A Muzsikás nem először áll elő Bartók Béla és a népzene kapcsolatát bemutató anyaggal. A Jandó Jenővel készült változatnak is hasonló elismerést jövendölhetünk, mint a korábbiaknak. (2011.06.26. – revizoronline.com – Kolozsi László cikke)
A Bartók és a népzene kapcsolatát tárgyaló első Muzsikás-album az Alexander Balanescuval közösen felvett 1998-es lemez, amellyel egészen a Royal Festival Hallig jutott a zenekar. Az a Bartók Album a hegedűre komponált Bartók-műveket, a fellelhető fonográf lemezek anyagát és az autentikus népzenei változatokat kötötte csokorba. A Takács Quartettel egybeszerkesztett anyag középpontjában természetesen a hat csodálatos vonósnégyes állt. Jandó Jenővel pedig a zongoraművek népzenei alapanyagát mutatja meg a még mindig frissen, elementáris erővel játszó, a népzene minden manírtól mentes, sugárzó tisztaságát visszaadni képes együttes.
A Muzsikás nem kommercializálódott, nem vett vissza a tempóból, nem lett „a magyar hivatalos zenei árucikk” (ez a veszély fenyegette, és ennek okát korántsem a zenekarban kell keresni). Az állandó megújulásban nem kis részük van a vendégtagoknak, azoknak, akik rövidebb-hosszabb időre csatlakoznak az együtteshez, azoknak, akik nem csak kísérőül szegődnek, de nem egy esetben át is veszik a vezető szerepét. Kapitánya volt a bandának egy időben Farkas Zoltán Batyu, a csángóföldi énekes, Petrás Mária, a Danubia Zenekar Héja Domonkossal, de a legismertebb mindenképpen Sebestyén Márta. Jelen esetben, a miskolci koncerten prímásnak, vezetőnek nem Jandó Jenő neveztetett ki (személyiségében is látom az okát annak, hogy mindvégig a háttérben maradt, kiváló improvizációja után, a tapsokat fogadva egyenesen elpirult), hanem a mezőségi táncokban pergő hegedű-improvizációt elővezető Porteleki László.
Ritkán tapasztalható, hogy együttes ennyire tudatosan építse fel a programját: minden egyes darabból következett a folytatás, minden egyes darab utalt egy másikra, ezért az összefüggések és az utalások szövevényes hálóját nem lenne egyszerű megrajzolni. Ugyanakkor az egyes műsorszámok a komolyzenét és a népzenét úgy fűzték össze, hogy nem volt nyoma a tűzéseknek. Egyértelmű lett, hogy az egyes Bartók-szerzemények hogyan kapcsolódnak a népzenéhez, mely darabhoz kapcsolódnak, s mindemellett a program a Kárpát-medence majd minden, a népzene szempontjából fontos tájegységének muzsikájából ízelítőt adott.
Bár a népzene gyűjtése fáradságos és időigényes munka, Bartók azt írta, hogy a gyűjtéssel töltött idő élete legboldogabb időszaka volt. Bartók arról is értekezett, miért kell egy magyar zenésznek a népzenébe lemerülni, s hogyan kell ahhoz viszonyulni: a népzene „befolyása akkor valósul meg a leghatékonyabban a zenész számára, ha a népzenét nem holt gyűjteményekből ismeri meg, hanem abban az alakjában, ahogyan fékezetlen él a nép körében. Ha átadja magát az eleven népzene impressziójának, s ha tükrözteti műveiben ezeknek az impresszióknak a hatását, akkor az élet egy darabját rögzítette.”
Már az első tánczene, a kalotaszegi hajnali csárdás és szapora is „fékezetlen” szólt. Az ősz bajuszú Sipos Mihály folyton odasandított a mosolygó Porteleki Lászlóra, egyre gyorsabb, egyre vadabb tempóra biztatták egymást. Nem tutujgatták a hangokat, nem volt játékukban semmi édelgés, mégis átütő, ragadós vidámsággal hegedültek, miközben Éri Péter a bárcsájával, és a megszokott kalapjában fellépő – elvégre zsinagógában voltunk – Hamar Dániel bőgőjével umcaccázott. A Békási-szoros környékén gyűjtött anyagban a váltások leptek meg, ahogyan két húzással vált lassúból gyorsba a két hegedűs, évtizedes összeszokottságról tanúbizonyságot téve. Jandó Jenő játékához, a Három magyar népdal előadásához és a Gyermekeknek ciklus népszerű darabjaihoz kapcsolódott a következő néhány dunántúli dallam. Jandó érzékenyen, nagyon visszafogottan billentett, nála a Bartók-dalok egy csöndes este intim darabjai lettek. Az I. magyar népdalt egy hasonlóan intim hosszúfurulya szóló követte (Éri Péter játszotta), a Van nekem egy kecském címmel énekelt gyerekdal változatát pedig egy dunántúli ugrós. Ahogy az Érik a szőlőt is, melynek népzenei verziójához Porteleki László előkapta a tamburáját, ezzel kísérve a Hej Jancsikát követő dunántúli motívumot is.
A falvakban játszó zenészek kétszer ugyanúgy sosem játszanak egy dallamot, s nem is igen értik, mi szükség van a kottára. Ezért is akasztja meg egy rendes komolyzenész játékát a népzenész improvizációja. Porteleki László konzervatóriumi tanulmányait követően ment el egy magyarpalatkai zenész-családhoz: improvizációt belélegezni. A mezőségi táncokkal azt ott tanultakból adott ízelítőt.
Jandó Jenő kicsit nehézkesen kapcsolódott be az Allegro Barbaro című etap improvizatív részébe. E rész a legszebb Bartók-kompozícióval, a Jandó interpretációjában fénylően melankolikus, s egyáltalán nem komor Az éjszaka zenéjével indult. A Szabadban e részlete tekinthető a nagyszerű koncert ormának, ahonnan egy gyimesi temetésre ereszkedhetett alá a publikum. Sipos Mihály a siratót mély fájdalommal játszotta (belekeverve a Szól a kakas már című lemezről ismerős klezmer-hangzást – ami betudható a helyszínnek is), de ebben is benne volt az élők tiszta öröme, az élet megbecsülése, vagyis a Jandó-interpretációhoz illőbb kompozíciót nem lehetett volna elképzelni sem. A Gyimesi héjszából nőtt ki a legtöbbet játszott Bartók-darab: Jandó vadul, a héjsza csörtetését idézve játszotta el az Allegro Barbarót.
A koncert Bartók Román népi táncaival ért véget: itt is megengedett magának Jandó Jenő némi improvizációt, igaz, sajnálatosan keveset. Talán éppen csak itt éreztem, hogy egy kicsit több vadsággal, egy kicsit több merészséggel még több lehetett volna ez a koncert. Ám vitathatatlan, a vezetővé előlépett Porteleki László itt is mindent megtett, hogy a rendezvényt az egyébként – ne feledjük! – Bartók+ névre keresztelt Operafesztivál idei legjobb koncertjeként emlegethessük.
