G. Verdi: AidaImmár harmadik éve hagyomány a Miskolci Operafesztiválon, hogy a szervezők egy ingyenes operaelőadást „kivisznek az utcára”. Két évvel ezelőtt a Toscát, tavaly a Traviatát mutatták be, idén pedig Verdi Aidája következett. A „koreográfia” is évről évre hasonló: három produkcióra kerül sor, két ún. „beavató előadás”-ra, ahol részletek hangzanak el a műből, majd a fesztivál vége felé közeledve a teljes operát is megtekinthetjük.
Az előző két évben a beavató előadásokon a darabok egy-egy felvonását láthattuk a város különböző pontjain, és a teljes produkciót is szabad téren mutatták be. Idén némiképp módosult a program. Az első beavató előadáson (június 16., Erzsébet tér) ugyan a későbbi, teljes produkció énekesei léptek fel, de nem az Aidából énekeltek, hanem más népszerű operák részletei hangzottak el. A második beavató előadáson viszont már az Aidából hallhattunk egyfajta „best of” egyveleget, ugyanazon a helyszínen. A műsort mindkét alkalommal Hábetler András baritonista igen szórakoztató kommentárjai kísérték, csakúgy, mint a korábbi években.
G. Verdi: Aida (Gál Erika)Zenei minőségét tekintve egy ilyen produkció - az utcai zajok miatt - természetesen nem vetekedhet egy zárt térben, vagyis színházban vagy operaházban színre vitt előadással (ezúttal például az is kérdéses volt számomra, hogy vajon az Aida énekesei zavarják-e jobban a közeli sörözőben a futball világbajnokságot figyelő szurkolókat vagy fordítva). A cél azonban ezekkel a műsorokkal az, hogy minél többen megismerkedjenek a darabbal és az opera műfajával, ezt pedig elérték: a kihelyezett székeken ülő, igen nagyszámú néző mellett az épp arra sétálók, és a kávéházak, sörözők közönsége is ízelítőt kaphatott az Aidából. Közöttük pedig remélhetően voltak olyanok is, akik eddig ugyan soha nem jártak operába, de most úgy döntöttek: legközelebb egy kőszínházi operaelőadásra is jegyet váltanak majd.
A teljes művet viszont most nem szabad téren, hanem a Miskolci Jégcsarnokban mutatták be. Ezen a helyszínen a korábbi évek fesztiváljain is voltak már előadások, elsősorban szimfonikus rock koncertek, de itt adták elő pár évvel ezelőtt Beethoven 9. szimfóniáját is. Ahogyan Kesselyák Gergely elmondta: ők kivitték az operát az utcára, de azt szeretnék, hogy ez azért fordított irányban is működjön, és most a közönség jöjjön be az előadásra.
A szabad téri produkciók az időjárás kiszámíthatatlansága miatt amúgy óriási kockázatot jelentenek. Az előző két évben minden szerencsésen alakult, idén viszont az előadás alatt esni kezdett az eső. A lehető legjobbkor döntöttek tehát úgy, hogy az operát zárt helyen rendezik meg.
A produkciót a Magyar Állami Operaház hozta el Miskolcra (a következő évadtól Budapesten is a most bemutatott rendezésben megy a darab). A szólisták között két nemzetközi sztárt is hallhattunk az Aidát éneklő bolgár Radostina Nikolaeva és a Radamest megszemélyesítő Hector Lopez Mendoza személyében. Mellettük elsőrangú magyar énekesek léptek színpadra: Gál Erika (Amneris), Fokanov Anatolij (Amonasro), Palerdi András (Ramfis) és Kovács István (A király).
M
G. Verdi: Aida (Palerdi András)ohácsi János rendező különösebben nem törekedett újragondolni a már ismert operaházi Aida-rendezést, ami azonban rosszabb sem lett az eddiginél. Egy meglehetősen hagyományos és a kelleténél statikusabb produkciót láthattunk, ami távolról sem jelenti azt, hogy az előadás ne lett volna élvezetes, köszönhetően elsősorban a nagyszerű énekes-gárdának és a karmesternek, akik nemzetközi színvonalú teljesítményt nyújtottak.
