik. Egészen szorongatóvá, baljóssá válik. Az ember azt érzi: oda a biztonság. Valami visszavonhatatlanul elromlott. Egyes témák, hangszeres effektusok szinte vezérmotívumszerűen térnek vissza. Miután nagyon karakterisztikus, frappáns ötletek ezek, a visszatéréseket a hallgató első hallásra jól követheti. A hangszerelés annyira mesteri és eredeti, annyira a különféle hangszerek lényegéből, lelkéből fakad, hogy csak Stravinskyt lehetne ezen a téren Britten mellé állítani. Egy szó, mint száz: a Lukrécia kikezdhetetlen remekmű. Sajnálom, hogy aránylag kevesen hallották - nem telt meg teljesen a Kamaraszínház.

José Carreras Operagála

június
péntek
12
20:00 h
Szólisták: José Carreras (tenor) | Martina Zadro (szoprán) Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Vezényel: David... | tovább az esemény részleteihez »
emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook