Verdi: Rigoletto – Figyelemreméltó, különös, s a groteszk határát közelítő produkciót mutatott be Miskolcon a moszkvai Galina Vishnevskaya Opera Center. Egyszerre akarva és akaratlanul. (2011. 06. 21. – revizoronline.hu; László Ferenc írása)
A nagy orosz szoprán egy szűk évtizede, 2002-ben hívta életre a Galina Vishnevskaya Opera Centert, amely Moszkva belvárosában komplex operai képzéssel, mesterkurzusokkal meg fellépési lehetőségekkel várja és támogatja a fiatal tehetségeket. A központ egy-egy előadása ilyesformán több és kevesebb is a hagyományos operaházak produkcióinál. Több, hiszen együtt képzett énekes színészek közösségét lépteti színpadra, akiknek ráadásul egy-egy új előadás még minden alkalommal a tehetség személyes és csoportos bizonyításául is szolgál. S valamelyest kevesebb, miután a mégoly kísérletező kedvű rendezésekben is fölfedezhető a vizsgajelleg, a frissen elsajátított tudás akkurátus számonkérésének szándéka, ami nem ritkán átszínezi a közönség, a pedagógiai folyamatban avatatlan jegytulajdonos esztétikai élményét.
Így történt ez a Miskolci Nemzeti Színház színpadára települt, eredetileg 2005-ben bemutatott Rigoletto esetében is, ám az est élményszerűségét döntően mégsem ez az – úgy lehet, szükségszerű – kettősség, hanem sokkal inkább a zenekari árokból felhangzó kíséret tette problematikussá. Már az Előjáték során annyi fúvós baki és egyéb furcsa, már-már groteszk hanghatás kúszott a nézősorok felé, hogy azt nehezen tudtuk pusztán a moszkvai Helikon Opera Zenekarának testületi indiszponáltságával vagy éppen Jaroslav Tkalenko karmester készületlenségével magyarázni. A hibák nagyságrendje jószerint koncepcióra látszott utalni, hiszen máskülönben aligha történhetett volna meg, hogy a címszereplő nevezetes, II. felvonásbeli áriája felerészben elvész egy érthetetlenül előtérbe nyomuló hangszeres szóló mögött. Az ok alighanem mégis túlnyomórészt technikai jellegű: a zenekar egészen vacak hangosítása borította fel a Rigoletto esetén amúgy majd’ mindenki számára oly ismerős hangzásarányokat.
Hogy a zenekari teljesítmény első hallásra eltervezett dolognak tűnhetett, azt a színpadi produkció magyarázta. Merthogy Ivan Popovsky rendezése félreismerhetetlenül és erősen groteszk, s olykor éppenséggel a burleszkbe hajló mozzanatokat sorjáztatott. Stilizált, pantomimszerű mozgások, a látványosan fiatal ensemble gunyoros játékai jellemezték a legsikerültebb jeleneteket, s az ötletekből még egy röpke szerepkettőzésre is futotta: a második felvonás dramaturgiailag felettébb sűrű pillanatába óvatlanul betoppanó Apród három-négymondatnyi szólamát ezúttal két, sziámi ikrekként összevarrt és -öltöztetett énekesnő abszolválta – élénk derültségünkre. Az összességében némiképp széttartó rendezés legemlékezetesebb színpadi effektusát azonban alighanem a játék első fél percében láthattuk, amidőn a nagyobbacska Laokoón-csoportban együttálló szereplőgárda mozdulatlanságát váratlanul megtörte az ujjak, a kézfejek mozgásba lendülése: mintaszerű összehangoltsággal és egyszersmind markáns vizuális élményt teremtve.
Az előadás legértékesebb, színészileg és vokálisan egyaránt érett és gazdag alakítását a Gilda szerepét éneklő Irina Dubrovskaya nyújtotta. A harminc esztendős szoprán, az Opera Center korábbi növendéke nemcsak igen kellemes látványt nyújt a színpadon, de énekesként is sajátjaként birtokolja a nehéz szólamot – aligha most hallottunk róla utoljára. A címszerepben felléptetett Yuri Baranov ugyancsak jól megfelelt, bár a konvencionális szerepformálás és a szólam tetején érzékelhető fakóság nem keltett a hallgatóban elemi elragadtatást. Oleg Dolgov erőteljes tenorhanggal szavatolta a Mantuai herceg szólamát, a könnyed romlottság helyett inkább a szuverén erőszakos személyiségjegyeit kidomborítva. A kiállás eleganciában ezúttal jócskán felülmúlta a herceget a burgundi bérgyilkos, Sparafucile: Evgeny Plekhanov nagytehetségű orosz basszista, akit legfeljebb ifjú életkora tarthat még vissza a fach legjelentősebb szerepeitől. Monterone rövid szerepében a Miskolcon már Boriszként is vendégelt Alexey Tikhomirov súlytott le átkával.
