Vajda János: Mario és a varázsló; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – Két egyfelvonásos opera, két zenekar, két karmester, egy rendező – így összegezhetjük a Miskolci Operafesztivál idei második operaprodukcióját. (2011. 06. 20. – revizor.hu; Malina János kritikája)
A két mű Vajda János időtálló Mario és a varázslója és Bartók Béla Kékszakállúja, a két együttes a Budapesti Operettszínház Zenekara Somogyi-Tóth Dániel (és nem Somogyi Tóth), illetve a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezényletével, a közös rendező pedig Kerényi Miklós Gábor. Kontrasztnak, kiindulásképpen, éppen elég.
A közönségnek sajnos az előző naphoz hasonlóan ismét mellbevágó élménnyel kellett szembesülnie – bár szerencsére csak az első darab erejéig. Ha Liszt Don Sanche-ának átírását balfogásnak minősítettük (l. kritikánkat itt), akkor a Vajda-operában valami teljesen elfogadhatatlannal találta magát szemben a közönség: most már nem csupán a miskolci színházban talán valóban akusztikai támogatásra szoruló zenekar kapott elektronikus erősítést, hanem az összes énekes; és nem diszkréten-mértékkel, hanem elsöprő erővel. Mintha a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lennénk, mindenkire mikroport volt ragtapaszolva, s a műhang olyan erővel tört elő a hangszórókból, hogy gyakorlatilag teljesen elnyomta az énekesek eredeti, „akusztikus” hangját. Ennek következtében a közönség csak az erősítést hallotta, mint egy rockkoncerten – és sokkal inkább annak a hangerőszintjén, mintsem egy operaelőadásén. A zenei hang minősége, mindenfajta komolyzenei előadás közös nevezője a csembalószvittól az oratóriumig, el lett felejtve, vastag műanyagburkolattal lett beborítva.
Ilyen körülmények között Vajda János lényegesen jobb sorsra érdemes Thomas Mann-operájának előadása csak erősen korlátozottan ítélhető meg. Ami szemmel láthatólag rendben volt, az az előadás ritmusa; értem ezt mind a rendezésre, mind pedig a zenekari produkcióra, melyet Somogyi-Tóth Dániel koncentrált és lényegre törő vezénylése tett igazán kifejezővé. A tragikus végkifejlet felé való rohanás feltartóztathatatlansága, az azt előidéző légkör érzékletes megjelenítése a kisopera nevezetes erényei közé tartozik, s ez ebben az előadásban maradéktalanul érvényesült. Másik jellegzetessége a darabnak, hogy bár a színen mindvégig individuumok tömege kavarog, bizonyos fokig mégis egyszemélyes; Cipolla mellett persze jelentős drámai súllyal van jelen Mario is, az ő énekes szerepe azonban nem áll arányban a varázslóéval. Emlékezetes az is, hogy a főszerep egy sajátos egyéniségre, a Tóth Jánoséra íródott, s ez különleges kihívást jelent mindenki más számára ebben a szerepben. Szabó P. Szilveszter mert egy egészen másfajta Cipollát megformálni, ijesztőt és kígyószerűt, noha nem feltétlenül infernálisabbat, félelmetesebbet. Ez a figura viszont következetes volt magához, s a kulcsjelenetben képes volt az elviselhetetlenségig fokozni a feszültséget; mindeközben pedig zenei-énekesi szempontból szinte feltűnés nélkül nyújtott kifogástalan teljesítményt. Zajos sikere mindenképpen megérdemelt volt. Tetszett továbbá a Mariót alakító Szabó Dávid játéka, a kisebb szerepek énekesei közül pedig elsősorban Farkasréti Mária (Angiolieri asszony) magvas hangja, ízes alakítása. Khell Csörsz díszletei és Gyarmathy Ágnes jelmezei rutinosan, jó színvonalon szolgálták a feszes ritmusú és gördülékeny rendezést.
