G. Verdi: A trubadúr„Az ezrek operája” sorozat keretében került sor a Miskolci Operafesztiválon Verdi A trubadúr című művének bemutatójára a Miskolci Jégcsarnokban. „Az ezrek operája” elnevezés nem csak a bemutatott operák népszerűségére utal, de arra is, hogy a szép kezdeményezésen belül évente egy előadás ingyenesen megtekinthető. Talán mondani sem kell, hogy ennek, és persze Verdi operájának köszönhetően a Jégcsarnok hatalmas nézőtere június 19-én este teljesen megtelt.
A csarnokbeli operaelőadások problematikusságáról a Fesztivál kapcsán már többször írtam: a mikrofonok használata miatt az énekesek tényleges hangvolumenét nehéz pontosan megítélni. A lehetőségekhez képest azonban - köszönhetően a kitűnő hangmérnöki munkának - mégis élvezhető produkcióban lehetett részünk, a hangok torzítás nélkül szólaltak meg, a visszhang pedig, mivel teltház volt, a minimumra korlátozódott.
Verdi ún. középső alkotói korszakának világszerte egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott operáját, a korszak romantikus operairodalmának egyik legnagyszerűbb darabját nem könnyű színpadra állítani.
G. Verdi: A trubadúrEgyrészt legalább négy (de inkább öt, ha Ferrando szólamát is ideértjük) olyan főszereplőre van szükség, akik mindegyike kiváló ismerője az olasz bel canto iskolának, és lehetőleg valamennyien „hangfenomének” - merthogy Verdi operája énekes szólamainak magas szintű megszólaltatása a 19. századi olasz operai előadóművészet magasiskolája; megfelelő hangi kvalitások nélküli énekesek szerepeltetésével a darab sikeres színpadra állítására esély sincs.
Másrészt nem egyszerű a darab színrevitelének módja sem. Ott van a mű oly sokat kritizált librettója, amely néha csakugyan nehezen követhetővé teszi a cselekmény megértését („ki kinek az anyja és kinek a gyermeke?” - ironizálhatnánk). A cselekmény ugyanakkor fordulatos, amely számos dramaturgiai megoldás lehetőségét rejti magában.
Kérdés, hogy érdemes-e a darabot „hagyományos” módon, realista megközelítésben színpadra állítani? Hiszen a mű lényege olyan alapvető - a végletekig fokozott - emberi szenvedélyek, érzelmek, indulatok bemutatása, mint a bosszú, a szerelem, vagy az önfeláldozás; ezek jelentik a műben az események tulajdonképpeni mozgatórugóit. Az amúgy is igen abszurd történet és a cselekmény helyszínei ennyiben inkább csak keretként szolgálnak, de éppen ez az, ami a darab mindenkori színpadra állítója számára a rendezői koncepciók, eszközök igen széles tárházát kínálja lehetőségként. A rendezőnek persze hagynia kell, hogy a hangok érvényesüljenek, és mindenekelőtt azok tolmácsolják az érzelmeket, a tomboló szenvedélyt, ami A trubadúr esetében alapfeltétel. Ha ez megtörténik, akkor véleményem szerint a tradicionális és a modern (akár a történet szempontjából anakronisztikus) rendezés egyaránt jó lehet. A történeti hűséget is követelményként állító színpadkép megjelenítésének (a mű a 15. században játszódik Spanyolországban) ugyanúgy van létjogosultsága, mint a cselekményt más korba helyező rendezésnek, egészen a darab szimbolikus voltát előtérbe állító üres színpadképig (merthogy erre is van példa).
