Lehet, hogy néhány előadásról igen, de a minőségről nem mondott le az idén súlyos anyagi bizonytalanságokkal küzdő Miskolci Operafesztivál. (2011. 06. 14. – fidelio.hu, Zsoldos Dávid beszámolója)
A bennfentesek már hónapok óta aggódtak, a közönség számára viszont csak május közepén vált nyilvánvalóvá, hogy az idén ismét Verdi műveit középpontba állító program több jelentős előadása – köztük A trubadúr, az Otello és az Álarcosbál, valamint A kalóz hazai bemutatója – bizony valóban el fog maradni. Az ok a várt támogatások elmaradása, ill. kétségessége – mert hiába ítélt meg az NKA végül (a fesztivál kezdete előtt néhány nappal!) 60 millió forintot a rendezvénynek, ettől a döntéstől senki sem várhatta komolyan, hogy a végelszámolás egyenlegén kívül bármin is változtatni tud. A zászlóshajók elsüllyedésének tudatában kicsit félve: fesztiválöröm helyett világvége hangulatra számítva, és a mellőzöttségből fakadó jogos sértettségből „odatett" produkcióktól tartva utaztam az idén Miskolcra – de szerencsére minderről szó sem volt.
Via Crucis
Szombaton „Liszt-napot" tartott a fesztivál: délután az evangélikus templomban az 1879-ben befejezett Via Crucis hangzott el, amelyet este a színházban Liszt fiatalkori operája, a Don Sanche követett – a két mű megkomponálása között nem kevesebb mint 65 év feszül. A Via Crucis kórusra és zongorára írt változatát a stuttgarti főiskolások és a Stuttgarti Filharmóniai Kórus adták elő, az előadás zongoraszólamát – kitűnően – az új-zélandi, de egy ideig a budapesti Zeneakadémián is tanult Jun Bouterey-Ishido játszotta. Már az első percekben látszott, hogy a rendező, Lars Franke meglehetős szabadsággal nyúlt a darabhoz, szövegbetoldásai, rendezői megoldásai eleinte inkább öncélúan tolakodónak és profánnak tűntek, de tételről-tételre haladva egyre hitelesebbé váltak – és a végére be kellett ismernem, hogy a Via crucis nemhogy elviseli, de kifejezetten hálásan fogadja az effajta dramatizálást. A német nyelven felolvasott szövegek (amelyek magyar fordítását kivetítették az oltár mellé) néha ugyan kb. inkább a passió-témára játszott szabad asszociációs gyakorlatnak tűntek (pl. Jézus halálakor: „Gott lächelte [...] Du wurdest erwählt, kannst selber nicht wählen.") összességében nem borították meg a zene üzenetét – a kórus pedig kifejezetten helytállt. Egyre az járt a fejemben, hogy ha ez így ennyire hatásos, milyen erőteljes produkciót lehetne úgy csinálni, ha a jobbak a szövegek és magyarul hangzanak el...
Don Sanche
Az esti Liszt-opera nemcsak azoknak volt újdonság, akik – hozzám hasonlóan – nem látták az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott darabot. A miskolci előadás ugyanis két lényeges ponton is különbözött a budapestitől: egyrészt a miskolci változatból nem hagyták el a recitativókat, másrészt rendezője a berlini Julia Glass volt, aki Katharina Wagner felügyeletével állította színpadra a művet. (A német-magyar koprodukció hamarosan Bayreuthban is színre kerül.) A recitativók nem az eredeti formájukban hangoztak el, hanem szöveg és zene eredeti szerepét mintegy kifordítva: ahelyett hogy egy-egy akkord felett énekbeszédet hallottunk volna, a szereplők prózai dialógusokat adtak elő, amely alá Gerhard Krammer írt saját zenét, méghozzá a legkevésbé sem korhűségre törekvően. Az elfelejtett művek előbányászásában elsősorban a régészetet látó ortodox rajongók ettől nyilván máris a szívükhöz kaptak, de valljuk be, hogy az elképesztően bárgyú történet és annak értelemszerűen – finoman fogalmazva – kevéssé mélyenszántó librettója egy mai hallgató számára a korhű formában szinte elviselhetetlen lenne. A prózai megoldásokban még az sem volt zavaró, inkább üdítő kontrasztot jelentett, hogy a francia nyelvű operában helyenként kifejezetten katonás németségű dialógusokat hallottunk – az már inkább, hogy sehogy sem sikerült rájönnöm, hogy néhány dialógus miért maradt francia... A rendezés pedig – amely, talán mondanom sem kell, szintén nem az 1820-as évek francia operajátszását próbálta meg restaurálni – tartok tőle, közel mindent kihozott a darabból, amit csak lehetett: a turistacsoportként megjelenő kórus például kifejezetten szellemes és jól kidolgozott ötletnek bizonyult. A zenétől ne várjunk csodákat – de azoknak sincs igazuk, akik csak legyintenek a darabra. Egy kis Rossini, egy kis Mozart, egy kis Cherubini – Mozart ugyan jobb operákat írt 13 évesen, de tegyük a kezünket a szívünkre: nem nagyságrendekkel jobbakat. (A Mitridatet már 14 évesen írta...) Az vesse az ifjú Lisztre az első követ, aki ismer ma egy 13 éves fiatalt, aki akár csak stílusgyakorlatként képes erre.