Cser Krisztián és Rálik Szilvia közreműködésével csak pár hónapja hallhattuk a Kékszakállút Budapesten, a Művészetek Palotájában. Akkor is, most is Rálik Szilvia igen formátumos, szikrázóan hiteles és hangilag is imponáló Juditja tetszett a produkció fő nyereségének. Kékszakállúhoz méltó ereje erőlködés nélkül nyer kifejezést, ráadásul színészileg is kitűnő. Cser Krisztián pedig most még inkább meggyőzött arról, amiről már a múltkor is: makacsul meglévő hangi-énektechnikai hendikepjei ellenére az az alkat, aki képes egy ilyen figurát kétségbevonhatatlan autenticitással megjeleníteni, személyiségének méltóságát az előadás egész tartama alatt fenntartani, a szoborszerű felszín alatti komplexitást is érzékeltetve. Kettejük alakja, alakítása máris páros teljesítménnyé csiszolódott össze. Rajtuk kívül feltétlenül meg kell említeni a Cipollából átlényegült Szabó P. Szilveszter kitűnő Prológját: Balázs Béla keresett és modoros verses szövegét nem könnyű olyan okos, intellektuális szövegmondással salaktalanítani, mint ahogy az énekes tette.
A Miskolci Szimfonikus Zenekar nem igazán hozta a legjobb formáját, a basszus szólam ismételten nem mutatta az összehangolatlanság jeleit; a partitúra rendkívüli sűrítettsége, effektusainak velőnkig ható ereje azonban mégiscsak kellően érvényre jutott Kovács László lényegretörő és koncentrált vezénylésének köszönhetően. De Kerényi Miklós Gábor rendezése is rendkívül jelentékeny volt a maga módján. Egyfelől azért, mert a Kékszakállú azon rendezői közé tartozik, akiket nem elégít ki, hogy a színpadon, az ajtók kinyílása-kivilágosodása mellett, nagyjából csak az történik, hogy a két szereplő énekel és álldogál, álldogál és énekel. Itt, Khell Csörsz láttató erejű díszleteinek aktív részvételével, színpadi események zajlanak, éspedig a zenére-szövegre reflektáló, nem pedig hajuknál fogva előrángatott színpadi események; s a két főszereplő is változatos körülmények között mutatkozik meg testi mivoltában; Judit például fürdőt vesz a Könnyek Tavában, hogy csak az egyik legeredetibb rendezői leleményt említsem. Akadnak persze vitatható pillanatok, s az a kérdés is határozottan testet ölt, hogy nincs-e a darab valamiképpen túlrendezve, a színpad tere kissé túlzsúfolva a különböző tárgyakkal és szerkezetekkel. Biztos azonban, hogy Kerényi nem biztonsági játékra ment, hanem merte vállalni sajátos és eredeti elképzeléseit; s mindezt igényesen tette. Örültünk ennek az izgalmas produkciónak.
Vajda János: Mario és a varázsló; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – Két egyfelvonásos opera, két zenekar, két karmester, egy rendező – így összegezhetjük a Miskolci Operafesztivál idei második operaprodukcióját. (20111. 06. 20. – revizor.hu; Malina János kritikája)
A két mű Vajda János időtálló Mario és a varázslója és Bartók Béla Kékszakállúja, a két együttes a Budapesti Operettszínház Zenekara Somogyi-Tóth Dániel (és nem Somogyi Tóth), illetve a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezényletével, a közös rendező pedig Kerényi Miklós Gábor. Kontrasztnak, kiindulásképpen, éppen elég.
