A Miskolci Operafesztivál műsorfüzete Selmeczi György Bizánc című operájának ősbemutatója kapcsán egy új nemzeti opera megszületését előlegezte meg. A nemzeti operák persze nem így születnek (vagy inkább születtek), arról az idő és a közönség dönt. Tény azonban, hogy a történelmi téma és bizonyos egyéb jellemzők - például a patetikus hangvétel vagy a monumentalitás - általában sajátjai a nemzeti operáknak, ahogy Selmeczi György most bemutatott művének is.
A librettót maga a szerző és Kapecz Zsuzsa költő írta Herceg Ferenc 1904-ben megjelent, máig népszerű drámája, a Bizánc nyomán.
Az opera cselekménye egyetlen napon, 1453. májusában zajlik Bizáncban. A mű a császárság utolsó napját jeleníti meg, Nagy Konstantin reménytelen küzdelmét, hogy nyugati keresztény zsoldosaival ellenálljon a török hadaknak. A túlerőnek, de még inkább a belső megosztottságnak és az árulások sorozatának eredményeképpen azonban a császár elbukik, Bizánc pedig muzulmán kézre kerül.
Az opera ősbemutatójára június 14-én került sor a Miskolci Nyári Színházban, a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékában.
Az előadáson egyetlen nagy díszlet uralja a színpadot (rendező: Zakariás Zalán, díszlet- és jelmeztervező: Zeke Edit). A bizánci palota falait láthatjuk, előtte lépcsőkkel, ami illúziókeltő, de - mivel végig csak ezt látjuk – egy idő után kissé monoton. Mindezt színesíti a fények szép játéka (jóllehet, a fények kezelése ezen az estén nem volt mentes az apróbb technikai hibáktól). A jelmezek igényesek, és meglehetősen eklektikusak: a császár és a császárné ruhája korhű, de az udvarnokok például öltönyben vannak, talán azt érzékeltetve: az árulás, az intrika, a széthúzás koroktól független emberi tulajdonság. (A mű elején és végén felbukkanó gázálarcos nő szerepét viszont nem sikerült megfejtenem.)
Az első felvonás egy hősies hangvételű zenekari nyitánnyal kezdődik, majd a császári palotában találjuk magunkat egy ünnepségen. A távolból az ostrom hangjait halljuk, Zenóbia palotahölgy pedig Bizánc pusztulását vizionálja. Megjelennek a színen a császár alattvalói, akik összeesküvést fontolgatnak uruk ellen. A császár gyengeelméjű öccse, Demeter nagyherceg is megérkezik a pátriárka társaságában, aki a vereség után Demetert akarja trónra ültetni. Iréne, a császárné a férjét okolja a bukásért, és szebb jövőről álmodozik. A harcokban kimerült császár igyekszik lelket önteni alattvalóiba, de már csak hű zsoldosaira számíthat és titkos szerelmére, a fiatal Hermára. Zenóbia és úrnője méreggel akarják megitatni a császárt, de a lelkiismeretfurdalástól gyötört császárné ezt az utolsó pillanatban mégis megakadályozza. A szultán követeket küld az udvarba: Ahmed kánt, a szultán öccsét és annak öreg tanítóját, Lala Kalilt. Az idős török közli: a császár kegyelmet kaphat, ha vagyonát hátrahagyva elhajózik, Bizánc népe azonban, ha behódol, hitét és vagyonát megtarthatja. Az alattvalók lázonganak a császár ellen, akinek már felesége is az új, török uralkodó trónra lépését reméli. Konstantin azonban nem alkuszik, és megparancsolja: üssék le Ahmed fejét. A Hagia Sophia harangjainak zúgása előrevetíti a szörnyű véget. Az utolsó ütközet után egy gyászmenet érkezik. A halott császárt hozzák, akit meglátva a császárné megöli magát.
Romantikus történet, tele pátosszal. A karakterek nem túl bonyolultak: hősök, szerelmesek, zord zsoldosok, árulók, pitiáner haszonlesők, könyörtelen ellenség.
Sokszereplős nagyoperáról van szó, a szereplők száma azonban túlságosan is sok. Nincs lehetőség egy-egy karakter elmélyítésére, kidolgozására, a személyek motivációinak, cselekvéseik mozgatórugóinak alaposabb feltárására. Az egyes szereplők gyakran, de többnyire rövid ideig vannak a színpadon, olykor nehezen követhető, hogy pontosan ki kicsoda és miért van ott. A császár és a császárné egyértelműen főszereplők, de nekik sincs lehetőségük (idejük) igazán kibontakozni.
