Liszt Ferenc 1825-ben bemutatott gyermekkori (és egyszersmind egyetlen) operája, a Don Sanche előadásával gyűrűzött be a Liszt-év, teljesen logikus módon, a Miskolci Operafesztiválra. (2011.06.14. – revizor.hu, Malina János kritikája)
Örvendetesnek gondolom, hogy a töretlenül magyar érzelmű világpolgár Párizs számára komponált zsengéje többoldalú nemzetközi kooperációban került színpadra: az Operafesztivál produkciója ugyanis „Bayreuth, Eisenstadt és Kassa” (ugyan miért nem Kismarton és Košice?) közreműködésével készült. A produkció azonban sajnos rendkívül problematikusra sikeredett.
Bennfentes folyosói információ szerint az előadás létrehozói arra hivatkozva, hogy a recitativókat amúgy sem Liszt komponálta, éltek az alkalommal, és sietve lecserélték őket, afféle Singspiel-módra, prózai párbeszédekre. Ám sajnos „a mai zene nyelvén” zenekari aláfestést is komponáltattak hozzájuk Gerhard Krammer zeneszerzővel, miáltal a francia opera és a német-osztrák Singspiel mellett a melodráma műfaját is belegyömöszölték az előadásba. (Azt, hogy a prózaszövegek nyelve a német és a francia között váltakozott az előadás folyamán, már bónuszként kapta a hallgató.) Mint az előadás szórólapja vakító világossággal megfogalmazza, ez azért volt nagyon jó, mert „a mű drámaiságában a feszültség hiánya megmutatkozik, és a kortárs hang a közönségnek is lehetőséget ad arra, hogy belefűzze saját elképzeléseit.” De azért is, mert „így a drámai sodrás a zenekari hangszerekre tevődik át”.
Jómagam mindebbe annyit szeretnék belefűzni, stilárisan még a fentiek hatása alatt állva, hogy a kiinduló hivatkozás számos sebtől sántít. Egyrészt más zeneszerzővel is előfordult már, hogy ezért vagy azért másra kellett hagynia operája recitativóinak megkomponálását; egészen biztosan ez volt a helyzet pl. Mozart Titusának esetében, ahol (minden valószínűség szerint) Süssmayr volt a szerzőtárs. Bárki komolyan venné azonban, ha egy mai zeneszerző azon az alapon szórná tele a Titust elmeszüleményeivel, hogy ő sokkal jobbat tud Süssmayrnál? Ugyan, kérem. Továbbá van még egy rossz hírem. Soha, senki nem fogja többé megállapítani, hogy a Don Sanche többi, állítólag Liszt által komponált részének valójában mennyi köze van Liszthez, illetve hogy a hangszerelésben egyáltalán játszott-e valamiféle szerepet. Akkor viszont logikusan adódik a kérdés, hogy Krammer zeneszerzőnek nem az egész szövegkönyv újrahangszerelésével, sőt újrakomponálásával kellett volna-e a mű drámaiságából fájdalmasan hiányolt feszültséget megteremtenie? Úgy sejtem, a válasz kézenfekvő: Krammer komponista számára a létrehozott félig nyúzott bakkecske volt a legelőnyösebb megoldás, hiszen így, szabadon matatva, kotorászva a partitúrában, Liszt (Liszt?) szerzőtársává válhatott. S titokban bizonyára kevesellte is a rá eső feladatot, méltánytalanul háttérbe szorítottnak érezhette magát Liszt Ferenc mellett, ezért az ismertetőkben kétfelvonásosnak füllentett opera második részének elejére formás kis álomjelenetet komponált (illetve rendezett a rendező, Julia Glass). S a rossz álom, lám, máris elillant, megszűnt az őt sújtó diszkrimináció, s Krammer kolléga is hosszabb, egybefüggő zeneszakaszt komponálhatott az operába, kettejük művébe.