A közönségnek sajnos az előző naphoz hasonlóan ismét mellbevágó élménnyel kellett szembesülnie – bár szerencsére csak az első darab erejéig. Ha Liszt Don Sanche-ának átírását balfogásnak minősítettük (l. kritikánkat itt - a szerk.), akkor a Vajda-operában valami teljesen elfogadhatatlannal találta magát szemben a közönség: most már nem csupán a miskolci színházban talán valóban akusztikai támogatásra szoruló zenekar kapott elektronikus erősítést, hanem az összes énekes; és nem diszkréten-mértékkel, hanem elsöprő erővel. Mintha a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lennénk, mindenkire mikroport volt ragtapaszolva, s a műhang olyan erővel tört elő a hangszórókból, hogy gyakorlatilag teljesen elnyomta az énekesek eredeti, „akusztikus” hangját. Ennek következtében a közönség csak az erősítést hallotta, mint egy rockkoncerten – és sokkal inkább annak a hangerőszintjén, mintsem egy operaelőadásén. A zenei hang minősége, mindenfajta komolyzenei előadás közös nevezője a csembalószvittól az oratóriumig, el lett felejtve, vastag műanyagburkolattal lett beborítva.
Ilyen körülmények között Vajda János lényegesen jobb sorsra érdemes Thomas Mann-operájának előadása csak erősen korlátozottan ítélhető meg. Ami szemmel láthatólag rendben volt, az az előadás ritmusa; értem ezt mind a rendezésre, mind pedig a zenekari produkcióra, melyet Somogyi-Tóth Dániel koncentrált és lényegre törő vezénylése tett igazán kifejezővé. A tragikus végkifejlet felé való rohanás feltartóztathatatlansága, az azt előidéző légkör érzékletes megjelenítése a kisopera nevezetes erényei közé tartozik, s ez ebben az előadásban maradéktalanul érvényesült. Másik jellegzetessége a darabnak, hogy bár a színen mindvégig individuumok tömege kavarog, bizonyos fokig mégis egyszemélyes; Cipolla mellett persze jelentős drámai súllyal van jelen Mario is, az ő énekes szerepe azonban nem áll arányban a varázslóéval. Emlékezetes az is, hogy a főszerep egy sajátos egyéniségre, a Tóth Jánoséra íródott, s ez különleges kihívást jelent mindenki más számára ebben a szerepben. Szabó P. Szilveszter mert egy egészen másfajta Cipollát megformálni, ijesztőt és kígyószerűt, noha nem feltétlenül infernálisabbat, félelmetesebbet. Ez a figura viszont következetes volt magához, s a kulcsjelenetben képes volt az elviselhetetlenségig fokozni a feszültséget; mindeközben pedig zenei-énekesi szempontból szinte feltűnés nélkül nyújtott kifogástalan teljesítményt. Zajos sikere mindenképpen megérdemelt volt. Tetszett továbbá a Mariót alakító Szabó Dávid játéka, a kisebb szerepek énekesei közül pedig elsősorban Farkasréti Mária (Angiolieri asszony) magvas hangja, ízes alakítása. Khell Csörsz díszletei és Gyarmathy Ágnes jelmezei rutinosan, jó színvonalon szolgálták a feszes ritmusú és gördülékeny rendezést.
Cser Krisztián és Rálik Szilvia közreműködésével csak pár hónapja hallhattuk a Kékszakállút Budapesten, a Művészetek Palotájában. Akkor is, most is Rálik Szilvia igen formátumos, szikrázóan hiteles és hangilag is imponáló Juditja tetszett a produkció fő nyereségének. Kékszakállúhoz méltó ereje erőlködés nélkül nyer kifejezést, ráadásul színészileg is kitűnő. Cser Krisztián pedig most még inkább meggyőzött arról, amiről már a múltkor is: makacsul meglévő hangi-énektechnikai hendikepjei ellenére az az alkat, aki képes egy ilyen figurát kétségbevonhatatlan autenticitással megjeleníteni, személyiségének méltóságát az előadás egész tartama alatt fenntartani, a szoborszerű felszín alatti komplexitást is érzékeltetve. Kettejük alakja, alakítása máris páros teljesítménnyé csiszolódott össze. Rajtuk kívül feltétlenül meg kell említeni a Cipollából átlényegült Szabó P. Szilveszter kitűnő Prológját: Balázs Béla keresett és modoros verses szövegét nem könnyű olyan okos, intellektuális szövegmondással salaktalanítani, mint ahogy az énekes tette.