Ebben a rendezésben az egyiptomi palota falait ábrázoló háttérdíszletben a fekete és arany színek dominálnak, ami impozáns látványt nyújt (díszlet: Khell Zsolt). Az aranyló színeket az adja, hogy a falakba vésett figurák, szimbólumok hátulról vannak megvilágítva.
A megszokott fehér ruhák helyett ezúttal a szereplők többsége is inkább szürkében és feketében van (jelmez: Remete Krisztina), ami által nagyobb hangsúlyt kap a mű komor jellege. (Ezzel az értelmezéssel egyébként nagyon egyetértek: háború van, és diadalittas bevonulás ide vagy oda, a két főszereplőnek is ezért kell végül meghalnia). A jelmezek azonban meglehetősen eklektikusak. Egyeseken zakó van, amit nem értek, a rohamsisakos katonákat pedig még kevésbé találom szerencsésnek. Ezek nélkül is szoktuk érteni, hogy katonák jöttek be a színpadra.
A koreográfia többnyire jól kidolgozott és látványos, a karóval átdöfött fehér ruhás nő táncának „története” is van: áldozatot mutatnak be (koreográfia: Bodor Johanna). Kevésbé tetszett ugyanakkor a zsonglőrködő artista gyerekek kissé erőltetett szerepeltetése (nem mintha a gyerekek ne lettek volna ügyesek).
Ahogy már említettem, a színpadkép ebben a rendezésben meglehetősen statikus, de nem csak a szereplők mozgatása, hanem mozgása is hagy maga után kívánnivalót. Fogalmam sincs, hogyan viselkedtek, gesztikuláltak az óegyiptomiak, de az azért feltételezhető, hogy a privát életben hasonlóképpen, mint mi. A fáraó vagy a papok szertartásain nyilván más a helyzet, de a szólójelenetekben és a duettekben a szereplőknek kevésbé teátrálisan, természetesebben kellene viselkedniük. (Ez a probléma persze nem csak a mostani rendezésben volt tetten érhető, épp ennek a hiánya szokott üdítő kivételt jelenteni.)
G. Verdi: Aida (Anatolij Fokanov)Általában nem szeretem a stadion- vagy sportcsarnokbeli operaelőadásokat, aminek leginkább a hangosítás az oka. A hangfalak felerősítik és torzítják is a hangokat, egy ilyen produkcióban nem derül ki igazán, mire képes az adott szólista operaszínpadon, mikrofon nélkül. Mindez teljesen rendben van egy rock-koncerten, de nagyon illúzióromboló tud lenni egy opera esetében. A mostani Aida-előadás visszafogott hangosítása viszont a legjobb volt, amit ehhez hasonló helyszíneken eddig tapasztaltam. Minden hang felerősítve szólalt meg, de torzítás nélkül, a hátsó sorokban is azt az érzetet keltve, mintha egészen közelről hallanánk az énekeseket. Aki mindezért felelt, semmiképpen nem nevezhető kezdőnek a szakmában: (Prof. Mag.) Carsten Kümmerről van szó, ő volt egyébként a tavalyi Traviata, és a két évvel ezelőtti Tosca szabadtéri előadásainak a hangmérnöke is.
A csarnok sajnos visszhangzik, de ez sem volt zavaró mértékű.
A címszereplőt alakító Radostina Nikolaeva jó választásnak bizonyult. A szólam drámai részeit ugyanolyan magabiztosan énekelte, mint amennyire meggyőző volt a lírai jelenetekben. A hangja minden regiszterben kiegyenlített, könnyedén szárnyalt (biztosan fogta meg a magas C-t is), és színpadi játéka is elfogadható volt.
Erőteljes, olaszos színezetű hőstenor hangjával Hector Lopez Mendoza ideális Radames, bár most nem énekelt hiba nélkül, áriája záróhangja például nem sikerült. (A gikszer oka valószínűleg az volt, hogy megpróbálkozott a Verdi által a kottában előírt pianissimóval, de ezt kevesen tudják úgy elénekelni). Színészi játéka nem volt különösebben árnyalt, de összességében jó produkciót hallhattunk tőle.
