Puccini Toscája a Miskolci Operafesztiválon. Június 15-én este került sor az idei Miskolci Operafesztivál talán leginkább várt produkciójára, Puccini Toscájának szabadtéri előadására. Az eseményt az Avasi kilátóban rendezték meg. A nézőteret a parkolóban alakították ki, a produkció pedig a kilátó tövében zajlott, de maga a többszintes kilátótorony is díszletül szolgált. (2012. 06. 18. – Operaportál, Csák Balázs)
Az előadás ingyenes volt. Nyilván ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy az este a rendezők által sem várt mértékű érdeklődés mellett zajlott. A tömeget látva a szervezők a széksorok elé hosszú szőnyegeket gurítottak, de így is sokan álltak, és volt, aki a közelben, a fűben ülve csak hallgatni tudta az előadást. (A produkció „alcíme” is ez volt: „Legyen az opera mindenkié!”). Az ilyen vállalkozás persze kockázatos, az eső a teljes előadást elmoshatta volna, de szerencsénk volt, az egész heti esőzést követően péntek estére szép idő lett.
A helyszínre érkező nézőket a „színpadon” szokatlan díszletek fogadták. Törmelékek, autóroncsok, épületromok mindenfelé. Megint egy rendezés, ami – gondolat híján – inkább csak meghökkenteni vagy megbotránkoztatni akar?
Az első felvonás még nem adott erre a kérdésre igazi választ, nekem inkább csalódást okozott. Érthetetlen volt, mit keres a romok között egy sekrestyés, miért rohangálnak mindenfelé katonák, és miért ők hozzák be egy szekéren Toscát?
A szerelmi duett is elég idétlenre sikeredett. Szerintem legalábbis a roncsban „autókázó” pár és az álmaikat illusztrálni kívánó, napsütéses tájak rajzos plakátjai (ezeket statiszták vitték keresztül a színpadon), egyáltalán: a jelenet humoros módon történő prezentálása nem illik ebbe a drámába.
Hozzáteszem: az említett csalódás a rendezésre vonatkozott, és nem az énekesi teljesítményekre (róluk majd később).
Az első felvonás végére azonban lassan minden értelmet nyert. Világossá vált, hogy az előadás Scarpia, a militáns, kegyetlen rendőrfőnök (ezúttal inkább hadúr?) személye köré épül. Valahol a fronton vagyunk, legalábbis valamilyen háborús övezetben, a környékbelieket pedig a kegyetlenkedő katonák tartják rettegésben, élükön a mini-diktátor Scarpiával. (Lehet persze, hogy az én reakcióm volt lassú, hiszen mindezt már a díszletből is ki lehetett volna következtetni. Utólag én is így látom, de az első felvonás végéig ez mégsem volt nyilvánvaló.)
Scarpia belépője félelmetes volt, ez azonban kizárólag Puccini érdeme, mert mindig félelmetes ez a belépő, még a leggyengébb Tosca-előadásokon is. Igaz ez az első felvonás zárójelenetére is, itt azonban már Vidnyánszky Attila rendező is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a finálé az egész előadás egyik csúcspontjává váljon. A színpadon több helyen tűz gyúlt, a lángok között, füstben éneklő, bosszúra éhes Scarpia képét nem fogom elfelejteni, ezért a jelenetért már önmagában érdemes lett volna megnézni az előadást.
Hasonlóképpen illett a környezet a II. felvonáshoz is, Cavaradossi megkínzása, illetve Tosca gyötrelme a romok között illúziókeltő volt. Ekkor már a kilátó első emeletét is használta a rendező, Tosca végül ott ölte meg Scarpiát.
A III. felvonásra pedig kifejezetten alkalmas volt a helyszín, hiszen Cavaradossi kivégzése az Angyalvár tetején zajlik, Tosca pedig onnan veti le magát. A címszereplő az utolsó jelenetben hátraszaladt, majd láthattuk, ahogyan a várból (a kilátóból) Tosca (természetesen egy bábu) a mélybe veti magát.
Összességében tehát a rendezés igen hatásos, átgondolt és aprólékosan kidolgozott volt (hogy csak egy példát említsek: a harmadik felvonásban, fent, a kilátó szélén akasztott emberek [bábuk] lógtak, ijesztő látvány volt).
