Népopera megírására bíztatja a Miskolci Operafesztivál a zeneszerzőket. Erről a Bartók+… zárónapján teszi közzé kiáltványát Kesselyák Gergely fesztiváligazgató és Alekszej Ribnyikov orosz zeneszerző. A hét pontból álló szakmai függelék tartalmazza majd, milyen kritériumoknak kell megfelelnie a musical népszerűségű operának. Amit az ember állandóan hall, az alakítja az ízlést – mondja ezzel kapcsolatban, kérdésünkre válaszolva Dargay Marcell zeneszerző, amikor arról beszélgetünk: van-e esélye, hogy népszerű műfaj legyen az opera. Szerinte nem is annyira a zene, mint inkább a választott téma és az előadás közvetlensége hozhatja közel a közönséghez ezt a műfajt. (2012. 06. 13. – Észak-Magyarország)
Lehetségesnek tartja, hogy napjainkban több ezer embert vonzani képes műfajjá váljon az opera?
Dargay Marcell: Amikor erre keressük a választ, tekintetbe kell vennünk, hogy bár volt idő, amikor az opera valóban népszerű műfajnak számított, de mindig egy meghatározott elit műfajaként, melynek igényeit maradéktalanul kiszolgálta. Voltak erre szakosodott zeneszerzők, akiket kifejezetten operaszerzőnek ismert meg a világ. Mára ez megszűnt, ma már inkább egy szerző életművének betetőzéseként, egyfajta alkotói presztízskérdésként merül fel egy opera megkomponálása, melynek gyökerei – legalábbis Magyarországon – a hatvanas években keresendők. Nem is nagyon beszélünk magyar vagy nemzetközi operaszerzőkről, musicalkomponistákról viszont annál inkább.
Azért is furcsa ezt hallani, mert amióta a Krétakör előadta az ön által írt Hálátlan dögök című operát, önt is elsősorban operaszerzőként tartják számon.
Dargay Marcell: Ez ijesztő… írok egy operát – pontosabban egy kamaraoperát, vagy még inkább zenés színházi darabot – és már operaszerző lennék? A magyar operairodalom megítélésem szerint nagy korszaka főleg a hatvanas évekre esett: Petrovics Emil a C’est la guerre-rel (Ilyen a háború), Szokolay Sándor a Vérnásszal adott új lendületet a műfajnak. A jelen szerintem az operettből kinőtt musical, vagy „poperett” korszaka – ezek hihetetlenül népszerűek és szinte minden héten bemutatnak egy újat belőlük. Választott történeteik szereplőiről általában fennkölt módon mesélnek, ahogyan az eposzok alakjairól szokás beszélni, ugyanakkor mindezt a 3 perces popslágerek zenei eszköztárával teszik. Ez olyan, mint a verseny: elvárásokat fogalmaz meg a később születendő zeneművekkel szemben is, ennél alább aztán mégsem adhatják... És ez szerintem nem jó. Innen nagyon nehéz visszatalálni az operához, ami elcsépelt, de sajnos igaz kifejezéssel élve: „rólunk szól...”
Ha az opera egykor a közönsége kegyeit kereste, miért távolodott el mégis a közönségétől? Vagy a közönsége távolodott el az operától?
Dargay Marcell: A zene esztétikájának alapvető szétszakadása következtében keletkezett – vagy inkább nőtt meg – ez a távolság: az operától elvárt magasztos témákat a közönség igényét mind jobban kiszolgáló zenei nyelven közli a musical, ezért is talál könnyebben utat a nézőihez. Amit az ember gyakran hall, az pedig óhatatlanul-kikerülhetetlenül alakítja az ízlését. Az operának az adhatna esélyt ma, ha megpróbálnánk lehántani róla az ünnepélyességet, a protokolláris-reprezentatív körítést, és olyan történetekkel próbálnánk köznapibbá tenni, amelyek arról a világról tudósítanának, amelyben élünk, és amelyet alapvetően ismerünk is.
Az ön operájának a témája például a családon belüli erőszak, a gyermekeken elkövetett szexuális abúzus volt.
