2010. 06. 15. – Zorba balettcipőben - Operarendezés, Toronykőy szerint

Operarendezés, Toronykőy szerint

Szadko, A rászedett kádi, Az énekesnő, A kairói lúd, a Házi háború, A pásztoróra, A gyermek és a varázslat… Rimszkij-Korszakov, Mozart, Haydn, Schubert és Ravel operaszínpadokon ritkán látható kamaradarabjai, amelyeket az operafesztivál tíz éve alatt a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Magánének Tanszékének vendégjátékában láthatott a miskolci közönség. Az előadások színpadra állítása Toronykőy Attilához kötődik, aki rendezéseiben kevés eszközt használ. Színpadi történeteinek felépítése közérthető, ugyanakkor elgondolkodásra késztető utalások rendszerére épül. Ezek az előadások kifejezetten alkalmasak arra, hogy bevezessék a közönséget az operajátszás rejtelmeibe, az operafesztiválon kívül azonban „láthatatlanok” ezek a produkciók, amelyekre pedig hónapokig készül rendező és előadó. Toronykőy Attilával többek között erről is beszélgettünk.

– A szegedi magánénekesek társulata hét operát hozott már el a miskolci fesztiválra. Önök a csúcstartók…

– Számunkra azért jók ezek az előadások, mert az énekszakosok ki tudják benne próbálni magukat. A szerint választunk darabot, hogy milyen hangfajok vannak egy adott évfolyamon, ki és milyen habitusú. A „Bartók + Európa 2010”-re készült három darab Kolozsváron, egy főiskolás találkozón debütált, majd a szegedi kisszínházban volt a vizsgaelőadás, és most itt, Miskolcon volt látható.

– Van alkalmuk arra, hogy ezeket az előadásokat bevigyék a kőszínházba?

– Ez a színházvezetőkön múlik. Ha valaki venné a fáradságot és eljönne megnézni bennünket, láthatná, hogy ezek a darabok díszlettel, jelmezzel, világítással együtt készen vannak. Befektetés már nem kellene hozzá. A lényeg: mi a „fióknak” készítjük ezeket az előadásokat, és azért állítjuk össze, hogy a magánénekes diákok megtanulják a színpadi viselkedést, a térbeli viszonyokat. Nem mellesleg megtanuljanak egy előadásnyi anyagot, és úgy tudják trenírozni magukat, hogy azt tisztességesen el is tudják énekelni. A színpadi rutinra készítjük fel ezzel őket.

– A közönség visszajelzése, a nagyszínházi bemutatkozás azonban ugyanilyen fontos lenne!

– Természetesen. Ott derül ki igazán, hogyan viselik a színpadi helyzetet.

– Mennyi munka van egy ilyen előadásban, amíg a miskolci közönség elé kerülnek?

– December-januárba tanulják meg a zenei anyagot, és februártól négy hónap van a színpadra alkalmazásra, heti tíz órában.

– A keze nyomát le sem tagadhatja ezekről a produkciókról, hiszen ön a rendező, a díszlettervező, a világosító… Szereti kézben tartani az eseményeket?

– Jónak tartom, ha egy ember irányítja az előadást – bár a jelmezhez nem értek, azt mindig valaki más csinálja helyettem. De a tér megformálását, a térben és a fénnyel való játékot egymással szorosan összetartozó, komplex dolognak érzem, ezért nem is akarom, hogy a megformálásába valaki beleszóljon. Ez az egyik ok. A másik az, hogy nincs is pénz rá, hogy valakit megfizessünk. A Miskolci Operafesztivál támogatása nagy segítség, mert kapunk 100-150 ezer forintot díszletre, jelmezre. Ennyiből készülnek ezek az előadások. A hallgatók természetes ingyen játszanak, végül is ez a gyakorlat a számukra.

– Ha tízszer ennyi pénzből gazdálkodhatna, akkor is ilyen egyszerűséggel, ennyire minimális kelléktárral állítaná színre ezeket a kamaraoperákat?

– Az alapkoncepció akkor is ez lenne, legfeljebb az anyagok lennének igényesebbek. Számomra az a fontos ugyanis, hogy a szereplő érvényesüljön a színpadon, hogy az emberi gesztusoké, a játéké és az énekhangé legyen a főszerep. A díszlet, a látvány ebből a szempontból hangulati kiegészítés, ami segít a darab megértésében.

– Sok rendező fogalmaz így, ahogy ön, mégsem egészen ez látszik a munkájukon…

– Én azt szeretem, ha nem öncélú egy színpadi elképzelés, és van mögötte gondolat. Kevés eszközzel is sok mindent ki lehet fejezni a színpadon. Ráadásul szeretem, ha a színész gondolkodik is a szerepén, és nem hagyja, hogy a rendező mindent kitaláljon helyette. Legyen ő is kreatív, találjon ki a semmiből dolgokat, mert csak úgy tud továbbfejlődni.

– Azért fogalmaz így, mert ön tanítja ezt a színpadi mesterséget, és a tanítás – ugye – gondolkodásra nevelés, vagy alapvetően ebben látja a rendező szerepét?

– A ma divatos rendezői színházat olykor öncélúnak tartom. Jobban szeretem az összmunkát, a közös teremtést, amikor a színész is ad, mert úgy lesz számára – és mindannyiunk számára is – személyes az alakítás. Azokat az előadásokat szeretem, amelyek valamilyen céllal, gondolati mondanivalóval születnek. Ha ezt látom és érzem, akkor számomra mindegy, hogy klasszikus vagy modern stílusú a rendezés.

– Egy opera színre állításánál milyen elveket követ?

– Az operarendezést rejtvénynek tekintem, amit nekem kell megfejtenem. Éppen ezért nem szeretem megnézni másoknak az előadását, csak miután én már kitaláltam a magamét. Aki a rendezéseimet látja, megállapíthatja, hogy számomra a zene az első. Nem szeretem, ha valaki egy koncepciót minden áron rá akar erőszakolni egy darabra, mert úgy véli, hogy a zene mindent elvisz, és az ügyetlenséget is elfedi. Szerintem ez nem így van. Meg kell érezni, mit akart a zeneszerző, miért tartott szünetet, vagy miért tett a darabba közzenét. Sokszor azt látom, hogy egy-egy operarendezés nem tud mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel.

– Régi tanítványai bizonyára beszámolnak arról, mit tapasztalnak az opera „való világában”?

– Az alapokban nem csalódnak. De elárulok azért nekik olyan „titkokat” is, mint például: ha megígérik nekik a szerepet, nem biztos, hogy megkapják, vagy ha egyszer nagyon jól énekelnek, még nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal is visszahívják őket… Ezeknek a tényeknek már akkor tudatosulnia kell bennük, mielőtt elvégeznék az egyetemet.