Háromszor annyi előadás maradt el az idei miskolci operafesztiválon, mint amennyit megtartottak. Utóbbi csoportba tartozott egy főiskolai vizsgaprodukciónak ható, kétségtelenül friss, de olykor esetlen moszkvai Rigoletto, ami az Operaház leginkább eldöntetlen koncepciójú előadásával szemben jóval mégis izgalmasabb. (2011. 06. 29. – fidelio.hu, Kolozsi László beszámolója)
Tizenegy éve az első operafesztivál is Verdi-művekre épült. Arra úgy fognak emlékezni az operabarátok, mint a magyar opera megújításában is részt vevő, jelentős eseményre. Minden egyes évben volt legalább egy katartikus operaélmény. Mindig volt legalább egy, de inkább több olyan produkció, ami nem – vagy nem csak – a jó hangok, a kiváló énekesek miatt marad emlékezetes, hanem színházként is, és nem csupán a látvány volt maradandó, de az énekesek játéka is. Látványszínházinak nevezhető előadást egyre kevesebbet láthatott a Miskolcra látogató operabarát, egyre gyakrabban tűntek fel német rendezők – vagy olyan rendezők, akikre hatott a német operajátszás – élményszínházi produktumai.
A gerai színház például állandó vendég lett. Ha Gera városába beszúrunk egy körzőt, és egy száz kilométeres sugarú kört rajzolunk vele, e körön belül hat operaházat találunk. Gyakran fellépett a prágai opera társulata is. Csehországban tizenhárom helyen játszanak operát, ennyi állandó társulat van. Nálunk ezzel szemben a miskolci operafesztivál az utolsókat rúgja, nehéz helyzetbe került, hiszen az utolsó pillanatban kellett meghívásokat lemondani. Eddig bízhattak a meghívottak a fesztivált remekül irányító Bátor Tamás szavában, de e bizalom sejthetően megrendült, és ez a bizalomvesztés lehet a továbbiakban a legnagyobb teher. A fellépők ezen túl előre szerződni szeretnének majd, nem lesz elég az adott szó, előleggel kell bátorítani őket.
Nem sokkal a miskolci fesztivál-előadás előtt a Májusünnepen adták a Rigolettót: Szinetár Miklós formátumosnak semmiképpen sem nevezhető, tulajdonképpen még konvencionálisnak sem igazán mondható rendezésébe álltak be nemzetközi sztárok. Ám a Májusünnepnek is vége; ez kimondatott. Az elképzelés nem volt rossz: egyes előadásokba nagy neveket hívni, ám az Operaház nem válogathat olyan előadásokból, melyekkel joggal dicsekedhetünk. Azt gondolom, nem egy esetben maguk a meghívottak is tisztában voltak azzal, milyen kínos produkcióban kell mórikálniuk magukat. Igazat adok Győriványi-Ráth Györgynek: a Májusünnepnek ahhoz képest, hogy mennyibe kerül, roppant keveset hozadéka van. A sokkal drágább operaházi előadás a miskolci operafesztiválon látott és hallott előadáshoz képest meglehetősen sápatagnak tetszett.
Kovalik Balázs (és a német rendezők) előadásainak maradandóságát a pszichológia átgondoltság, a motivációk feltérképezése biztosította. A Verdi-operákkal dolgozó rendezőknek nincs olyan nagy mozgástere, mint a Wagnerrel vagy opera seriákkal operálóknak: Verdi pontos jellemrajzokat ad (a zenével), és operáinak többsége nehezen mozdítható ki a nekik rendelt korból. Mégis, e két előadás – különösen, ha a kettőt összevetettük – megmutatta, mennyire másként és másnak is lehet eljátszani egy-egy Verdi-karaktert. Szinetár Miklós rendezése éppen pszichológia értelemben mondható kuszának, rendezetlennek. Holott az alapötlet, amire az műegészt ráhúzni igyekszik, pszichológia természetű. A nyitány közben Rigoletto egy tükör előtt rendezi vonásait. E tükörasztal lesz a fő-darab. A másik oldalán a bérgyilkossá átlényegülő Sparafucile jelenik meg. Olyan mintha a buffone tükörképe lenne, a torz még torzabb mása. A vonásait rendező címszereplő a tükröt félretolva megy be szívós munkával megszerzett ellenségei közé.
Csikós Attila díszletei mintha lelki tájakat ábrázolnának, de egyrészt ahhoz, hogy azt mondhassuk, ez a díszlet stilizált, a szereplők érzéseinek leképezése, a díszlet túl reális, másrészt a reálisnak, valódi térnek sem nevezhető a herceg palotája, Rigoletto háza, Sparafucile kocsmája. Az eldöntetlenség az egyik legnagyobb problémája Szinetár rendezésének.