Dargay Marcell: Ilyen esetekről szólnak a hírek, bekapcsoljuk a tévét, ezekkel a beszámolókkal kezdődik a napunk, hogy utána már szinte közönyösen viseltessünk irántuk. Pont ennek a közönynek tud hadat üzenni egy művészeti alkotás, jelen esetben egy opera. Úgy látom, az átlag nézői szempont kevésbé esztétikai vagy éppen zenei, hanem inkább a világ valóságára való ráismerés a lényeges. A témaválasztás mellett egyébként az előadásmód közvetlenségével is utat lehet találni a közönséghez: ha nem az Operaházban adjuk elő, hanem olyan helyeken, ahol inkább „megfordulnak” az emberek és nem „bemennek”. Ennek az opera zenéjére, hangzására is hatása lehet: kevesebb hangszeren, néhány énekessel is megszólaltatható, könnyen utaztatható, azaz bárhol bemutatható kell hogy legyen. Mint a mi kamaraoperánk, amivel kapcsolatban talán szívesebben is használnám és indokoltabbnak is érezném a zenés színház kifejezést – bár ez a szókapcsolat nálunk, Magyarországon egészen mást jelent…
Ha a történetmesélésben a musical a viszonyítási pont, a zene fogyaszthatóságában hogyan lehet versenyre kelni vele?
Dargay Marcell: Csak a saját gondolataimat tudom elmondani, és lehet, magam ellen is beszélek ezzel, de a zene talán nem is annyira fontos. Nem mint szerző mondom ezt, hanem mint az egész problémára kívülről rátekintő ember. Arra gondolok például, hogy ha a mai tinédzserek megnéznek mondjuk egy C-kategóriás horrorfilmet, annak is van a hatvanas években kialakult, lengyel avantgárd zene hangzásait idéző kísérőzenéje, amit ott és akkor, abban a kontextusban meghallgatnak és mégsem rohannak ki a moziból ijedtükben. Ugyanennek a zenének a kedvéért már nem mennének be egy hangversenyterembe, de ha mégis, a legkevesebb, hogy azt mondanák rá: ez borzasztó, ez nem zene! Az elfogadás feltétele, és ezt a kortárs operára is igaznak vélem, hogy dramaturgiai szempontból indokolt legyen a zene: onnantól az már lehet akármi – nem érdekes, pontosabban: mellékes. Ugyanakkor azt nem nagyon szoktam szeretni, ha a régi darabokat próbálják meg modernebb hangzással, vagy szokatlan helyszíneken előadni – bár ez inkább interpretációs, semmint alkotói kérdéseket vet föl.
Bár nem mondta ki, de a válaszait én úgy értem, mintha lenne esély népszerűvé tenni az operát.
Dargay Marcell: Amikor arról beszéltem, hogy ma nincsenek operaszerzők, arra utaltam, hogy operát nem ír csak úgy, az asztalfióknak az ember. Ehhez alkalmak kellenek, mint amilyen a Magyar Millenniumi Operapályázat volt, a magyar opera hozzánk időben legközelebb álló, utolsó nagy felfutását hozva. Erre írta például Bozay Attila az Öt utolsó színt, Huszár Lajos a Csendet, Fekete Gyula A megmentett várost, vagy Gyöngyösi Levente A gólyakalifát. Én sokáig féltem operát írni – korrepetitorként kezdtem az Operaházban, többféle feladat- és munkakörben fedezve fel a műfajt. Bár írtam operát, de nem operaszerzőként gondolok magamra. A legújabb kori magyar zeneirodalomban biztos találnánk példát a mi színterünkhöz képest is népszerű műre, ami megfelelne az úgynevezett népoperával szembeni követelményeknek – úgy mondom persze ezt, hogy minden kekeckedés nélkül is nem igazán tudom, mit is ért Kesselyák Gergely népopera kifejezés alatt. Az István, a király szerintem valami ilyesmi lehet – mint tagadhatatlan „nemzeti kincs”, de ennek a története pont az a kategória, ami az előbb mondottak miatt rossz irányba viszi az opera fejlődését. A magyar zeneszerzők közül szerintem leginkább Eötvös Péter az, akire operaszerzőként gondolunk, mivel megteremtette-megkereste saját útját, és következetesen halad rajta. Az eddigi életműve is gazdagon bizonyítja ezt, és azt a képességét, hogy új közönséget szerezzen az operának.
Bujdos Attila
