Giacomo Puccini Toscája a Miskolci Operafesztiválon, 2012. június 11., 13., 15. (2012. 07. 09. – Operavilág; Vona Ildikó)
Kesselyák Gergely igazgató merész ötlettel állt elő: „Legyen az opera mindenkié!”, ezért a „Bartók+…” Miskolci Operafesztivál idei évadában az utcán mutatták be a Toscát. A színrevitel szintén formabontó volt. Három estén keresztül, apránként adagolva nézhette meg a közönség Puccini remekművét: hétfőn az első felvonást a Szent István térnél, szerdán a másodikat ugyanitt, pénteken pedig az Avasi kilátónál a teljes operát láthattuk. Díszletnek valamennyi alkalommal Miskolc középületeit használták, és meg kell említeni, hogy mindhárom este ingyenesen lehetett megtekinteni a produkciót, amit Vidnyánszky Attila kétféle megközelítésben kínált: a belvárosban hagyományos rendezésben, a hegytetőn viszont már modernizálva – azaz a történetet napjainkba helyezve.
„Flash mob”-szerű operaelőadást láttunk hétfőn és szerdán. Villámcsődületnek szokás fordítani, és valóban volt olyan érzésünk, hogy összejöttek az utcán a zenészek, az énekesek, és eljátszottak egy operát. Költségek tekintetében is érdemes odafigyelni rá, mert alig került valamibe. Az épületek eleve adottak voltak, a szereplők 1800-as évekbeli ruháit egy korábbi debreceni és miskolci Tosca-előadás jelmezei közül válogatta össze Zeke Edit látványtervező, kellékként csak a legszükségesebb tárgyakat használták: elemózsiás kosár, festmény, legyező, virágcsokor, néhány pohár bor, papírlapok, tőr, égő mécsesek. Lenyűgöző volt az előadás egyszerűsége, ahol óriási hangsúlyt fektettek a közérthetőségre. A szöveg olaszul hangzott el, ezért a Sekrestyés szerepét éneklő Hábetler András kijött a felvonások előtt és elmondta a történetet, bemutatta szereplőket, beszélt Pucciniről, a napóleoni háborúkról, ezáltal érthetővé és befogadhatóvá tette a nézők számára az „utcai” operát. Érzéseket, eseményeket közvetített a közönség és az előadók között. Ennek aztán meg is lett az eredménye, a hallgatóság hangosan és intenzíven nyilvánított véleményt: ha valami tetszett, rögtön tapsoltak, brávóztak; meg sem várva, hogy az énekes befejezze a szólamát. Úgy tűnt, a szereplőket egyáltalán nem zavarta a közönség spontán megnyilvánulása és láthatóan azt is élvezték, hogy ilyen körülmények között játszhatnak: például a Sant’Andrea della Valle templom helyett a villamossíneken.
Az utcai operajátszás azonban még gyerekcipőben jár. Cavaradossi szerepében Kiss B. Atillának a „technika kisördögével” is meg kellett küzdenie a hétfői bemutatón, mikroportja ugyanis a Képária közben felmondta a szolgálatot. Három nap alatt sok gyönyörű dolgot hallottunk tőle, emlékezetes marad a Levélária kifejező és megindítóan szép előadásmódja, valamint a második felvonásbeli tercett. Rálik Szilvia hatalmas tűzzel, szenvedéllyel alakította Toscát, és kitűnően tudta érzékeltetni a hősnő változékony temperamentumát. Rendkívül nehéz énekszólamát átéléssel, könnyed technikával énekelte; nagyáriájában, a Vissi d’artéban drámai erővel mutatta meg Tosca áldozatkész, nagylelkű természetét. Scarpiát Martin Bárta, a Prágai Opera művésze alakította. Csodálatos színű, erőteljes baritonja van, biztos magasságokkal rendelkezik és külsőre igen jó megjelenésű. Férfiként teljesen egyenrangú ellenfele Cavaradossinak, második felvonásbeli összecsapásuk kétségtelenül a miskolci előadás egyik legjobban sikerült jelenete volt.
Angelotti szerepében Szvétek Lászlót, Spolettaként Tóbiusz Tituszt, Sciarroneként Kolozsi Balázst hallottuk, a Miskolci Nemzeti Színház zenekarát Kesselyák Gergely dirigálta. Gyönyörű klarinét-, fuvolaszólókat hallottunk, és a hangszercsoportok külön-külön is dicséretet érdemelnek, mert derekas munkát végeztek mindhárom este. A Te Deum-jelenet fényét 240 fős kórus emelte, mely magában foglalta Miskolc valamennyi jelentős énekkarát.
A hétfői, szerdai előzmények után számomra csalódást okozott a pénteki, napjainkba áthelyezett, modernizált produkció. Itt már nem volt narrátor, érezhetően szabadtéri színházban ültünk, ahol a díszletet az Avasi kilátó és a körülötte lévő szeméthegyek adják. Azokon kidobott számítógép-monitor, Barkas típusú autóroncs, építési törmelék, olajoshordók. Scarpia emberei kommandósok, ő maga bőrkabátos-bakancsos hadúr, Angelotti öltönyben-nyakkendőben szökik a börtönből, Cavaradossi pedig szentkép gyanánt graffitit fest. Jelenkori háború idején zajlanak az események, a szövegben viszont benne maradt Napóleon és a marengói ütközet. Nos, a helyzet eléggé skizofrén, a színpadi látvány és az opera librettója között 200 évnyi űr tátong. Persze Vidnyánszky Attila monumentális rendezése nagyjából képes ezt elfedni, hiszen tele van ötlettel, látványos elemmel, különféle hanghatással. A belvárosi előadáshoz képest azonban bekeményített: itt már dörgött az ágyú, ropogtak a fegyverek, Scarpia erkélyén akasztott emberek lógtak. A Te Deum-jelenetben igazi Armageddont rendezett, ahol megjelennek Scarpia emberei, törnek-zúznak, benzinnel lelocsolják és felgyújtják a templomot, majd szétzavarják az ünneplő híveket, akik sikoltozva menekülnek minden irányba.
Két nagyon különböző előadást láttunk a három nap során, de mindegyik sikeres volt. Csak biztatni tudom a „Bartók+…” Miskolci Operafesztivál szervezőit, hogy folytassák ezt az utat, és még sok ilyen produkciót hozzanak létre.
