Girolamo DeracoInterjú Girolamo Deraco olasz zeneszerzővel.
A tavalyi évben Ön is indult a Miskolci Operafesztivál operaíró-versenyén. Egy nyolc másodperces operával pályázott, aminek az a címe, hogy Taci!. Sokan azt gondolták, hogy ez egy poén vagy provokáció. Az volt?
Nem. Illetve, ha ez provokáció, akkor szerintem Wagner négyórás operái is provokációk. Ha egy opera nagyon hosszú, azt senki nem tartja provokációnak, de ha túl rövid, akkor annak tartják. Én nem provokálni akarok, a Taci!-t egy komoly operának szántam, nem viccnek. Sokat dolgoztam azon, hogyan lehet egy koncepciót egy meg nem ismételhető, egyszeri előadás keretében megvalósítani. Nagyon boldog voltam, amikor rátaláltam a szóra, hogy „taci” [„hallgass”], mert ebben számos jelentés rejlik, sokféleképpen felhasználható. A szó első betűje ritmust ad [megj.: a mű elején a szoprán gyors egymásutánban mond „t” betűket – szerk.], a többi betű zenei hangokat jelent, az A-t és a C-t [utóbbi olaszul leírva: „ci”]. Más szempontból pedig az elgondolás közel áll a mai emberhez. Az interneten elég egyetlen kattintás, és Kínában vagyunk, a következő pillanatban – mondjuk 8 másodperc múlva – pedig már az Egyesült Államokban. Nagyon felgyorsult a világ, néha annyira sebesen történnek a dolgok, hogy az szinte sokkolja az embert... Erre utal az operám végén a csend. A műnek olyan gyorsan vége van, hogy az ember utána hosszú ideig csendben ül, mozdulatlan marad.
Tehát a csendet is beleírta az operába?
Igen, bele van írva a kottába is. A közönség és a zenészek ezen a ponton interakcióba lépnek. A partitúrában minden zenész szólamához odaírtam, hogy a mű befejezése után maradjanak mozdulatlanok, egészen addig, amíg meg nem hallják a tapsot. Ez egy feszültséget eredményez, mert mindenki mozdulatlanul vár: a zenészek a közönség tapsára, a közönség viszont arra, hogy a mű befejeződjön, és a zenészek megmozduljanak. Ez egy nagyon erőteljes csend, ami a hangból jött létre. Ráadásul minden zenésznek nehéz a szólama, amit nyolc másodperc alatt kell eljátszani, tehát pedig nagyon kell koncentrálniuk, csakúgy, mint a karmesternek. Mindez a feszültség hozza létre az ezt követő csendet.
John Cage is írt „csendet”.
Az egészen más. Az tényleg provokáció volt, és abban csak csend volt. Ráadásul az alatt a csend alatt az emberek mozognak, körülöttük zajok vannak. Az nem igazi csend. Az én operámban létrehozom a csendet, ráadásul a mű címe is az, hogy Taci! (Hallgass!). Tudom, ez egy furcsa, különös ötlet, de én nagyon izgultam, hogy az elgondolásomat sikerül-e meg is valósítanom. Mert más az elmélet, és más a gyakorlat. De működött: a tavalyi ősbemutatón, Miskolcon a közönség soraiban ültem, és a zene végén körbe néztem: mindenki mozdulatlanul ült, legalább fél percig.
Miskolcon kívül máshol is előadták a Taci!-t?
Igen, két hónappal ezelőtt Firenzében a „Play it!” fesziválon, augusztusban pedig bemutatják Dél-Itáliában.
Girolamo DeracoHány operát írt összesen?
Sokat, körülbelül 10-15-öt. Nem tudom pontosan, mert ezek között olyan is van, aminek csak az első részét írtam meg, és csak akkor fogom befejezni, ha már tudom, hogy be is mutatják. Nem szívesen dolgozom az asztalfióknak... A már meglévő részeket megmutatom, és ha ezek alapján úgy dönt valaki, hogy elő is adatja, akkor fejezem csak be a darabot.
