A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál minden évben igazi ünnep. Elkerülhetetlen azonban, hogy ezúttal ne ünneprontóan kezdődjön ez a beszámoló, hiszen az idei évben miden eddiginél szűkösebb költségvetés között kellett a Fesztivált megrendezni, ami végül a programok számának jelentős mértékű csökkentéséhez vezetett. (2011. 06. 10. – operaportal.hu, Csák Balázs)
Az eredeti írás az Operaportálon »
Az elmúlt hónapok során szomorúan kellett tudomásul vennünk a Fesztivál rendszeres bejelentéseit arról, hogy mi minden marad el az eredetileg tervezett előadások közül. A Fesztivál első évéhez hasonlóan ismét "Bartók + Verdi" a program elnevezése, a meghirdetett operaelőadások közül azonban elmaradt a Trubadúr, az Álarcosbál, az Otello, az Aida, a Falstaff... A legfájóbb talán mégis Verdi korai művének, a Kalóznak a lemondása, amelyet Kocsis Zoltán vezényelt volna, aki a tavaszi sajtótájékoztatón az Operaházban még lelkesen beszélt a produkcióról. Összesen két Verdi-mű, a Rigoletto és a Nabucco kerül csak színre (mellesleg elmaradnak idén a megszokott, látványos balett-előadások és nem lesz koncert a Jégcsarnokban sem...)
Felcsendül viszont Liszt Don Sanche című operája (születésének 200. évfordulóján Liszt Ferencet is ünnepeljük), idén is lesz az elmaradhatatlan Kékszakállú herceg vára, és láthatunk majd kortárs operát is: Vajda János Mario és a varázsló című művét.
Bátor Tamás, a Fesztivál igazgatója hosszú évek óta vezeti sikeresen a Fesztivált, ezúttal azonban a pénzügyi háttér biztosításáért folytatott heroikus küzdelme ellenére is súlyos kompromisszumokra kényszerült. Meglehetősen méltatlan ez a helyzet, és csak remélni lehet, hogy a jövő évben, a "Bartók + Puccini" alkalmával már ismét rangjához, nemzetközi híréhez méltó módon lehet majd megtartani a Fesztivált.
Ennyi kesergés elég, most már csak arra koncentráljunk, hogy mik a pozitívumok; merthogy a megszorítások ellenére azért számos színvonalas, remek program várja az érdeklődőket.
Ilyen volt a Fesztivál Nyitóhangversenye is, amely talán az elmúlt évek miskolci nyitókoncertjeinek színvonalát is felülmúlta.
Az est első felében ezúttal csak zenekari műveket hallhattunk. Idén nem a Miskolci Filharmonikus Zenekar játszott (ők majd a Záróhangversenyen szerepelnek), hanem a Magyar Állami Operaház zenészeiből álló Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara, Győriványi Ráth György vezényletével. Mint ahogy azt a koncert elején Bátor Tamás a közönségnek elmondta: a Fesztivál kezdete óta, azaz tíz éve ez az első (!) alkalom, hogy az Operaház zenészei itt fellépnek (ami persze örömteli, de egyben elgondolkodtató is, hogy miért csak most...). A zenekar az est során végig nagyon jól játszott, a karmester pedig lendületes és szuggesztív volt. Az egységes hangzás és a többnyire magával ragadó játék az apró pontatlanságokat is messzemenően feledtetni tudta.
A Liszt Mazeppa után lépet a színpadra Kelemen Barnabás hegedűművész, aki izgalmas, virtuóz produkciójával (amely Bartók II. rapszódiájában csúcsosodott ki) hatalmas közönségsikert aratott.
Az első rész Dohnányi Szimfonikus percek című szellemes remekművével zárult.
A második részben Verdi-művek következtek. Ebben két zenekari részlet hangzott el, a Végzet hatalma és a Traviata Nyitánya. Előbbiből talán hiányzott az átütő erő, utóbbiból pedig az átszellemült vonós-hangzás, de mindkettő színvonalas produkció volt.
Az est két énekes szólistája közül elsőként Jorge Lagunes lépett színpadra. Életrajza szerint a mexikói bariton elsősorban az olasz repertoárban érzi magát otthon, és hogy ez mennyire igaz, azt fényesen igazolta a produkciója. Kivételesen szép hangról van szó, Lagunes azonban nem elégszik meg annyival, hogy szép a hangja. Nagy átéléssel, szenvedélyesen, dinamikusan énekel, előadása méltán váltott ki vastapsot a közönség soraiban. Nekem különösen Macbeth áriája ("Pietà, rispetto, amore") tetszett, de emlékezetes marad Renato áriája is az Álarcosbálból ("Eri tu..."). A "Cortigiani..." kezdetű ária a Rigolettóból szerintem nem igazán koncertre való - csak erőltetetten lehet ezt a drámai jelenetet kiragadni az opera cselekményéből - és Lagunes itt kissé darabosan énekelt. A Trubadúr-duettben ismét nagyot alakított, remélem, látjuk még itthon (operaszínpadon is).
Az est másik énekes szólistája az olasz Serena Farnocchia szoprán volt. Kiváló énekesnő, bár a mexikói baritonhoz képest - de csak hozzá képest - haloványabb volt. Elsőként Desdemona áriáját énekelte ("Ave Maria"), ami szerintem megint csak nem igazán szerencsés választás egy koncertre, különösen nem "belépőként", azaz első áriájaként. A Don Carlos Erzsébetének szerepében Farnocchia már sokkal inkább csillogtathatta képességeit (bár nem nagyon értettem, miért kellett neki ehhez az áriához kotta...). Magabiztos technikai tudását és stílusérzékét bizonyította az énekesnő Leonóra I. felvonásbeli áriájával is ("Tacea la notte placida"). Serena Farnocchia előadásából sem hiányzik a drámai erő, az egyébként szép hang kapcsán legfeljebb csak a kissé erőlködő magasságait lehet negatívumként megemlíteni. Az est zárásaként Farnocchia és Lagunes a Trubadúrból énekelte el a "Mira, di acerbe lagrime...Vivra!" kezdetű duettet, lendületesen, sőt, bravúrosan (a duett második felét ismételték meg "ráadásként" is).
Az est valamelyest máris feledtetni tudta a nehézségeket, az idei Fesztivál hiányosságait. Reméljük, ilyen lesz a folytatás is.
