Verdi "Rigoletto" című operája a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon. (2011. 06. 17. – operaportal.hu, Csák Balázs kritikája)
A Miskolci Operafesztiválon hétfő este Verdi Rigolettóját láthattuk a Galina Vishnevskaya Opera Center előadásában.
A moszkvai székhelyű, nagyhírű iskolába a zeneakadémián már végzett, vagy hamarosan végző énekesek jelentkezhetnek. Az intézmény azonban operaprodukciókat is csinál, amelyeket különböző helyeken adnak elő, és amely előadásokon az Opera Centerben korábban végzett énekesek is fellépnek. Egyébként maga az intézmény is impozáns koncert- és színházteremmel rendelkezik, és számos eseményt szervez, köztük fesztiválokat, énekversenyeket, mesterkurzusokat. Ezeken a rendezvényeken olyan karmesterek léptek már fel, mint például Mstislav Rostropovich, Zubin Mehta, Myung-Wun Chung és Riccardo Muti, valamint olyan zenekarok, mint a Maggio Musicale Fiorentino, a Santa Cecilia Orchestra, a La Scala Philharmonic Orchestra és a Teatro Piccolo di Milano.
A Galina Vishnevskaya Opera Center tehát egyfajta ugródeszka a legkiválóbb fiatal énekesek számára a karrierjük elindulásához. Tőlük láthattuk és hallhattuk most Miskolcon a Rigolettót.
Az opera a legismertebb és legtöbbször játszott művek közé tartozik. Ez persze nem könnyíti meg az előadók dolgát, egy Rigoletto előadásra még az operában kevésbé jártas hallgató is magas elvárásokkal érkezik.
A művet díszletek, színpadi látványosság nélkül előadni pedig különösen nagy bátorságra vall és nagy kockázatot jelent. A mostani előadás rendezője – Ivan Popovsky – és társulata azonban ezt tette, és hogy így is lehet, azt a hétfő esti produkció fényesen bizonyította.
Ha díszlet sincs – és a mostani előadáson egy háttérbeli vasállványzattól eltekintve egyáltalán nem volt – akkor marad az előadók színészi és zenei teljesítménye, minden ezen áll vagy bukik. A hétfői előadás szereplői – ideértve az énekeseket és a zenekart is – olyat produkáltak, amit kevesen tudnak. Már-már "pimaszság", ahogy ez a fiatal előadói gárda mindenfajta külsőségek mellőzésével, puszta játékával és hangi teljesítményével az üres színpadra varázsolta a Rigolettót.
A díszlet hiánya nem az opera "modernizálásának" eszköze volt, a szereplők ugyanis korhű jelmezekben voltak. Nyilván olcsóbb volt így, vagy csak egyszerűen nem foglalkoztak a díszlettel, mindent az előadók teljesítményére bízva.
A szereplők mozgatása szinte végig ötletes, szellemes volt. A nyitókép például, a palotai jelenet egy álló csoportképpel kezdődött A szereplők mozdulatlanok voltak, és csak lassan-lassan, szinte pantomimszerűen kezdtek az alakok életre kelni, végül teljesen átadva magukat a zene sodró lendületének. Figyelemre méltó, hogy az énekesek szinte végig a zene ritmusára, azzal összhangban mozogtak, gesztikuláltak, léptek, táncoltak. Kiváló rendezői munka, és anélkül, hogy a rendező a kelleténél jobban előtérbe tolná volna magát.
A férfikar mindössze hat főből állt. Ők is nagyon jól énekeltek és mozogtak, de ilyen kis létszám esetén már nehéz az udvaroncok megszokott kórushangzását produkálni. Néha fel is borult a szólamok helyes aránya, nem mindig a vezető szólam volt a leghangsúlyosabb.
A szólisták egytől-egyig kiválóak voltak.
Rigoletto szerepe érett hangot és kiforrott színészi játékot igényel, általában nem is tartom szerencsésnek, ha nagyon fiatal énekesre bízzák. Yuri Baranov azonban mind hangilag, mind pedig a karakter megformálása szempontjából nagyon jól oldotta meg a feladatát. A bariton szépen zengő orgánuma talán csak a felső regiszterben volt kevésbé fényes (a kottában nem szereplő, de a legtöbb baritonista által színpadon hagyományosan kiénekelt magas hangokat el is hagyta). Ügyesen játszotta a bohócot, de a féltékeny, a bosszúálló és a megtört apát is, valamennyi karakter őszinte és hiteles volt.
Gildát Irina Dubrovskaya alakította, aki az első pillanattól kezdve nagyon meggyőzően énekelt. Áriáját ("Caro nome") a közönség az est legnagyobb vastapsával jutalmazta. A fiatal szoprán az olasz repertoárban érzi leginkább otthon magát, az elmúlt években Gilda szerepe mellett elsősorban a Traviata Violettájaként, valamint Bellini és Donizetti operáiban hívta fel magára a figyelmet. Szép lírai szoprán hang, aki hallatlan könnyedséggel énekli a magas koloratúrákat is. Bár rendkívülinek nem nevezném a színészi produkcióját, átéléssel énekelt, és ő is hitelesen játszott.
