Sokat tűnődtem azon, hogy az új vezetéssel működő Miskolci Operafesztivál arculatváltásának fő motívuma a megszüntetve megőrzés vagy pedig a megőrizve megszüntetés volt-e. (2012. 06. 24. – Revizor, Malina János)
Tehát hogy a hagyomány folytonosságát megőrizni, vagy a hagyományt újjal helyettesíteni óhajtja-e elsősorban Kesselyák Gergely művészeti igazgató és csapata. Láthatók a jelei ennek is, annak is – miközben a kulisszák mögé be nem látva, azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mi tudatos döntés, s mi kényszerű következménye a régi és az új vezetés legkézenfekvőbb közös élményének: a rohamosan ridegedő feltételeknek. Ezért, felhagyván az oknyomozással és a találgatással, regisztráljuk tényszerűen: a 2012. évi fesztivál – a korábbi, akár három-négy teljes estés opera- vagy balettelőadások helyett – egyetlen, ám hangsúlyozottan nagyszabású produkcióban összpontosítja a tulajdonképpeni – élő – operaműfaj jelenlétét a fesztiválon.
Vagy rendben: másfélben, hiszen Puccini korai Lidércekje is megszólalt – meg a három Bartók-egyfelvonásos, az ExperiDance felfogásában, ám ezt már nemigen tekinthetjük opera-előadásnak. Ironizálhatnék azon, hogy az idei operaelőadás, a Tosca egyes felvonásait külön-külön is hasznosítja esti programként a fesztivál, a nyilvános főpróbáról nem is beszélve – de nincs kedvem ironizálni, mert nyilván boldogan nyújtottak volna jelentős újdonságot akár az összes estén. Az viszont kétségtelenül újfajta problémát jelent, hogy egy széles közönséget vonzó, hatalmas apparátussal és látványos elemekkel dolgozó előadás meglehetősen behatárolja a választható repertoárt: Tosca és Aida igen, Triptichon vagy Rigoletto már jóval kevésbé.
A Vidnyánszky Attila által rendezett, Kesselyák Gergely által vezényelt Tosca az avasi kilátó parkolójában kelt életre, éspedig ingyenes előadásban, június 15-én. Az érdeklődés óriási volt, a vagy fele részben álló, illetve a földön ülő közönség szempontjából az lett volna az ideális, ha az esőnapként kitűzött másnapi időpontban is lehetett volna előadás. Így aztán szardíniásdobozra emlékeztetett a helyszín: nem csupán a nézők szűkösködtek helyben, hanem voltaképp egymáshoz és a színpadhoz szorítva helyezkedett el a jelenlevők minden kategóriája: hallgató, énekes, műszaki közreműködő, statiszta, zenész, karmester és fotós, ideértve az első felvonás végén szorgalmasan pufogó ágyút. No persze az ilyen testközeliség egyben élményforrás is lehet, könnyebben érezzük magunkat valamilyen közös alkotás részének, könnyebben forrósodik fel a hangulat, tör utat magának a lelkesedés.
A játéktér két meghatározó részeként a kilátótorony előtti térség, illetve maga a kilátótorony: a kilátóterasz és az arra felvezető két hosszú lépcsősor szolgált (díszlettervező: Zeke Edit). A vízszintes tér (a „színpad”) afféle romszínpadnak volt kiképezve, és egy autóroncs-telep meg egy általános szeméttelep kereszteződéseként képzelhető. A játéktér hátsó felében az első felvonás során azért sejtette néhány kellék, hogy a szövegkönyv szerint templomban volnánk; ezzel együtt a késleltetetten megjelenő Scarpia rendőrfőnök (hiszen a tőle való rettegés már korábban ott vibrál a levegőben) híres, szemforgató megütközése („In chiesa?”) az adott vizuális környezetben némi derűre adott okot. Viszont a színen található különböző autóroncsokat valóban ötletesen használta fel a rendező, afféle belső rendezői rapszódiák céljaira. A kilátó ugyanúgy megfelelt Farnese-palotának, mint Angyalvárnak, jól érzékeltette Scarpia elérhetetlen hatalmát, ráadásul papírrepülőgépek eregetéséhez és röpcédulaszóráshoz is ideális platformként szolgált. A második felvonástól mintegy általános, üres térként felfogható szeméttelep pedig Tosca imájának ugyanolyan semleges háttere volt, mint az első felvonás körmentének. A tragédia végkifejlete szempontjából azután meg kész szerencsének bizonyult, hogy a kacatok között egy éles tőr is kellette magát Tosca számára.
A fentiek bizonyára érzékeltetik, hogy az a benyomásom: ez a rendezés nem mindenütt a legnemesebb eszközöket helyezi előtérbe, és szívesen él közhelyesebb, felszínesebben látványos megoldásokkal. Valóban így gondolom. Ehhez azonban mégis kínálkozik két megjegyzés. Az egyik, hogy maga az egész opera, a Tosca sem riad vissza a kulisszahasogató megoldásoktól, ám ezzel együtt valódi remekmű – a giccs elemének olyasfajta jelenléte, amelyet Szerb Antal is elnéző mosollyal regisztrál Shakespeare vagy Dosztojevszkij nagyságrendű óriások esetében. A másik megjegyzés az, hogy bármiből építkezik is Vidnyánszky, azt kell éreznünk, hogy van érzéke a valódi monumentalitáshoz – mert ami az első felvonás végén folyamatos ágyúzásból, nagy tömegek mozgatásából, a lángba boruló színpadból és a füstfellegekből összeáll, az valóban szuggesztív, sőt szívszorító, ráadásul egyértelműen a zenével szinkronban, annak hatását felnagyítva működik.
Nem akarván és nem is tudván az egész előadást minden komplexitásával együtt saját szavainkkal elmesélni, a rendezésről összefoglalólag hadd írjak most már csak annyit, hogy a fenti értelemben átgondolt és erőteljes munka a maga módján – a dráma valóban lezajlik és hat a hallgatóra. Ami a produkció zenei oldalát illeti, először is a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarát és a karmestert, Kesselyák Gergelyt kell megdicsérnem: szabadtéri előadáson, pláne az erősítés jelentette hendikeppel súlyosbítva, ritkán hallható ennyire korrekt, kiforrott, sőt ihletett zenekari produkció, ilyen igényesen formált hangszeres szólókkal gazdagítva. Kesselyák pedig az opera hallható vetületében is magas hőfokú előadást, valódi drámát valósít meg.
A cseh Scarpia, Martin Bárta a három kitűnő főszereplő közül is kimagasodott a szereppel való teljes alkati, hangi és játékbeli azonosulásával, félelmetes(en jó) alakítást nyújtott, abszolút makulátlan technikai színvonalon. Rálik Szilvia szerepe, a Scarpiáéval szemben igen komplex jellembeli és hangulati árnyalatok megformálását teszi lehetővé és szükségessé, az énekesnő pedig mindvégig teljes koncentrációval és rendkívüli kifejezésbeli érzékenységgel és hajlékonysággal tett eleget a kihívásnak. Cavaradossiként Kiss B. Atilla talán nem nyújtott olyan százszázalékosan koncentrált alakítást, mint a másik két főszereplő, ám neki is köszönhetünk nem is egy átütően szép és erőteljes pillanatot mind hangilag, mind pedig zenei mélységben. Hábetler András szépen, plasztikusan játszotta-énekelte a Sekrestyés szerepét, Szvétek László pedig hangilag imponáló Angelotti volt.
