Ribnyikov-Voznyeszenkij: Juno és Avos darabja moszkvai társulattal érkezett Miskolcra. Az először 1981-ben bemutatott modern opera harminc év múltán sem veszített zenedramaturgiai feszültségéből…
A Juno és Avos a szovjet korszak (vannak generációk, akik még emlékeznek rá, mit is jelent ez a történelmi félmúltból) egyik legkiemelkedőbb műve. Zenéjét Alekszej Ribnyikov 1979-ben írta Andrej Voznyeszenszkij verskölteményére, amely Oroszország megkésett, 19. századi világhódító terveiről szól gróf Nyikolaj Rezanov (1764-1807), az Orosz Amerikai Kompánia megalapítója, az első orosz világkörüli hajóút társ-vezetője és a 16 éves Conchita Arguello, a spanyol gyarmati Kalifornia kormányzójának lánya között szövődő szerelem kapcsán. Afféle Pillangókisasszony-szerű történet ez, azzal a különbséggel, hogy a hazájába visszatért orosz „hódító” egy szibériai kis faluban meghal, így Conchita hiába vár rá hosszú évtizedeken át egy kolostorban. Juno és Avos, Rezanov két vitorlás hajója nem tér többé vissza az Újvilágba…
A feszültségekkel teli cselekményt Ribnyikov az akkori keleti blokk zenés színházaiban még szokatlan rock-zenei alappal, kemény elektronikus hangzásokkal formálta meg. Modern operáját a nagyközönség először 1981. július 9-én láthatta a moszkvai Lenkom (Lenini Komszomol) Színház színpadán, ahonnan néhány év múltán világhódító útra indult.
A Juno és Avos 1986-ban eljutott Magyarországra is. Az előadásról megemlékezett a Színház című folyóirat is, amelynek kritikusa, Koltai Tamás úgy fogalmazott: „A pravoszláv motivika, a kemény rock, az orosz és spanyol dallamvilág harmóniává olvad az előadás dramaturgiai egységében. Minden a tökéletes szakmai professzionalizmus jegyében történik.”
A kritikus meglátása közel 30 év múltán is megállja a helyét ‒ állapíthatták meg, akik a Nagyszínházban végignézték Ribnyikov moszkvai társulatának lendületes produkcióját. Megkapó volt az énekesek és a kórus kiművelt, oroszos énekhangja, az a tökéletes egység, amellyel a magasztos pillanatokat, a pravoszláv egyházi zene hátborzongató harmóniáit közvetítették. Vagy éppen azt a szlávos elhivatottságot, amellyel Rezanov annakidején minden gáncsoskodás és érdektelenség ellenére, saját ambíciójától vezérelve útra indult.
Az egyszerű díszlet hol a cári udvart, hol a hajót, hol a kaliforniai kormányzó palotájának volt háttere, melynek előterében olykor-olykor felbukkant egy mai „kobzos”: az elektromos gitáron fantasztikus dinamikával szólózó fiatalember, az új kor mesélő „gyermeke”.
Alleluja! ‒ ahogy a zárókép „himnusza” kimondta…