G. Verdi: A trubadúrA mostani előadás rendezője, Galgóczy Judit azok közé a rendezők közé tartozik, akik gondolkodnak is a darabról, amit színpadra állítanak. Ha ennek eredménye egy újszerű értelmezés, ami hozzátesz a darabhoz, és nem át- vagy félreértelmezi azt, akkor nincs baj. Nem is volt baj: a mostani előadást a művet elmélyülten, bár olykor azért meglehetősen szubjektívan értelmező, „merész” rendezés jellemezte. A hagyományos Trubadúr-színpadképtől merőben eltérő szcenika a konzervatívabb ízlésű nézők egy részét valószínűleg meg is botránkoztatta, de legfeljebb csak kisebb részét, máskülönben az előadást követően a közönség - zene és énekesek ide vagy oda - aligha tapsolta volna állva a produkciót. A korszerű, újragondolt előadás ugyanis nem erőltetetten volt modern, a rendezőnek mondanivalója is volt vele. A trubadúr igen keserű és fájdalmas értelmezést kapott: a mából tekintettünk vissza a darabban lejátszódó tragédiák sorára, szembesülve azzal, hogy azok sokadszorra megismétlődve, ilyen vagy olyan formában lejátszódnak azóta is. Nem tanulunk belőlük, az alantas emberi ösztönök rendre felülírják a bölcsességet, a tapasztalatot, és ez szinte már elviselhetetlen.
Elviselhetetlen Leonóra számára is, akire egy őrültek házában találunk, az előadás első része ezen a helyszínen játszódik. Pontosabban ezt, az első felvonás tulajdonképpeni cselekményét is megelőzi egy „színház a színházban” játék. A mű szereplői, szólisták és kórustagok úgy jönnek be a színpadra, mintha ők maguk is egy színházi előadásra érkeznének. A színpad bal és jobb oldalán ruhatár van, közepén pedig az elképzelt színház előcsarnoka, büféje, itt várakoznak a „nézők” a képzeletbeli előadásra, beszélgetve, telefonálgatva. Az erőszak szele már ekkor is meglegyint minket: az előcsarnoktól túlságosan messze elsétálgató ál-nézőkre fegyveres katonák szólnak rá, és irányítják őket határozottan visszafelé.
Az őrültek házában zajló események azonban összefolynak más történésekkel, ami az első és a második felvonást kissé kaotikussá teszi. Itt halljuk a tolókocsis öreg katona, Ferrando elbeszélését, majd a szerelembe (vagy másba is?) belelőrült Leonóra áriáját és jelenetét Inezzel, aki egyébként - Ferrandóhoz hasonlóan, és a szövegkönyvtől eltérve - az előadás során számos alkalommal látható a színpadon. Maga Leonóra is lakója az őrültek házának (talán nem is ő az őrült, hanem a körülötte lévő világ). A színpad közepén Inez gyakorol valamilyen mágikus szertartást. A Gonoszt próbálja elűzni, de hiába: a falra festett 666-os számot is hasztalan kísérli meg letörölni. Itt talál rá Leonórára, és kezd el párbajozni Luna gróf és Manrico. Védőöltözetet viselő emberek jönnek be a színpadra, akik az ágyakat, a szobákat fertőtleni kezdik: megtisztítani a rossztól. (Megjegyzem: mivel közben Azucena, a cigány asszony is színpadra lép, akit elfognak, majd gúnyolnak, megaláznak, ez a „fertőtlenítés” egyéb asszociációkat is érbreszthet a nézőben.) A díszletek átalakítása nélkül, ugyanebben a térben jelennek meg az apácák is a kolostorban. Majd szellemek érkeznek, kezükben a bölcsesség könyveivel, de hiába: a tulajdonképpeni szereplők érzéketlenek maradnak ezek iránt, és a tragédia feltartóztathatatlanul halad a végkifejlet felé.
G. Verdi: A trubadúrA harmadik és főleg a negyedik felvonás színpadképe egyszerűbb, amit persze a libretto is indokol: ekkor már kevesebben vannak a színpadon, és sokkal inkább a bensőségesebb szólójelenetek, duettek dominálnak.
Galgóczy Judit nagy hangsúlyt fektet a szereplők közötti viszonyok érzékeltetésére is: jó példa volt erre Manrico és Leonora folyamatos interakciója a tenorista „Di quella pira” áriája alatt, amely sok rendezésben Leonórát csak statisztaként használva csinál a jelenetből egyszemélyes show-műsort.
