A MozART produkciója elvitte volna a pálmát a Csillag születik versenyén, de bármennyire is vonósnégyes a lengyel formáció, nem a zenei kategóriában kellett volna indítani. (2011. 06. 28. – revizoronline.com; Kolozsi László cikke)
Az EU soros elnöki tisztét hazánktól Lengyelország veszi át, ezért lett az idei operafesztiválnak kiemelt vendége Lengyelország. Lett volna kit idecsábítani, hiszen a lengyel operaélet jóval pezsgőbb a magyarnál (különösen régi zenés előadásaik vonzóak). Az országot mégsem egy operatársulat, hanem a talentumos zenebohócokból álló MozART GROUP képviselte.
A csoport tagjai ugyanis nem zenészek, hanem zenebohócok: ez, ha máskor nem is, az utolsóként eljátszott Mozart-mű hallatán, mikor is minden fakszni, mutatvány nélkül abszolváltak egy Kis semmiségek vonósnégyes-átiratot, egyértelművé vált. Az összhang, ami munkájukat, attrakciójukat jellemezte, itt megroppant: a másodhegedűs harsány játéka az összképet rontotta, az egyébként igen ügyes csellista még ütemet is tévesztett. Zenebohócként, színészként viszont minden tag megállja a helyét. Ötletesek, kreatívak, ügyesek. Előadóművészként, s nem zenészként érdemelték ki a kalapemelést, a szűnni nem akaró tapsot. Hazánk fiai közül Alfonzó kísérletezett hasonlóval, ő kevesebb zenével, ám több szellemmel alkotta meg egyetlen jelenetből álló produkcióját. A lengyel gruppé szkeccsek, rövid jelenetek mintegy másfél órás füzére volt.
Körülbelül a harmadik szkeccsnél éreztem azt, hogy elég: hiába változatosak a trükkök, hiába van oly sok jó ötletük, az efféle műsor jó, ha háromnegyed órán át fenn tudja tartani az érdeklődést. Egy óra belőle már bőven sok. Addigra már elhittük, hogy mindenki nagyon jó zenész, és hozzá nagyon ügyes is: tud egyszerre táncolni, pingpongozni és hegedülni. De egy óra elteltével az elképedés hatásfoka csökken, egyre kevesebben vannak, akik ámuldoznak. Egy ilyesfajta műsor kiszámítható, és akkor igazán sikeres, ha a tagok pontosan dolgoznak, s nem esnek ki a szerepeikből. Ebből a szempontból a láthatóan rettenetesen komolyan begyakorolt komolytalan számokat előadó együttes produkciója kifogástalan volt. Az ízlés az, aminek a leginkább híján voltak.
Az első szkeccs stílusparódia: a Kis éji zene átirata, rendes, német változata klezmerbe csap át, a dallam marad, de klezmeres, hosszan kitartott hangokkal, miközben a csellista pajeszos, kipás fejfedőt illeszt a fejére. Aztán az osztrák-bajor változattal rukkolnak elő, a remek hangi adottságokkal bíró, sokféle stílusban éneklő másodhegedűs jódlizni kezd, fejébe havasi gyopáros kalapot csap, a spanyol verzióhoz meg felvesznek egy kis bolerót. Álmélkodhatunk a stílusbravúron, de az is lehet, hogy jobban álmélkodnánk, ha az egyértelmű jelzések elmaradnának. A következő etapban egy Rossini-nyitány úszik át a Cumparsitába, a csellista felkéri tangózni hangszerét, majd visszaül, és előadóink lábdobogással adva meg az alapot, elővezetik Ravel Boleróját.
A következő rész az állathang imitációké. Megszólal hegedűn a tyúk, a liba, az üres húrok brekegést imitálnak, csupa hatásos hang-trükk, de a dobogós Boleróhoz azért nem mérhető a staccato kotkodácsolás. Mivel lengyelek, kapunk egy kis Chopint, ez a Chopin persze olyan, minthe Grapellivel hallanánk. A ritmust a csellista üti hangszerén, a kvartett jazz bandává lényegül át. Azután zsebre dugott kézzel abszolválják a Perc-keringőt. A jobbkezes pizzicatóval elővezetett verzió annak, aki hangszert nem fogott még a kezébe, nagy truvájnak tűnik. Az ováció egyre csak dagad, alig tudnak belekezdeni vonósaink a Monti-csárdásba. Ezt követően már minden műsorszám ráadásdarab: a Csárdást egymással versengve, előre ülve, olykor, mintha éles kanyart vennének, oldalra dőlve nyirettyűzi a két hegedűs. Szpíker hangját játsszák be. A versenyt a cselló nyeri…
A Titanic – Celine Dion előadásában különösen dermesztő - slágerszámának sajátos átiratát persze úgy játsszák el, mintha süllyedő hajón ülnének. Innen valóban nincs út, csak az ABBA felé: a táncdalok világába kell aláereszkedni. És ha már táncdalok, akkor persze a főtéma a nők lenyűgözése (hogy ez a téma, azt erősen tört magyarsággal el is mondja az elsőhegedűs). Az elsőhegedűs ritmust pingpongozik jobbjával, bal kézzel pizzicatózza a Love Story című film betétdalát, a közönség persze állva tombol, majd a csellista rózsaszín lufijából fújva ki a luftot, sípol el egy mai szerelmes dalt.
Az alaptrükk egyébként, amire minden szkeccs épül, elég könnyen leleplezhető: a mutatványt produkálók többnyire csak a basszust adják, az alapot. Aki a dallammal rukkol elő, az rendesen játszik. Ám szó se róla, olykor valóban lélegzetelállítóak, de valahogy minden egyes - egyébként jól formált, zeneileg ügyes - szkeccshez túl egyértelmű képzetek, trükkök társulnak. Mintha az egyébként ügyes komédia minden hőse kétdimenziós sablonalak lenne.