A Miskolci Szimfonikus Zenekar nem igazán hozta a legjobb formáját, a basszus szólam ismételten nem mutatta az összehangolatlanság jeleit; a partitúra rendkívüli sűrítettsége, effektusainak velőnkig ható ereje azonban mégiscsak kellően érvényre jutott Kovács László lényegretörő és koncentrált vezénylésének köszönhetően. De Kerényi Miklós Gábor rendezése is rendkívül jelentékeny volt a maga módján. Egyfelől azért, mert a Kékszakállú azon rendezői közé tartozik, akiket nem elégít ki, hogy a színpadon, az ajtók kinyílása-kivilágosodása mellett, nagyjából csak az történik, hogy a két szereplő énekel és álldogál, álldogál és énekel. Itt, Khell Csörsz láttató erejű díszleteinek aktív részvételével, színpadi események zajlanak, éspedig a zenére-szövegre reflektáló, nem pedig hajuknál fogva előrángatott színpadi események; s a két főszereplő is változatos körülmények között mutatkozik meg testi mivoltában; Judit például fürdőt vesz a Könnyek Tavában, hogy csak az egyik legeredetibb rendezői leleményt említsem. Akadnak persze vitatható pillanatok, s az a kérdés is határozottan testet ölt, hogy nincs-e a darab valamiképpen túlrendezve, a színpad tere kissé túlzsúfolva a különböző tárgyakkal és szerkezetekkel. Biztos azonban, hogy Kerényi nem biztonsági játékra ment, hanem merte vállalni sajátos és eredeti elképzeléseit; s mindezt igényesen tette. Örültünk ennek az izgalmas produkciónak.
Vajda János: Mario és a varázsló; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – Két egyfelvonásos opera, két zenekar, két karmester, egy rendező – így összegezhetjük a Miskolci Operafesztivál idei második operaprodukcióját. (revizor.hu; Malina János kritikája)
A két mű Vajda János időtálló Mario és a varázslója és Bartók Béla Kékszakállúja, a két együttes a Budapesti Operettszínház Zenekara Somogyi-Tóth Dániel (és nem Somogyi Tóth), illetve a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezényletével, a közös rendező pedig Kerényi Miklós Gábor. Kontrasztnak, kiindulásképpen, éppen elég.
A közönségnek sajnos az előző naphoz hasonlóan ismét mellbevágó élménnyel kellett szembesülnie – bár szerencsére csak az első darab erejéig. Ha Liszt Don Sanche-ának átírását balfogásnak minősítettük (l. kritikánkat itt - a szerk.), akkor a Vajda-operában valami teljesen elfogadhatatlannal találta magát szemben a közönség: most már nem csupán a miskolci színházban talán valóban akusztikai támogatásra szoruló zenekar kapott elektronikus erősítést, hanem az összes énekes; és nem diszkréten-mértékkel, hanem elsöprő erővel. Mintha a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lennénk, mindenkire mikroport volt ragtapaszolva, s a műhang olyan erővel tört elő a hangszórókból, hogy gyakorlatilag teljesen elnyomta az énekesek eredeti, „akusztikus” hangját. Ennek következtében a közönség csak az erősítést hallotta, mint egy rockkoncerten – és sokkal inkább annak a hangerőszintjén, mintsem egy operaelőadásén. A zenei hang minősége, mindenfajta komolyzenei előadás közös nevezője a csembalószvittól az oratóriumig, el lett felejtve, vastag műanyagburkolattal lett beborítva.
