Nabucco – A régmúlt szabad terep
NabuccoA Nabuccóval gyarapította jelentős számú miskolci vendégszerepléseit a moszkvai Helikon Opera. A „Bartók +...” Miskolci Nemzetközi Operafesztivál tíz éve alatt összesen nyolcszor léptek fel Miskolcon: a Norma, a Kisvárosi Lady Macbeth, a Borisz Godunov, a Lulu, a Mozart és Salieri, valamint a tavalyi Wallenberg alkotja a sort. Az előadások rendezője, a Helikon vezetője: Dmitri Bertman. Különleges csemegéje az elmúlt évtizednek, hogy egy nagyszabású orosz operarendező életművének jelentős részét megismerhették a fesztivál kitartó látogatói. A Nabucco után az előadásról beszélgettünk, és felidézzük egy tavaly készült interjú részleteit is.
– Rendezőként az az ambícióm, hogy a nézőt beleszerelmesítsem a műfajba. Sokat bosszankodtam azon, hogy ha az opera műfaja egyesíti magában a zenét, az éneklést, a színészetet, a táncot, a költészetet, a cirkuszt, miért van az, hogy mégis sokan unják – magyarázta Dmitri Bertman, amikor a tavalyi Wallenberg miskolci sikere után az operajátszás útjairól faggattuk. – Azért, mert halott művészetet csinálnak belőle - például a hagyományra való üres hivatkozással, vagy idegen hagyományok imitációjával. Nem szabad megtagadni a hagyományt, hanem hátországként, alapként kell használni, hogy folyamatosan megújíthassuk. A közönség felé pedig felkínáljuk az érzelmi azonosulás lehetőségét, hogy a néző az előadásokon a saját történetét élhesse át. Így az élmények - persze nem tudatosan - felidéződnek a civil élet különféle szituációiban: úgy érezhetjük, mintha már rendelkeznének az éppen felmerülő életproblémával kapcsolatban valamiféle tapasztalattal.
- Ez túl direktnek, egyszerűnek hangzik.
- A társulatunkban nem előadóművészek, é
Dmitri Bertmannekesek dolgoznak, hanem színészek, akik természetesen magasan képzett operaénekesek. Mi valójában nem operákat játszunk, hanem a jelen viszonyaiból adódó kérdésekre hangolt színházat csinálunk - így a hatás sokkal erőteljesebb és közvetlenebb is.
- Hogyan fog hozzá egy rendezéshez? – folytatjuk a beszélgetést a Nabucco előadása után.
- Nincs módszerem. Mindig máshogyan. Egyvalami azonban mindig ugyanúgy történik. Először fogom a zongorakivonatot és eljátszom. Ez nagyszerű élmény. Ilyenkor az az érzésem, hogy a szerző közvetlenül nekem adja át a művét. Az opera előnye a prózával szemben, hogy két dallammal dolgozik: a zenével és a szöveggel, gyönyörűen bonyolulttá válik a helyzet, amikor – hogy csak egy egyszerű példát említsek – a szövegben az áll, „szeretlek”, de a zene elárulja, hogy éppen az ellenkezője az igaz. Meg kell tanulni ennek a megfejtését, és engem ebben sok jó tanárom segített… Bocsánat, hogy csapongok, de fáradt vagyok, és hirtelen eszembe jutott egy régi emlékem: még nem voltam húsz éves, már éppen felbomlott a Szovjetunió, és a szüleimmel elutazhattunk Londonba, ahol rég nem látott barátaink éltek. Egyikük beajánlott a Királyi Operába, ahol megnéztem néhány próbát. Elképesztett, hogy milyen szabadon nyúlnak hozzá egy-egy műhöz. A hazai, orosz tanáraim útravalója és ez a szabadságérzés összekapcsolódott bennem, akkor fiatal akadémistaként talán még nem tudatosan, de később már nagyon is törekedtem erre a szabadságra.
- Mit jelent ez például a Nabucco esetében?
Nabucco- Nagyon nehéz dolog ez. A Nabuccónak sok-sok előadását láttam, amelyek kis túlzással két típusba sorolhatók. Az egyik a kosztümös koncert, a másik ugyanez a náci-zsidó tematikára kihegyezve. Sokszor gondoljuk azt, ha „átöltöztetünk” egy előadást a régi korból egy hozzánk közelebbibe, a mába, akkor az nagyon modern, mert bizonyos rendezők attól félnek, hogy ha az ő Nabuccójuk a bibliai időkben játszódik, amint az a partitúrára írva van, akkor avíttak lesznek. Verdi 1851-es Nabuccójában éppúgy benne van az a mag, ami túlmutat önmagán, tehát felesleges erőlködni. Vagyis Nabucco „aktualizálása” már olyan kötöttség, amitől eltérni jelenti számomra a szabadságot.
- Az előadás elején, a vastraverzeken állnak az ókori hatást keltő klepetusokba öltözött zsidók. Egy-két villanásnyira pár erős reflektor végigpásztázza őket, és ezzel felidőződik egy egy koncentrációs tábor.
- De elég ennyi. Ebből világos, hogy a zsidók üldöztetésének a kérdése mai probléma is. Ahogy egy képben megjelenik a Közel-Kelet másik fontos „problémája”, az olaj – két olajkút képe kelt mára vonatkozó asszociációkat, de ez is csak egy villanás. Vagy hogy a Szabadság-kórus alatt összeáll vascsövekből egy Dávid-csillag, ami az önálló Izraelre is utalás.
- Az előadás képét a bibliai kort idéző ruhák, a régészeti leletek asszír ábrázolásai határozták meg.
- Igyekeztem mindent megőrizni a bibliai t
Nabuccoörténetből – egyszerűen azért, mert nekünk ma már az a kor csak a fantáziánkkal kelthető életre. A régmúlt szabad terep. Nem köt semmiféle realista ábrázolási kényszer. Úgy viszem színre az operát, ahogyan akarom, pontosabban, amilyen lehetőséget a mű, jelen esetében Verdié, nyújt. Ez az én utam, más csinálhatja másképpen – nem kárhoztatok természetesen senkit. Nekem a mű diktál, és nem valamiféle aktualizálási kényszer. És ha a mű zseniális, mint a Nabucco, akkor nagy a szabadság, és én „szabadon” stilizálhatok.
- Kedveli Verdit, hiszen rendezte az Aidát, az Othellót, a Falstaffot, a Traviatát…
- Remélem, nem szentségtörés azt mondani, hogy Verdi igazi popzeneszerző volt. A kasszának dolgozott. Ha jobban belegondolunk, a Nabucco olyan, mint valami báli zene. Az opera ennek ellenére vagy ezzel együtt mégis rendkívül erős, hatásos… zseniális. Pont olyan, amiért a közönség szívesen fizetett, és mégis kompromisszummentesen nagy művészet. És a megszületése óta világsiker.