A mű legerősebb jeleneteinek éppen ezért azokat éreztem, amelyekben a szereplők belső világa is alaposabban megismerhetővé vált. Mindenekelőtt a vívódó császárné gyönyörű áriáját („Misztérium!”), amely önállóan, koncerten is sikerre számíthat. A szerepet Kele Brigitta alakította, akit nemcsak remek drámai szopránja, de attraktív megjelenése is alkalmassá tesz a császárné megszemélyesítésére. Hangja szép színezetű, a líraibb jelenetekben gyönyörűen csengő, a drámaiakban kellő erejű, magasságai magabiztosak. Árnyaltan jelenítette meg a császárné ellentmondásos viselkedését, belső vívódásait. Pedig ez az ellentmondásos viselkedés olykor nehezen követhető. Azt még értem, miért akarja egyik pillanatban megmérgezni a császárt, miközben a másik pillanatban megakadályozza azt (tettével szembesülve feltámad benne a lelkiismeret). Az utolsó csatát megelőzően azonban, az új, szebb élet reményében fellelkesülve már várja a szultánt, miközben nem sokkal később halott - általa egyébként nem igazán szeretett - férjét meglátva mégis öngyilkosságot követ el. Itt már nem világos a motiváció.
Hasonlóképpen kiemelendő a zenei anyagból a császár hősies monológja. Az uralkodót Nyári Zoltán tenorista személyesítette meg. Ő jól ismert a magyar operaszínpadokon, nemcsak kitűnő tenor hang, de remek színész is. A császár karaktere („Don Quijote-i alkat”, ahogy a szerző jellemezte nekem) egysíkúbb, mint feleségéé. Nyári Zoltán drámai tenorja kitűnően érvényesült az erőt próbáló szólamban, jól át tudta énekelni az uralkodó kétségbeesett dühkitörései közben fortéban szóló zenekari részeket is. A hősies figura mellett illúziókeltő volt a lírai jelenetekben is (mindenekelőtt a Hermával való kettősében).
Zenóbia főudvarhölgyet, a császárné bizalmasát Wiedemann Bernadett személyesítette meg, akit tényleg nem kell bemutatni. Nagyszerű mezzoszopránunk átütő erővel énekelte szólamát, kár, hogy csak egyetlen áriája van a műben. Wiedemann Bernadett már ezzel az egy jelenetével is emlékezeteset nyújtott, jóllehet, a drámai hangvételű monológ első hallásra nem olyan könnyen befogadható, mint a császárné monológja. (Kesselyák Gergely karmester szavait idézve, akivel az előadás után beszélgettem a műről: „ebben az áriában az ellenszólamok disszonanciája intellektuálisabb irányba viszi el a jelenetet”).
Szintén jelentőssé tudta tenni kisebb szerepét a Hermát alakító koloratúrszoprán, Covacinschi Yolanda is, aki meghitt líraisággal interpretálta a császárt féltő szerelmes lány alakját. (Különösen szépen tette ezt abban a jelenetben, amelyben uralkodójával együtt virraszt).
Demeternek, a császár öccsének debilis, vérszomjas figuráját Rétyi Zsombor ügyes, bár túlzásoktól nem mentes, inkább már karikatúra-szerű alakításában láthattuk. (A túlzások valószínűleg a rendezőnek köszönhetőek. Sejthető ez abból is, hogy Demetert például láncon húzza maga után a pátriárka, ami kissé szájbarágós megoldás.)
Ahogy a két főszereplőről, úgy a további énekesekről is csak jókat tudok mondani, egyértelmű, hogy a produkciót gondos válogatás és alapos felkészülés előzte meg.
Egyaránt kiváló teljesítményt nyújtottak a császár ellen összeesküvést fontolgató, a bukástól rettegő, áruló hivatalnokok: Spiridion, az udvari főkamarás szerepében Balla Sándor baritonista, Laszkarisz tengernagyként Sándor Csaba bariton, az udvari filozófust, Kráteszt éneklő Mányoki László basszista és a Lysander udvari költőt játszó tenor, Szabó Levente.
Laczkó Vass Róbert basszbariton is jól interpretálta Murzafosz, a gátlástalan kalmár buffo figuráját (akinek a bizánci koronagyémántokra fáj a foga). A kalmár kis ariózója igen szórakoztató („Egy kicsi pénz, két kicsi pénz”, amely dallam aztán a kórusban is visszaköszön).
Hiteles volt hősies színezetű basszbaritonjával Sándor Árpád is, aki Giovanni Giustinianit, a császárhoz hű genovai zsoldost játszotta.
Nyári Zoltán (Konstantin, császár)Hasonlóan dicsérő szavakkal kell illetnem a mű két basszus szereplőjét is: Szilágyi Jánost, aki a Rómát gyűlölő pátriárkát, illetve Köpeczi Sándort, aki Lala Kalilt, a szultán követét személyesítette meg. (A másik követ, vagyis Ahmed, a szultán unokaöccse néma szerep.)
A fentebb már említett áriák és duettek mellett igen hatásos volt a zenekari nyitány, valamint az első felvonást záró, sodró erejű nagyjelenet is, amelyben a végzetszerűen dübörgő zenekar harmóniái alatt a császár - ekkor még - megmenekül a halál elől (a császárné kiüti kezéből a méregpoharat).