Ilyen körülmények között Vajda János lényegesen jobb sorsra érdemes Thomas Mann-operájának előadása csak erősen korlátozottan ítélhető meg. Ami szemmel láthatólag rendben volt, az az előadás ritmusa; értem ezt mind a rendezésre, mind pedig a zenekari produkcióra, melyet Somogyi-Tóth Dániel koncentrált és lényegre törő vezénylése tett igazán kifejezővé. A tragikus végkifejlet felé való rohanás feltartóztathatatlansága, az azt előidéző légkör érzékletes megjelenítése a kisopera nevezetes erényei közé tartozik, s ez ebben az előadásban maradéktalanul érvényesült. Másik jellegzetessége a darabnak, hogy bár a színen mindvégig individuumok tömege kavarog, bizonyos fokig mégis egyszemélyes; Cipolla mellett persze jelentős drámai súllyal van jelen Mario is, az ő énekes szerepe azonban nem áll arányban a varázslóéval. Emlékezetes az is, hogy a főszerep egy sajátos egyéniségre, a Tóth Jánoséra íródott, s ez különleges kihívást jelent mindenki más számára ebben a szerepben. Szabó P. Szilveszter mert egy egészen másfajta Cipollát megformálni, ijesztőt és kígyószerűt, noha nem feltétlenül infernálisabbat, félelmetesebbet. Ez a figura viszont következetes volt magához, s a kulcsjelenetben képes volt az elviselhetetlenségig fokozni a feszültséget; mindeközben pedig zenei-énekesi szempontból szinte feltűnés nélkül nyújtott kifogástalan teljesítményt. Zajos sikere mindenképpen megérdemelt volt. Tetszett továbbá a Mariót alakító Szabó Dávid játéka, a kisebb szerepek énekesei közül pedig elsősorban Farkasréti Mária (Angiolieri asszony) magvas hangja, ízes alakítása. Khell Csörsz díszletei és Gyarmathy Ágnes jelmezei rutinosan, jó színvonalon szolgálták a feszes ritmusú és gördülékeny rendezést.
Cser Krisztián és Rálik Szilvia közreműködésével csak pár hónapja hallhattuk a Kékszakállút Budapesten, a Művészetek Palotájában. Akkor is, most is Rálik Szilvia igen formátumos, szikrázóan hiteles és hangilag is imponáló Juditja tetszett a produkció fő nyereségének. Kékszakállúhoz méltó ereje erőlködés nélkül nyer kifejezést, ráadásul színészileg is kitűnő. Cser Krisztián pedig most még inkább meggyőzött arról, amiről már a múltkor is: makacsul meglévő hangi-énektechnikai hendikepjei ellenére az az alkat, aki képes egy ilyen figurát kétségbevonhatatlan autenticitással megjeleníteni, személyiségének méltóságát az előadás egész tartama alatt fenntartani, a szoborszerű felszín alatti komplexitást is érzékeltetve. Kettejük alakja, alakítása máris páros teljesítménnyé csiszolódott össze. Rajtuk kívül feltétlenül meg kell említeni a Cipollából átlényegült Szabó P. Szilveszter kitűnő Prológját: Balázs Béla keresett és modoros verses szövegét nem könnyű olyan okos, intellektuális szövegmondással salaktalanítani, mint ahogy az énekes tette.
