Két remek énekes és egy nagyszerű koncert nyitotta meg az idei, igencsak megkurtított Miskolci Operafesztivált. (2011. 06. 12. – revizor.hu, Kolozsi László írása)
Az eredeti írás a Revizor.hu-n »
A fesztivál nyitókoncertjét, ahogy az lenni szokott, köszöntő beszédek előzték meg: a megszorításokról nemcsak Miskolc polgármestere beszélt, de minden megszólaló zavara is.
Idén először dirigálta a Magyar Állami Operaház vezető karmestere a legjelentősebb vidéki, zenei fesztivál nyitóünnepségének zenekarát. Győriványi-Ráth György nagyszerű partnerekkel léphetett a miskolci közönség elé. A koncert első részében a hegedűs Kelemen Barnabás, a másodikban kiváló vendégénekesek mozdították ki a zenekart és a karmestert a tisztes középszerből. Ha Liszt Mazeppájának szürke előadásától eltekintünk, nyugodtan állíthatjuk: sikeres, az elmúlt, gazdagabb évek produkcióihoz méltó volt a kezdés.
A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarát Győriványi-Ráth György vízszintesen, úgy körülbelül fejmagasságban tartott pálcáját le-föl mozgatva, csupán a tempót diktálva vezényelte, ha nem is a koncert minden pillanatában, de kétségtelenül az érdemlegesebb, a takarékos mozdulatoknál többet követelő szakaszokban is. Ennek csupán a koncert első részében volt hátrányos következménye. Liszt Mazeppája, vagyis a Les Orientalis című Hugo-kötetből vett poéma nyomán keletkezett szimfonikus költemény előadása meglehetősen egyhangúra sikeredett: Győriványi-Ráth unalmas, színtelen hangon szavaltatta el azt a zenekarral. A megvadult lóhoz kötött kozák hadvezérről szóló zenei tankölteményből éppen a vadság hiányzott. A tempót eszményien követő zenekar tagjai pontosan, ám minden fény és erő nélkül meséltek a keleti vezér hányatott életéről.
Kelemen Barnabás Bartók Béla Rapszódiáiban átvette a vezetést a karmestertől: nem kétséges, neki köszönhetően éledtek fel a zenekar szunyókáló Seherezádéi, neki köszönhető, hogy még a fúvósok is magukra találtak. Kelemen megmutatta, mit jelent az árnyalt dinamika, a vadság: előadásában az I. rapszódia szilaj volt és mulattató. Mintha Kelemen be akarta volna törni a megzabolázhatatlannak mutatkozó művet. Különösen a nyitó verbunkos önemésztő bánata, majd a Friss magas hangjai voltak szépek. Valamint a II. rapszódia Lassú tételének piano és mezzopiano tartományban játszott taktusai.
A Bartók-mű zenekari változatát Székely Zoltán és a Dohnányi Ernő irányította zenekar mutatta be a hegedű-zongora változat után egy évvel, 1929-ben. A nyitókoncert első részét pedig éppen Dohnányi – népzenétől szintúgy nem távoli – műve, a Szimfonikus percek zárta. Nos, az 1933-ban bemutatott Szimfonikus percek nem egyszerűen csak Bartók-utánérzésnek tűnt a Rapszódiák nyomában, hanem gyenge Bartók-utánérzésnek. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Győriványi-Ráthék előadása híján volt annak, amiben Dohnányi erősebb volt Bartóknál: a szarkazmusnak, a fantasztikumnak, a humornak.
A nyitókoncert a szünet után érte el ismét a Kelemen Barnabás játékához mérhető színvonalat: mind a mexikói bariton, Jorge Lagunes, mind az őt követő szoprán, az olasz Serena Farnocchia az operaszínpadok legtündöklőbb csillagaival összemérhető tehetségnek bizonyult.
A zenekar bevezetésképpen kiválóan, energikusan adta elő az idei fesztivál kitüntetett szerzője, a Bartók mellé rendelt Giuseppe Verdi egyik legismertebb nyitányát (A végzet hatalma). Sodró lendületű, olykor egészen vészjóslóan gomolygó előadásukat egy ária követte a Macbethből. A spanyol anyanyelvű Lagunes mély, sötét tónusú orgánumához – egyáltalán az énekes egész lényéhez - jól illett a Pieta, rispetto, amore, és az úgyszintén a sötét, drámai áriák közé sorolható Cortigani, vil razza dannata is a Rigolettóból. Úgy látszik, Lagunes erőssége a démonikus karakterek megformálása, nem nehéz őt indulatosnak, fékezhetetlennek elképzelni, ugyanakkor előadása nem modoros. Nem gonosz-klisékből építette fel a káprázatos színészi adottságairól is tanúbizonyságot tevő áriákat. Ma divatosabb inkább jól eljátszani, mint elénekelni az áriákat, s bár az kétségtelen, hogy Lagunes e divat hullámait lovagolja meg, magas hangjairól is kizárólag elismeréssel szólhatunk.
Serena Farnocchia a gyöngéden szerető, de bukásra ítélt Verdi-hősnők megformálásával adott próbát – Laguneséhez azért nem mérhető – színészi kvalitásából. Mind Desdemona Ave Mariája, mind az Erzsébet-ária (Don Carlos) előadása szép és árnyalt volt, sokan ezek előadását tartották – ahogy az a tapsokból kitetszett – az est fénypontjának. Ám a leglenyűgözőbb magas hangokat, tempó- és hangulatváltásokat az olasz hölgy Leonóra (Trubadúr) áriájában (Tacea la notte placida) produkálta.
A feltüzelt közönség hosszasan ünnepelte a nyitókoncert énekeseit, akik két duettel hálálták meg a majd három órásra sikeredett koncert végén a tapsot.