*
Irina Dubrovskayának előadás után tettünk fel néhány kérdést.
– Mikor született ez a Rigoletto-produkció?
– 2005-ben. A Vishnevskaya Opera Center-ben ez volt számomra az első opera, amiben szerepeltem. 2005-2007-ig tanultam ott, most már "visszajáróként" veszek részt a produkcióban.
– Mostanában Olaszországban lép fel a legtöbbet. Tagja valamelyik operaháznak is?
– Nem, szabadúszó vagyok.
– A most látott Rigoletto inkább egy kamaraopera jellegű előadás volt. Mindig kisebb színpadokon játsszák?
– Nem, olykor nagyobb színpadokon is. Ugyanakkor tény, hogy magában a Vishnevskaya Opera Center-ben is kicsi a színpad. Ilyenkor egészen másképp játszani, a közönség sokkal közelebb van hozzánk.
– Nehezebb így, szinte díszletek nélkül játszani?
– Igen, egyértelműen nehezebb.
– A közönséget ma este nem csak szép lírai hangjával, de könnyed magasságaival is elkápráztatta.
– Lírai koloratúr szoprán vagyok, ezért a magas hangok nem igazán jelentenek nekem gondot. De ezek a hangok csak egy-egy szélsőséges érzelem kifejezésére jók, a líraiságot nem ezekkel kell elsősorban kifejezni.
*
A Mantuai herceg szerepét Oleg Dolgov tenorista játszotta. A szerep a legkiválóbb bel canto technikát kívánja meg, a lírai és drámaibb részek egyaránt magas szintű megszólaltatása szintén nagy feladat. Nem véletlen, hogy ritkán hallunk igazán jó Herceget, a mostani előadáson azonban erre a szerepre sem lehetett panasz. Dolgov igazi spinto tenor, olaszos hangszínnel, jó technikával, biztos magasságokkal. Kifogást inkább csak a játékában találtam: az ő Hercege túl komoly volt, hiányzott belőle a könnyedség. Az általam elképzelt Herceg felületes, lelketlen, sőt kegyetlen, könnyed, cinikus, sármos nőcsábász. Dolgov inkább hősszerelmesnek tűnt, de hangsúlyozom: így is messze átlag feletti produkciót nyújtott.
Csak jót mondhatok a két másik, fontosabb szereplőről is. A Sparafucilét éneklő Evgeny Plekhanov szép mélybasszusával, a Maddalenát megszemélyesítő Alina Shakirova pedig kellemes színű mezzójával egyaránt felhívta magára a figyelmet. Plekhanov "elegáns" bérgyilkost játszott, Shakirova pedig csábító, de erőszakos Maddalénát. Mindketten nagymértékben járultak hozzá, hogy a III. felvonás kvartettje az est egyik legnagyobb vastapsát kapta.
A mindössze néhány mondatot éneklő Monterone kis szerepe ellenére fontos személy az operában. Örvendetes, hogy olyan súlyú énekesre bízták, mint a szálfatermetű - és figyelemre méltő hangú – Alexey Tikhomirov.
A Giovanna kis szerepében színpadra lépő Viktoria Shilovskaya hangjával ugyan nem volt gond, de az énekesnő a színpadon inkább királynőnek tűnt, mint egy idősebb dajkának. Arról persze nem tehet, hogy szép, de egy egyszerűbb öltözékkel azért Giovannát hitelesebbé lehetett volna tenni...
Szellemes megoldás volt, hogy az Apród helyett két, egymásra nagyon hasonlító apródot szerepeltettek, akik egyszerre énekeltek (ilyet sem láttam még...).
A társulat ezúttal a Moszkvai Helikon Színház zenekarával lépett fel, Xaroslav Tkalenko vezényletével. "igazi csapatmunka..." A zenekar teljesítménye kiváló volt. Feszes, pergő ritmusok, kifinomult előadásmód, egységes hangzás tette a produkciót még felejthetetlenebbé. A ritmusok általában gyorsabbak voltak a megszokottaknál, ami még inkább pergővé tette az amúgy is sodró lendületű előadást.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár kiváló énekesi teljesítményeket hallhattunk, egyikről sem mondhatom, hogy soha nem hallottam még jobbat. Nem is az énekesi bravúrok jellemezték az előadást, sokkal inkább egy mindenki részéről egyenletesen magas szintű produkcióról és igazi csapatmunkáról van szó. Fiatalosság és rendkívüli frissesség jellemezte ezt az energikus, koncentrált, lendületes, professzionális előadást, le a kalappal a társulat előtt.