A Miskolci Szimfonikus Zenekar nem igazán hozta a legjobb formáját, a basszus szólam ismételten nem mutatta az összehangolatlanság jeleit; a partitúra rendkívüli sűrítettsége, effektusainak velőnkig ható ereje azonban mégiscsak kellően érvényre jutott Kovács László lényegretörő és koncentrált vezénylésének köszönhetően. De Kerényi Miklós Gábor rendezése is rendkívül jelentékeny volt a maga módján. Egyfelől azért, mert a Kékszakállú azon rendezői közé tartozik, akiket nem elégít ki, hogy a színpadon, az ajtók kinyílása-kivilágosodása mellett, nagyjából csak az történik, hogy a két szereplő énekel és álldogál, álldogál és énekel. Itt, Khell Csörsz láttató erejű díszleteinek aktív részvétel
VÉRES VÁGYAK
Vajda János: Mario és a varázsló; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – Két egyfelvonásos opera, két zenekar, két karmester, egy rendező – így összegezhetjük a Miskolci Operafesztivál idei második operaprodukcióját. (2011. 06. 20. – revizor.hu; Malina János kritikája)
A két mű Vajda János időtálló Mario és a varázslója és Bartók Béla Kékszakállúja, a két együttes a Budapesti Operettszínház Zenekara Somogyi-Tóth Dániel (és nem Somogyi Tóth), illetve a Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezényletével, a közös rendező pedig Kerényi Miklós Gábor. Kontrasztnak, kiindulásképpen, éppen elég.
A közönségnek sajnos az előző naphoz hasonlóan ismét mellbevágó élménnyel kellett szembesülnie – bár szerencsére csak az első darab erejéig. Ha Liszt Don Sanche-ának átírását balfogásnak minősítettük (l. kritikánkat itt - a szerk.), akkor a Vajda-operában valami teljesen elfogadhatatlannal találta magát szemben a közönség: most már nem csupán a miskolci színházban talán valóban akusztikai támogatásra szoruló zenekar kapott elektronikus erősítést, hanem az összes énekes; és nem diszkréten-mértékkel, hanem elsöprő erővel. Mintha a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lennénk, mindenkire mikroport volt ragtapaszolva, s a műhang olyan erővel tört elő a hangszórókból, hogy gyakorlatilag teljesen elnyomta az énekesek eredeti, „akusztikus” hangját. Ennek következtében a közönség csak az erősítést hallotta, mint egy rockkoncerten – és sokkal inkább annak a hangerőszintjén, mintsem egy operaelőadásén. A zenei hang minősége, mindenfajta komolyzenei előadás közös nevezője a csembalószvittól az oratóriumig, el lett felejtve, vastag műanyagburkolattal lett beborítva.
Ilyen körülmények között Vajda János lényegesen jobb sorsra érdemes Thomas Mann-operájának előadása csak erősen korlátozottan ítélhető meg. Ami szemmel láthatólag rendben volt, az az előadás ritmusa; értem ezt mind a rendezésre, mind pedig a zenekari produkcióra, melyet Somogyi-Tóth Dániel koncentrált és lényegre törő vezénylése tett igazán kifejezővé. A tragikus végkifejlet felé való rohanás feltartóztathatatlansága, az azt előidéző légkör érzékletes megjelenítése a kisopera nevezetes erényei közé tartozik, s ez ebben az előadásban maradéktalanul érvényesült. Másik jellegzetessége a darabnak, hogy bár a színen mindvégig individuumok tömege kavarog, bizonyos fokig mégis egyszemélyes; Cipolla mellett persze jelentős drámai súllyal van jelen Mario is, az ő énekes szerepe azonban nem áll arányban a varázslóéval. Emlékezetes az is, hogy a főszerep egy sajátos egyéniségre, a Tóth Jánoséra íródott, s ez különleges kihívást jelent mindenki más számára ebben a szerepben. Szabó P. Szilveszter mert egy egészen másfajta Cipollát megformálni, ijesztőt és kígyószerűt, noha nem feltétlenül infernálisabbat, félelmetesebbet. Ez a figura viszont következetes volt magához, s a kulcsjelenetben képes volt az elviselhetetlenségig fokozni a feszültséget; mindeközben pedig zenei-énekesi szempontból szinte feltűnés nélkül nyújtott kifogástalan teljesítményt. Zajos sikere mindenképpen megérdemelt volt. Tetszett továbbá a Mariót alakító Szabó Dávid játéka, a kisebb szerepek énekesei közül pedig elsősorban Farkasréti Mária (Angiolieri asszony) magvas hangja, ízes alakítása. Khell Csörsz díszletei és Gyarmathy Ágnes jelmezei rutinosan, jó színvonalon szolgálták a feszes ritmusú és gördülékeny rendezést.