A szereplők mozgása, gesztikulációi kifejezőek voltak, és többé-kevésbé mentesek maradtak a kliséktől.
A rendezés mondanivalója tehát világos: elkeseredett visszatekintés erre a tragikus történetre több száz év (ha a cselekmény időpontját nézzük), de legalábbis százötven év (ha az opera keletkezésének időpontját vesszük figyelembe) távlatából, szomorúan konstatálva, hogy „semmi sem változott”. A kivitelezés azonban véleményem szerint felemásra sikeredett. Az említett, „világos mondanivaló” ugyanis mégsem olyan világos, legalábbis elsőre nem biztos, hogy az. Nekem szerencsém volt betekinteni a próbafolyamatba és a főpróbába is, de nem vagyok biztos abban, hogy a fentiekben vázolt értelmezés a néző számára az előadással való első találkozáskor is nyilvánvaló. Nem biztos, hogy minden utalás - például a túlvilági lények a tudás könyveivel, a mágikus szertartásokat gyakorló Inez stb. - rögtön érthetővé válnak (számomra is maradtak kérdőjelek). Óvatosabban adagolva talán azok lennének, de túl sok minden történik a színpadon: ápolók sürögnek-forognak, gyerekek szaladgálnak, fehér öltönyös urak sétálgatnak, apácák vonulnak a háttérben, miközben zajlik a tulajdonképpeni cselekmény is, Leonórával, Manricóval, Luna gróffal. Nem szívesen használom a közhelyet, de ide illőnek találom: „kevesebb több lett volna”. A rendezést összességében ötletgazdagnak és elgondolkodtatónak tartom, de kevésbé jó szívvel ajánlanám annak, aki első ízben nézi meg A trubadúrt és épp ismerkedni akar a darabbal. És akit a feliratozott szöveg csak még jobban összezavar, merthogy abban azért várakról, lovakról, trubadúrokról van szó...
G. Verdi: A trubadúr (Hector Lopez Mendoza)A díszlet meglehetősen egyszerű, de ötletes (díszlet és jelmez: Juhász Katalin). Hatalmas, szögletes formájú, különböző méretű kapukat látunk, amelyek mozgathatóak, egymásba és egymás alá tolhatóak. Ezzel a színpad teréből kisebb terek metszhetőek ki, ami a színpadképet változatossá teszi. A kapuk alapszíne sötétszürke, fehér foltokkal, nekem egy háborús csatatér füstjét idézte. Máskor lila és arany fényben vannak megvilágítva, ami impozáns látványt nyújt. A szereplők többsége mai, hétköznapi jelmezekbe van öltöztetve, olykor szürreális formában, például a hófehér ruhában, lefátyolozva belépő szellem-férfiak esetében. (Galgóczy Judit egyébként nem először rendezte ezt a darabot, és a korábbi, egészen más jellegű Trubadúr-rendezésében is Juhász Katalinnal dolgozott együtt.)
Verdi elementáris erejű zenéje, a dráma intenzitása a szövegkönyv nehézkességét is felülírja, remek lehetőséget kínálva az énekesek és a zenekar számára az érzelmek széles spektrumának kifejezésére. Zenei nyelvezetét tekintve a Rigolettóhoz képest általában visszalépésként tekintenek a zárt számok sorát felvonultató Trubadúrra, amelyben azonban a zeneszerző ez utóbbi operatípust tökélyre viszi. (Majd azt követően fokozatosan átalakítja, hogy két utolsó művében, az Otellóban és a Falstaffban végleg szakítson vele.) Felvonulnak benne a 19. századi romantikus olasz operák karaktereinek archetípusai: a szerelmes szoprán, a hős tenor és a közéjük álló, gonosz bariton. Mellettük azonban van még egy főszereplő, sőt, ő a tulajdonképpeni főszereplő: Azucena. (Verdi először az „Azucena” címet akarta adni operájának.)