Gál Erika életében először énekelte Amneris szerepét, de mintha már sokadik alkalommal tette volna. Vokálisan teljes mértékben uralta a szerepet, szép mezzoszopránja csak egy-egy magas hangnál vált kissé forszírozottá (például a 4. felvonás Amneris-Radames duettjében). Egyes drámai pillanatokban megengedte magának, hogy éneklés helyett kiáltásokba törjön ki, ami hatásos volt, és ami egy olasz operában teljesen helyénvaló. Egyetlen „negatívumként” talán csak azt említhetném, hogy megjelenésében az énekesnő nem elég kegyetlen Amneris, finom arcvonásai elgondolkodtatnak minket Radames választásának helyességét illetően... Gál Erika kapta az est talán legnagyobb tapsát, megérdemelten.
Fokanov Anatolij sem okozott csalódást. Ő mindig megbízhatóan énekel, jó stílusérzékkel (igazi Verdi-bariton), legfeljebb csak kissé darabos mozgása volt kifogásolható, amit viszont nagymértékben ellensúlyozott szenvedélyes játékával.
G. Verdi: Aida (Kesselyák Gergely karmester)Palerdi András kellő súllyal énekelte Ramfis, a főpap szerepét, Kovács István pedig méltóságteljes Király volt. Szépen énekelte a Főpapnő szólamát a fiatal szoprán, Heiter Melinda, de még a Hírnök szerepében is egy ismert tenoristát kaptunk Boncsér Gergely személyében.
Kesselyák Gergely karmester nagyszerű dolgokat csinált ezen az estén. Túl azon, hogy az Aida a karmester számára eleve nagy feladatot jelent, tovább nehezíti a dirigens dolgát az is, hogy egy agyonjátszott operáról van szó, amire az évek során zenei értelemben is sok sallang rakódott rá. Ezúttal azonban rutin-előadás helyett egy friss, energikus zenei produkció született, a karmester ugyanis vette a fáradtságot, hogy a partitúra legapróbb részleteire is odafigyeljen, és úgy fedezze, illetve fedeztesse fel a művet, mintha most találkoznánk azzal először. Egységes hangzást produkálva - az énekesekre is külön-külön figyelve -, sikerrel fogta össze a hatalmas méretű kórust, a szólistákat és a zenekart, ideértve a tőle igen távol elhelyezkedő rézfúvósokat is. Kitűnő arányérzékét dicséri a második felvonás nagy fináléjának megszólaltatása. Sajnos, többnyire ez a jelenet is elnagyoltan szólal meg, egy-egy énekes szólama mögé, kíséretként „bepakolva” a többi énekest, a kórust és a zenekart. Ezúttal azonban minden szólam megfelelő hangsúlyt kapott, felfedve ezáltal a zseniálisan megírt, monumentális jelenet zenéjének minden szépségét.
Mint megtudtam, a Jégcsarnok befogadó képessége közel kétezer fő. Bár az erkélyeken maradtak üres helyek, egy majdnem teltházas operaelőadás egy ekkora sportcsarnokban egyértelműen sikernek nevezhető.
2014. június 20., Miskolc, Jégcsarnok - Bartók Plusz Operafesztivál
Giuseppe Verdi:
Aida
Opera négy felvonásban, olasz nyelven
Az előadás a Magyar Állami Operaház és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciója.
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Krisztina
Koreográfus: Bodor Johanna
Vezényel: Kesselyák Gergely
Rendező: Mohácsi János
Szereplők:
A király - Kovács István
Amneris, a lánya - Gál Erika
Aida, etióp királylány - Radostina Nikolaeva
Radames, ifjú hadvezér - Hector Lopez Mendoza
Ramfis, főpap - Palerdi András
Amonasro, etióp király - Fokanov Anatolij
Főpapnő - Heiter Melinda
Hírnök - Boncsér Gergely
Közreműködik: a Magyar Állami Operaház
