„Indaco” („Indigó”) a címe Girolamo Deraco olasz kortárs zeneszerző 2014. áprilisában megjelent, CD-n kiadott albumának, amelyet a szerző hangszeres együt¬tesre írt. Ennek zenei anyagát adta most elő a háromtagú, szintén olasz Etymos Ensemble, az egyes számok előtt pedig maga a zeneszerző tartott rövid bevezetőket.
Girolamo Deraco nem csak ennek a műnek a bemutatójára érkezett Miskolcra, ő tagja a Fesztivál operaíró versenye zsűrijének is. A fiatal olasz komponista már jól ismert a Miskolci Operafesztivál közönsége számára. Tavaly még ő is versenyzőként indult az említett operaíró versenyen, ahová nyolc másodperces (azaz nyolc másodperces) operáját hozta el, a Taci! című - nem meglepő módon egyszereplős, zenekarra és szopránszólóra írt - művét. Girolamo Deraco számos zeneművet komponált már, köztük több operát (és nem csak nyolc másodperceseket).
Most bemutatott műve viszont egy instrumentális darab, amelyet a szerző fuvolára, klarinétra és vibrafonra kompo¬nált. Mint azt a tájékoztatófüzetből megtudhattuk, a „darabok a zenei kifejezésmód vizuális aspektu¬sára terelik a figyelmet”, így a zenei gesztusok „színházi cselekménnyé válnak.” A közönség pedig azáltal is az előadás részévé válik, hogy nézi a produkciót, vagy ahogyan azt a szerző megfogalmazza honlapján: „zene, amelyet szemmel kell hallgatni”. Ő ezt az előadásmódot Zeneszínházként definiálja, ebből kaptunk ízelítőt ezen az estén.
A produkció a Miskolci Színház épületében, a Játékszínben zajlott. Rövid bemutatkozásában a szerző felhívta a nézők figyelmét, hogy ő egy élő zeneszerző, ami eleve szokatlan egy klasszikus zenei koncerten... De mint később kiderült, nem ez volt a legszokatlanabb ebben a produkcióban.
A Játékszín nézőtere mindössze néhány soros, most azonban még ez a kis színház sem telt meg (pedig ingyenes előadás volt). Kár, mert azoknak, akik eljöttek erre az avantgarde produkcióra, érdekes élményben volt részük.
A zenészek majdnem teljesen sötétben játszottak, leginkább csak a hangszereik fénye világította meg őket. Merthogy a hangszerek kékes színű fényben úsztak, és mint azt a szerzőtől megtudhattuk: az indigókék színei ezek, amely szín átmenet a kék és a lila között. Ugyanúgy, ahogyan az ő produkciójuk is átmenet a zene és a színház között.
A trió tagjai az egyes hangszerekből – a fuvolából, a klarinétból és a vibrafonból – a lehető legtöbbet hozták ki: nem csak a hagyományos módon szólaltatják meg őket, de különböző eszközök – például hegedűvonó –, valamint a szájuk segítségével egészen sajátos hangokat, hangszíneket (sőt, kottában le sem írható hangmagasságokat) varázsolva elő belőlük. (Megj.: a vibrafon egy olyan, alig száz éves ütős hangszer, amelynek fémből álló klaviatúráján dallamokat is lehet játszani.)
A mű kilenc részből áll, amelyek mindegyikéhez rövid magyarázatot is fűzött a szerző. Az elsőről például kiderült, hogy egy szoborról szól, amely mozdulatlan, de mivel jelentése, mondanivalója van, mégis „mozgásban van”. A következő egy költő emlékére készült: a kompozíciót furcsán, kopogó hangon megszólaltató fuvola itt a költő írógépének kopogását idézi. A „Game over” című, szellemes részben (jelenetben) pedig a vibrafon egy játékgépet, a klarinét pedig magát a játékost „személyesíti meg”.
Maga a zene „modern” a javából: atonális kompozíciókat hallhattunk, amelyek a hallgatók számára persze nem könnyen befogadhatóak. Az egyik rész előtt a szerző bejelentette: vége az atonális szerzeményeknek, népzene következik. Megkönnyebbült sóhajtásokat lehetett hallani a nézőtérről, a várva várt „népdal” azonban igencsak próbára tett minket. A szerző ugyan tényleg egy olasz népdalt vett alapul, de azt ízekre szedte, és a mű egyes hangjait - szinte minden hangot mindig más hangszeren játszva -, az eredetihez képest egészen más sorrendben előadva, immár felismerhetetlen formájában kaptuk vissza a dalt. (Azt hiszem, a művet tartalmazó CD inkább promóciós céllal készült. Nem valószínű, hogy valaki otthon, vacsora közben az Indigót tenné be a CD lejátszójába... Ezt tényleg nézni is kell.)
Külön érdekesség, és a performance része, hogy a zenészek nem papír kottákat használnak. A kottaállvány ugyan előttük van, azonban nem papírok vannak rajta, hanem egy tablet. Ezt egy pedállal kezelik, így mindkét kezük szabad marad. Nem kell lapozniuk, könnyebben tudnak mozogni, és el is tudják játszani az egyes jeleneteket. (Előadás után közelebbről is megnéztem: a tableten nemcsak a kottaképek jelennek meg, de az egyes darabok „színei” is. A képernyő – amikor éppen nem indigókék színű a darab – akkor sárga, zöld stb.)
A rokonszenves és szerény szerző amúgy láthatóan nem igazán bánta, hogy ilyen kevesen jöttek el. Az est végén elmondta a közönségnek: hozzá vannak már ehhez szokva. Pedig ennek az izgalmas előadásnak, és az Indigó című kortárs műnek a megszólaltatása hatalmas felkészültséget igényelt a három, kiválóan képzett zenész részéről, akik a csekély érdeklődés ellenére végig úgy játszottak és színészkedtek, mintha életük legfontosabb koncertjén lettek volna. Szimpatikus hozzáállás.
2014. június 16., Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín
Girolamo Deraco:
Indaco
Közreműködik az Etymos Ensemble: Francesco Gatti – fuvola/alt fuvo¬la, Tony Capula – klarinét/basszus klarinét, Matteo Cammisa – vibrafon, Alberto Gatti – hangmérnök