Azért a félig nyúzott bakkecskét mégsem illett volna bakkecskeként árulni, jóllehet, és ez nem az irónia helye, a művészi szabadságnak persze nem szabhatunk korlátokat. Ám ami adaptáció, azt annak is kell mondani. És ami még fontosabb: a Don Sanche egyfelől különleges érdeklődésre tarthat számot, másfelől viszont olyan mű, amelyet – az 1986-os lemezfelvétel és az idei, kitűnő szegedi előadás ellenére – a közönség lényegében nem ismer. Szerzőségének kérdése eleve meglehetősen bonyolult, és minden alkalommal magyarázatot igényel (NB: többet, mint amit a közönség ezúttal kézhez kapott). S ha tiszta lapokkal játszunk, bármit megtehetünk unalomig ismert darabokkal – de nem egy éppen újra felfedezett művel, amelynek helyét ilyen módon egy nem feltétlenül szerencsés adaptáció veszi át a közönség jelentős részének tudatában.
Úgy gondolom, mindezt feltétlenül el kellett mondanom az előadásról, mert meghatározta a róla alkotott benyomásaimat. Annál is inkább, mert mindezen felül a Krammer komponálta betéteket a maguk konkrétságában is idegen, nem vegyülő, „betolakodó” anyagnak érzékeltem, s olyan benyomásom alakult ki, mintha két különböző előadás részleteit vágták volna egymás mellé; mindez pedig folyamatosan emlékeztetett elvi fenntartásaimra.
Ami a rendezést illeti, abban is akadtak problematikus elemek és alapvető problémák. Előbbiek közül például néha nem értettem, a szereplők egyike-másika miért éppen bent van a szerelmesek kastélyában, vagy miért van azon kívül. Utóbbiak között elsősorban az zavart, hogy a szerelmes állapotot, a páros létet a rendezés nagyjában-egészében a szexszel azonosítja (tudós kollégám szerint a fekete ruhás táncosok, akik mindvégig kutyaszerűen, négykézláb közlekednek, mohón és arcátlanul kapkodnak a magasabb rendű konfliktusokkal elfoglalt szereplők különböző testrészei után, és idővel az egyik komoly szereplőt is magához hasonítják, nos ők az ösztönöket jelenítik meg), ami persze fontos és izgalmas téma, de a Don Sanche mintha nem erről szólna. Ezzel együtt a rendezés önkényessége nem haladja meg a sokévi átlagot, és mindenesetre gördülékenyen működik; Friederike Meese díszletei és jelmezei üdék, szórakoztatóak. A Miskolci Szimfonikus Zenekar rémes elektronikus erősítéssel, néha kissé kásás hangzással, de megbízhatóan helytáll Nicolaus Richter biztos irányításával. A Kassai Állami Színház kórusa elsőrangú együttes, és figyelemreméltó színpadi kultúrával járul hozzá az előadáshoz. Zavarbaejtő szerepében a két táncos, Cipóné Varga Renáta és Gál Lóránt kifejezetten imponáló teljesítményt nyújt.
Ami pedig az énekeseket illeti, nem lehetett különösebb okunk a panaszra. Alidor várúr és Romualde lovag kettős szerepében Martin Gerke remekelt: karcsú, mégis meleg baritonjával, művi elemek nélküli, biztos technikájával, zenei és karakterbeli hajlékonyságával az előadás fő nyeresége volt. Elzireként Ana Maria Pinto meleg és átszellemült lírai szopránja, udvarhölgye, Zélis szerepében pedig Heiter Melinda tömörebb, „evilágibb” szopránja ugyancsak dicséretet érdemel. A címszereplő Bjung-Nam Huang fényes hőstenorja helyenként imponálóan szólalt meg, máskor viszont kevésbé tudta kontrollálni magát, s hogy ennek valamiféle technikai bizonytalanság lehetett az oka, arról egy eléggé kínos gikszer is tanúskodott. A kapuőr szerepét játszó apród gárdista tisztből, marionettfigurából és termetes madámból összegyúrt figuráját vérbő humorral alakította és remek hangi és koloratúr-teljesítménnyel énekelte Fischl Mónika.