Hány perces a leghosszabb operája?
Másfél órás. Ennél hosszabbat nem szívesen írok, mert az nekem – és szerintem a közönségnek is - túl sok.
Idén nem operát hozott Miskolcra, hanem egy hangszeres művet, amelynek Indaco [Indigó] a címe. A koncertjüket „zeneszínháznak” nevezi. Miért?
Mert zene és színház, ugyanakkor nem véletlenül írom egy szóban. Ez egy neologizmus, egy új szó. A színész játszik a színpadon, és úgy gondolkodik, mint egy színész. A zenész pedig úgy gondolkodik, mint egy zenész, és általában „csak” zenél a színpadon. Számomra azonban a zenészek mozdulatai is egyfajta színészi játékot jelentenek, csak ők általában nincsenek felkészülve arra, hogy ezt tényleg elő is adják a színpadon. Ha egy zongorista például lassított mozdulattal üti le a billentyűt, az nagyon hatásos tud lenni. Mindenki ezt figyeli, a zenész pedig ezáltal kontrollálni tudja a feszültséget a nézőtéren. A nézők a zenét a mozdulatokon, a zenei gesztusokon keresztül is követik. Az Indacóban a zenészeknek is ennek megfelelően kell gondolkodniuk. Kicsit eltúlozva mutatják be a muzsikusok „színészi” játékát, mozgását. De az Indaco egyes tételeiben, például a „Game over”-ben kifejezetten színészkednek is, egy jelenetet játszanak el.
Az Indacóban a zenészek fuvolán, vibrafonon és klarinéton játszanak. Miért ezt a három hangszert választotta?
Mindhárom hangszerre jellemző a sok felhang, ami egy nagyon telt hangzást eredményez. Ráadásul a hangok megszólaltatásának a módjával is játszunk. Olyan kortárs technikákról van szó, amelyek révén akár egyedül a fuvolán is elérhető multifonikus, azaz kettős, sőt, akár hármas hangzás is. A fuvola a klasszikus darabokban általában csak a melódiát játssza, most azonban másképp is használjuk. Nem véletlen az sem, hogy atonális ez a zene, mert én a félhangokon belüli tartományt is használom. Amikor például a vibrafon pontosan egy C hangot játszik, miközben a fuvola hajszállal lejjebb játssza azt, egy vibráció jön létre, ez pedig feszültséget eredményez. A koncerten látott három zenésszel, Francesco Gattival, Tony Capulával és Matteo Cammisával állandóan új dolgokat próbálunk ki. Az Indacóban például hegedűvonót is használunk, amivel glissandókat tudunk megszólaltatni a vibrafonon is.
A fuvolista egyébként alt fuvolán is játszik a darabban, a klarinétos pedig basszus klarinéton is. Tudomásom szerint erre a három hangszerre együtt még nem komponáltak zenét.
Az atonális zene a szélesebb közönség számára nem könnyen befogadható. De ha jól értem, az Indacóban az atonalitás is a koncepció része.
Így van. Az „Inter alia” című tétel zenéje például mikrotonális hangközökre épül, nem véletlenül: az „inter alia” kifejezés ugyanis azt jelenti: „a dolgok között”.
De épp a zeneszínház az, aminek segítségével ez a fajta kortárs zene közelebb hozható az emberekhez. Van például egy darabom szóló timpanóra [üstdobra]. A koncerten sötétben játszik a zenész, a kottát sem látja, nem is tud rendesen játszani, csak zörejeket hallunk. A timpano alatt azonban van egy lámpa és egy pedál. Két-három perc alatt az emberek szeme hozzászokik a sötéthez, a zenész azonban ekkor a pedálra lép, a fényben egy pillanatra látható lesz, és játszani kezd. A közönséget végig ehhez hasonló váratlan meglepetések érik. Amikor az emberek ilyeneket látnak, nagyon is tudnak élvezni egy kortárs zenei koncertet. Ez egy show, nem csak zene, hanem zeneszínház.