Külön említést érdemel a második felvonás elején hallható harangzúgás (Bizánc harangjai), amely a mű egyik drámai csúcspontja. Mint azt Kesselyák Gergely karmestertől megtudtam, ez egy külön kompozíció. Elektronikus zene, amelyhez előbb az ország különböző pontjain rögzítették nagy magyar székesegyházak harangjainak hangját, és ezeket felhasználva, az egyes hangoknak más és más ritmust adva állította össze a zeneszerző a kompozíciót. Ezt felvételről játszották be, amit a zenekari harang immár élőben folytatott (ehhez csatlakozott a vonósok szép, baljós hangulatú melódiája).
A jól megírt zenei részek mellett előfordulnak a műben kevésbé szerencsés zenei megoldások is, mint például a kórus túl sokszor visszatérő, nem túl ötletes „Halál, halál!” kezdetű éneke.
Az Operafesztiválnak immár harmadik éve koncepciója, hogy „népoperákat” mutasson be, vagyis olyan, a szélesebb közönség által is könnyebben befogadható műveket, amelyek „egyesítik a mai musicalek népszerűségét a komolyzene iránt támasztott legmagasabb esztétikai-minőségi elvárásokkal” (idézet a Fesztivál „Kiáltvány”-ából). Mivel ők kérték fel a szerzőt, nyilvánvaló, hogy a most bemutatott opera is ezek sorába kell, hogy illeszkedjen. A Bizánc ennek az elvárásnak meg is felelt, bár szerintem csak részben. Ennek elsődleges oka, hogy a már említett hatásos áriák, duettek és zenekari részek mellett túlságosan dominálnak a recitatívó-szerű jelenetek, amelyek a néző számára nehezebben befogadhatóak.
Kele Brigitta (Iréné, császárné)Selmeczi György operájának zenei nyelvezetét nem újító szándék jellemzi, sokkal inkább a már meglévő európai és magyar zenei hagyomány – köztük jól kivehetően Bartók zenéje - elemeinek felhasználása, amelyet azonban a szerző sikeresen tudott egységes zenei hangzássá egybeforrasztani. (A török követek megjelenésekor gyakran keleties zenét is hallunk, ezek azonban inkább csak rövid motívumok, utalások, a hangulatot érzékeltetendő.)
A kórus nagy létszámú és jelentős feladat, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera énekkara kitűnően oldott meg. Pontosan, felkészülten énekeltek, és kellő odaadással játszottak.
Hasonlóképpen próbára teszi a partitúra a zenekart. Erről is megkérdeztem Kesselyák Gergely dirigenst, aki elmondta: az egyes szólamok ugyan nem túl nehezek, a játékot mégis megnehezíti, hogy a hangszerelés, a zenei fölépítés mozaikszerű. Rövid zenei egységek, gyorsan váltakozó tempók, ritmusok és zenei frázisok jellemzik a zenekari anyagot, amelyeket azonban egymást váltva játszanak a különböző hangszerek. Ezekből a kis részekből áll össze egy-egy ritmikai anyag vagy melódia, amelyet a karmesternek egy zenei ív alá kell rendeznie. Hozzá kell tennem: mindezt sikerrel tették, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara változatosan, színesen és – amennyire ezt egy első alkalommal hallott opera esetén meg tudom ítélni – precízen játszott.
Annak fontosságát, hogy ismét egy új magyar opera született, nehéz túlbecsülni. Mindenképpen jelentős alkotásról van szó, idővel pedig az is elválik, hogy mennyire jelentős, és hogy mi lesz a mű további sorsa, repertoáron tud-e maradni a darab.
2014. június 14. Miskolc, Nyári Színház – Miskolci Operafesztivál
Selmeczi György:
BIZÁNC
opera két felvonásban
Szövegét Herczeg Ferenc drámája nyomán írta Kapecz Zsuzsa és Selmeczi György.
A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka
Díszlet- és jelmeztervező: Zeke Edit
Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre
Korrepetitor: Incze G. Katalin, Nagy Ibolya, Nagy Gergő
Ügyelő: Venczel Péter
Súgó: Terebesi Bea
Vezényel: Kesselyák Gergely
Rendező: Zakariás Zalán
Szereplők:
Konstantin, császár - Nyári Zoltán
Iréné, császárné - Kele Brigitta
Demeter, a császár öccse - Rétyi Zsombor
Spiridion, főkamarás - Balla Sándor
Zenóbia, a császárné bizalmasa - Wiedemann Bernadett
A pátriárka - Szilágyi János
Laszkarisz, tengernagy - Sándor Csaba
Lysander, udvari költő - Szabó Levente
Krátesz, udvari filozófus - Mányoki László
Murzafosz, kalmár - Laczkó Vass Róbert
Giovanni, genovai zsoldoskapitány - Sándor Árpád
Herma - Covacinschi Yolanda
Kalil, a szultán követe - Köpeczi Sándor
Ahmed, a szultán unokaöccse - Néma szerep
Közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és énekkara.