A moszkvai Galina Visnyevszkaja Operaközpont Miskolcra hozott produkciója másképp ejtett zavarba. Ami a zenei megvalósításban hibának hangzott, azt körülbelül Gilda elrablásától nem hibának, hanem egy koncepció részének hallottam. És ha jobb, azért jobb a budapestinél a moszkvai előadás, mert annak minden pillanatán érződik egy egységes, a műegészt összefogó koncepció, ami kihat a zenére is: az egész attrakció groteszk, oly torz, mint maga a főhős.
A díszlet itt egy egyszerű állványzat, ami az előadásban elnyeri minden helyszínen és helyzetben funkcióját. Jelentést nyernek az egyes homlokzati díszek, a csúcsívek és boltozatok. Szinetár rendezésének tere ezzel szemben nem dekoratív, ráadásul nem túl praktikusan használható. (Gilda elrablásakor majdnem feldőlt a fél fal, amire a szöktetők felkapaszkodtak.) A díszletnek is a lélektani elemzést, a lélekrajzot kell(ene) szolgálnia. A lélekrajzi koncepció hiányát jól mutatja Szinetár rendezésének egyik jelenete: Rigoletto, mikor megtudja, hogy lányán erőszak tétetett, dühösen szalad a tükör felé, és összetöri azt. Egy hirtelen mozdulatot, a düh mozdulatát, viszont nem előzheti meg egy kétszáz méteres síkfutás.
A moszkvai előadás Rigolettójának szenvedése e jelenetben megejtő. Csöndesebb, szikárabb, osztozni lehet fájdalmában. Egyedül áll, szinte a semmi közepén, leszorított karokkal, magával küzdve. A moszkvaiak Rigolettója, Jurij Baranov változik. Itt törik meg. Itt lesz elszánt gyűlölködőből esendő ember. A budapesti előadáson Kálmándi Mihály egy állhatatos, egy mindvégig szorongva, szívből, odaadással gyűlölő, nagyformátumú gonoszt ad. (José Bros – Herceg – meghívása előtt értetlenül kell állok ismét.) Éppen gyengeségei – tehát az, hogy ingadozó a stilizáció foka – teszik alkalmassá Szinetár rendezését egy vendégénekes beállására. A moszkvaiak előadásában Kálmándi idegen test lett volna.
A nagyhírű Patrizia Ciofi Gildája olyan lányka, aki már virágzásának utolsó pillanatában lesz végzetesen szerelmes: a világtól elzárt, óvott és védett leányzó, akire a szerelemmel együtt a külvilág, az élet eladdig számára ismeretlen erői is lesújtanak. Ciofi magas hangjai nehezen jönnek ki, hangja elég levegős, lebegő, középhangjai biztosak, és szerepformálása magas fokú: látszik, érződik, hogy ő mennyivel jobb (a pszichológiára mennyivel többet adó) színházakban szerezte rutinját. Messze jobb hang és sokkal erősebb a moszkvai Gildáé, Irina Dubrovszkajáé. Ő erősebb nőt formált, büszke lánykát.
A moszkvaiak előadása a groteszk felé közelített: benne Rigoletto ezért sem formátumos személy. A sors egyszerűen kibabrál vele. Az első felvonás létráját áthozzák a szereplők a többibe is: erre feszül fel Rigoletto. A Visnyevszkaja Center előadása pantomimjátékkal indult: embermasszává összeálló színes tömegből kezek és lábak váltak ki, megmozdult egy ujj, egy lábfej, a – nem is antropomorf – szobor életre kelt. A szereplők a továbbiakban is – olykor kényszeresen – mímeltek gesztusokat, az előadás át-átcsapott, nem mindig indokoltan, pantomimbe. Az előadást rendező Ivan Popovszkij, felteszem, azt kívánta jelezni, hogy minden szereplő a sors bábja csak. Egyetlen alak azonban nem szállt be a pantomimbe: Rigoletto.
Ezt a dobozvarázst, a cirkusziasságot erősítette a Jaroszlav Tkalenko igazgatta, néha egészen félrecsúszó zene, amiben erőteljesek lettek a rezek, hangsúlyt kapott minden groteszk vonás. Az Operaházban Kocsár Balázs a zenét kézben tartotta, minden meglepő hangsúly és különösebb gikszer nélkül levezette. Kocsár nem jobb vagy rosszabb karmester, mint orosz kollégája, neki egyszerűen csak nem volt szerencséje. Ő azt a rendezést kapta, amihez karmesterként nehéz hozzátenni; és amire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyetlen épkézláb ötletét, a tükörjátékot, tönkrevágja a banális záróképpel: Sparafucile korcsmájában a feltáruló ajtók mögött meglátunk egy minket, nézőket is visszatükröző óriás sztaniolpapírt.