Cser Krisztián és Rálik Szilvia közreműködésével csak pár hónapja hallhattuk a Kékszakállút Budapesten, a Művészetek Palotájában. Akkor is, most is Rálik Szilvia igen formátumos, szikrázóan hiteles és hangilag is imponáló Juditja tetszett a produkció fő nyereségének. Kékszakállúhoz méltó ereje erőlködés nélkül nyer kifejezést, ráadásul színészileg is kitűnő. Cser Krisztián pedig most még inkább meggyőzött arról, amiről már a múltkor is: makacsul meglévő hangi-énektechnikai hendikepjei ellenére az az alkat, aki képes egy ilyen figurát kétségbevonhatatlan autenticitással megjeleníteni, személyiségének méltóságát az előadás egész tartama alatt fenntartani, a szoborszerű felszín alatti komplexitást is érzékeltetve. Kettejük alakja, alakítása máris páros teljesítménnyé csiszolódott össze. Rajtuk kívül feltétlenül meg kell említeni a Cipollából átlényegült Szabó P. Szilveszter kitűnő Prológját: Balázs Béla keresett és modoros verses szövegét nem könnyű olyan okos, intellektuális szövegmondással salaktalanítani, mint ahogy az énekes tette.
A Miskolci Szimfonikus Zenekar nem igazán hozta a legjobb formáját, a basszus szólam ismételten nem mutatta az összehangolatlanság jeleit; a partitúra rendkívüli sűrítettsége, effektusainak velőnkig ható ereje azonban mégiscsak kellően érvényre jutott Kovács László lényegretörő és koncentrált vezénylésének köszönhetően. De Kerényi Miklós Gábor rendezése is rendkívül jelentékeny volt a maga módján. Egyfelől azért, mert a Kékszakállú azon rendezői közé tartozik, akiket nem elégít ki, hogy a színpadon, az ajtók kinyílása-kivilágosodása mellett, nagyjából csak az történik, hogy a két szereplő énekel és álldogál, álldogál és énekel. Itt, Khell Csörsz láttató erejű díszleteinek aktív részvételével, színpadi események zajlanak, éspedig a zenére-szövegre reflektáló, nem pedig hajuknál fogva előrángatott színpadi események; s a két főszereplő is változatos körülmények között mutatkozik meg testi mivoltában; Judit például fürdőt vesz a Könnyek Tavában, hogy csak az egyik legeredetibb rendezői leleményt említsem. Akadnak persze vitatható pillanatok, s az a kérdés is határozottan testet ölt, hogy nincs-e a darab valamiképpen túlrendezve, a színpad tere kissé túlzsúfolva a különböző tárgyakkal és szerkezetekkel. Biztos azonban, hogy Kerényi nem biztonsági játékra ment, hanem merte vállalni sajátos és eredeti elképzeléseit; s mindezt igényesen tette. Örültünk ennek az izgalmas produkciónak.
ével, színpadi események zajlanak, éspedig a zenére-szövegre reflektáló, nem pedig hajuknál fogva előrángatott színpadi események; s a két főszereplő is változatos körülmények között mutatkozik meg testi mivoltában; Judit például fürdőt vesz a Könnyek Tavában, hogy csak az egyik legeredetibb rendezői leleményt említsem. Akadnak persze vitatható pillanatok, s az a kérdés is határozottan testet ölt, hogy nincs-e a darab valamiképpen túlrendezve, a színpad tere kissé túlzsúfolva a különböző tárgyakkal és szerkezetekkel. Biztos azonban, hogy Kerényi nem biztonsági játékra ment, hanem merte vállalni sajátos és eredeti elképzeléseit; s mindezt igényesen tette. Örültünk ennek az izgalmas produkciónak.