Mi lesz a következő új darabja vagy produkciója?
Különleges előadásra vagy „normális” darabra gondol? [mosolyog]
Kezdjük a „normális” művel.
Van egy projekt, aminek a keretében Dél-Itáliában bemutatnak majd egy új operát. A mű témája a régió történelméhez kapcsolódik, és az operához én is írok egy tenor áriát. Augusztusban lesz a premier, úgyhogy a jövő héten nekilátok, hogy megírjam.
És mi a helyzet a „különleges projekt”-tel?
Ilyen tervem is van, csakhogy erről nem szeretnék beszélni. A Taci! is egy eredeti ötlet volt, amit ugyanazon a helyszínen csak egyszer lehet elsütni, és a mostani projekt is ilyen. Ha beszélnék róla, még valaki ellopná az ötletemet, az emberek pedig veszélyesek tudnak lenni! [nevet]
Girolamo DeracoKik a kedvenc zeneszerzői?
Ketten közülük magyarok: Ligeti György és Bartók Béla, akik szerintem az elmúlt század legfontosabb zeneszerzői közé tartoznak. De nagyon szeretem Puccinit is, különösen azt a módot, ahogyan az operáit megírta. Puccini zenéje ugyanis nem csak arról szól, hogy gyönyörű melódiák vannak benne. Hanem arról is, ahogy az emberekre a dráma révén hatni tud, ahogyan irányítani tudja őket. Ez nagyon fontos dolog. Én is ezt próbálom tenni, megtalálni az eszközöket, amikkel az emberek érzéseit - jó értelemben véve - kontrollálni, irányítani tudom. Ez minden munkám központi gondolata.
Ön tavaly még versenyzőként indult a Miskolci Operafesztivál operaíró versenyén. Idén viszont zsűritagként vesz részt. Mi a véleménye a most elhangzott három pályaműről?
Először is örülök, hogy mindhárom darab teljesen más. Szükséges, hogy egy szerzőnek saját stílusa, egyénisége legyen. Másrészt nagyon fontos, hogy a szerzők egy nemzetközi versenyen vehetnek részt, függetlenül attól, hogy nyernek-e vagy sem. Egy fiatal komponistának nagyon nehéz olyan színházat találnia, ahol a művét be is mutatják. Itt azonban ők is részesei lehetnek a színpadi produkcióknak: kapcsolatba kerülnek az előadókkal, és így tudnak fejlődni, továbblépni. Mert az is a zeneszerzői munka része, hogy megértessük a zenekarral, az énekesekkel, a karmesterrel, hogy mit is szeretnénk. Ezt viszont csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Nagyszerű dolog, hogy a Miskolci Operafesztivál erre lehetőséget ad.
Végignézte a Fesztivál operaelőadásait. Melyik tetszett a legjobban?
Az egyik legjobb előadás az Aida volt. Nagyon tetszett, ahogy Kesselyák Gergely karmester ezt a hatalmas együttest összefogta. Az Aida nagyon nehéz karmesteri feladat, ráadásul „veszélyes” is, mert híres mű, mindenki ismeri, sokszor játsszák, és könnyen rutinszerűvé válhat.
Általában véve is nagyon jó véleménnyel vagyok erről a fesztiválról. Sok helyen megfordulok Európában és Amerikában is, de nehezen tudnék olyan fesztivált mondani, ahol 6-7 kortárs operát mutatnak be egyetlen hét alatt. Ráadásul ott volt még Korngold A halott város és Nino Rota Milliomos Nápoly című operája is, valamint a már említett Aida. És akkor az egyéb koncertekről, programokról még nem is beszéltem.
Tavaly operát hozott, idén pedig egy hangszeres művet. Jövőre is eljön a Miskolci Operafesztiválra?
Nagyon remélem, de még nem tudom, milyen művel.