Valami persze az eredetihez képest elveszett ebben az előadásban, és ez a hiányérzetem éppen a rendezői koncepció következménye. A tény, hogy az egész előadás katonák és romok között zajlott, kissé egysíkúvá tette a produkciót, de a szereplők – elsősorban Scarpia – személyét is. Az eredetiben a helyszínek (a templom, a palota) kontrasztosan illeszkednek a börtön helyszínéhez és magának Scarpiának a személyiségéhez is. A fényűző palotában az asztalánál ülő, elegáns rendőrfőnök gyilkos cinizmusa hátborzongatóbb, mint ha mindezt egy háborúban kegyetlenkedő, elvadult katonánál látjuk (nem mintha utóbbi kevésbé lenne borzalmas). Túl sok, túl tömény és túl direkt volt itt már a militáns környezet, a katona, a háború. Nem szeretném, ha mindig így kellene látnom a Toscát, de ezen a különleges helyszínen, ezen az egyetlen alkalommal megrendezett előadáson működött a dolog. Vidnyánszky Attila tele volt ötletekkel, a koncepcióját következetesen végigvitte és egy látványos, emlékezetes Tosca-előadás született.
Mindehhez persze szükség volt a kitűnő előadó gárdára is.
Rálik Szilvia szerintem egyik legkiválóbb alakítását nyújtotta; mondom ezt úgy, hogy őt rossznak még sohasem hallottam, operaházbeli alakításai – a Toscától az Elektrán át a Turandotig – szinte egytől-egyik emlékezetesek maradnak számomra. Ezúttal azonban olyan tűzzel, szenvedéllyel és átéléssel énekelt, ami talán még tőle is szokatlan volt. Hangja – mint mindig – átütő erővel szólt, magas C-i biztosak és elementáris erejűek voltak, Tosca imája viszont árnyalt és megrendítő. (Az pedig örökké rejtély marad számomra, hogyan tudta az előadást a romok és drótok között, a benzinnel leöntött betonon és a csatornákat fedő vasrácsokon egyensúlyozva magas sarkú cipőben baleset nélkül végigcsinálni...)
A Cavaradossit alakító Kiss B. Atilla teljesítménye sem volt rossz, bár nem először éreztem nála azt, hogy az olasz bel canto szerepek nem igazán neki valók. A színészi játékkal nincs baj, ugyanakkor hiányoznak nála a jól kidolgozott legatók, a hangja gyakran egyenetlenül szól és olykor egyenesen „elfogy” a kitartott hangok végére. Számomra a II. felvonás drámai jeleneteiben sokkal inkább meggyőző volt, az első felvonás szerelmi duettjében kevésbé. Az E lucevan le stelle ugyanakkor jól sikerült, magasságai pedig végig biztosak voltak (a „Vittoria! Vittoria!” is igen hatásos volt).
A Scarpiát alakító cseh vendégművész, Martin Bárta (a prágai operaház baritonistája) kiváló alakítást nyújtott, karakteres, erőteljes, szuggesztív játékával méltó partnere volt Rálik Szilviának. Nem kérdés, hogy egy igen kiváló bariton hang birtokosa, a hang volumenéről azonban – a hangosítás miatt – nehéz volt pontos képet kapni.
A kisebb szerepekben is kiváló előadókat láthattunk és hallhattunk az Angelottit alakító Szvétek László, illetve a Sekrestyés szerepében fellépő Hábetler András személyében.
Nagy dicséret a fiú szopránnak is pontos énekléséért (a nevét sajnos nem találom a színlapon).
A Kesselyák Gergely által dirigált zenekar, a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara majdnem úgy szólt, mintha egy kőszínházban hallanám őket, ami – figyelembe véve a különleges körülményeket – kiváló teljesítményt jelent. Hasonlóan jókat tudok mondani a kibővített kórusról is.
Különleges este volt, bátor vállalkozás és – bár egy egész fesztivált aligha lehetne kizárólag külső helyszíni, ingyenes előadásokra építeni – egy-egy produkció erejéig, megfelelő rendezéssel és előadókkal a jövőben is érdemes lesz ehhez hasonlókkal próbálkozni.