A Manricót alakító mexikói tenort, Hector Lopez Mendozát már ismerhette a miskolci közönség, hiszen a tavalyi évben kiválóan alakította Radamest az Aida Jégcsarnok-beli előadásán. A jó kiállású, férfias, fiatal tenor rendkívül magabiztosan énekelte nehéz szólamát, amely a spinto és hőstenorok számára az olasz bel canto éneklés egyik próbaköve, legnagyobb kihívása. Stílusismeret, biztos magasságok és átürő erő szükséges hozzá, amely azonban líraisággal is kell, hogy párosuljon. Mendoza valamennyi tulajdonsággal rendelkezik. Szenvedéllyel, elképesztő könnyedséggel, a fáradtság legkisebb jele nélkül énekelte végig a szerepet, bár sötét tenorja kicsit fátyolosnak tűnt, a felső lágéban nem csillogott igazán fényesen. Manrico harmadik felvonásbeli első áriáját („Ah, sì ben mio”) a hősies hangvétel és az árnyalt líraiság kettőssége jellemezte. Utána következett a közönség egyik kedvence, a híres „Di quella pira”, ami szintén jól sikerült. (Fél hanggal lejjebb volt transzponálva, így Mendoza a magas C helyett H hangon zárta az áriát; ezt azonban élőben többnyire így csinálják.)
G. Verdi: A trubadúrLeonórát kiváló szopránunk, Létay Kiss Gabriella alakította. Lírai szopránja kellő drámaisággal párosult, gyönyörű orgánumán keresztül finom árnyalatokkal, intelligensen, érzelmesen, de érzelgősség nélkül szólaltatta meg a szerelmes, önfeláldozó nő alakját. Tiszta vonalvezetésű, szép legatói csak negyedik felvonásbeli áriájában („D''amor sull''ali rosee”) váltak kissé töredezettebbekké, itt a magas C-t is kihagyta (pontosabban egy oktávval lejjebb énekelte). Mindössze ekkor tűnt fel, hogy Létay Kiss Gabriella ezen az estén nem volt teljesen egészséges; nagyságára jellemző, hogy ebből alig vehettünk észre valamit. Az említett helytől eltekintve szárnyalt a hangja, átadta magát az éneklésnek, nagyszerű teljesítményt nyújtott.
Verdi Azucenát, az öreg cigány asszonyt tartotta a darab legfontosabb, legérdekesebb karakterének. (Ő volt Verdi operáinak első nagy mezzoszoprán szerepe, amelyet aztán Ulrica, Eboli és Amneris követett.) Azucenát ezen az estén Ulbrich Andrea alakította, aki nemzetközi szinten is a szerep egyik legkiválóbb tolmácsolójaként ismert. Számtalan alkalommal formálta már meg Azucena alakját, a Magyar Állami Operaház előadásai mellett többek között olyan helyszíneken, mint a Veronai Aréna. Ezúttal sem okozott csalódást: színekben gazdagon, árnyaltan, mezzoszopránokhoz képest fényesebben, világosabban énekelt, szépen zengő mély hangjai mellett gyönyörű magasságokkal is megörvendeztette a közönséget. Kidolgozott szerepformálásának köszönhetően az ő Azucenája nem őrjöngte végig az előadást (gyakran látni ilyet): színészileg és vokálisan egyaránt hitelesen formálta meg az asszony fájdalmát, anyai érzéseit és vad bosszúszomját.
Ahogy Manrico az egyik legnagyobb Verdi tenorszerep, úgy Luna gróf is egyike a legnagyobb Verdi baritonszerepeknek. A fiatal, tehetséges román bariton, Alexandru Aghenie férfiasan, kellő erővel alakította a féltékeny, bosszúra éhes Luna szerepét, aki szintén nem egydimenziós figura: gyöngéd érzelmeket táplál Leonóra iránt, és csak a viszonzatlan szerelem, hiúságának megsértése teszi őt dühödté és bosszúállóvá. A gróf alakját megformáló Aghenie azonban nem mindig énekelt tisztán, hangja pedig számomra túlságosan világos, ami színét tekintve nem ütött eléggé el a Manricót alakító Mendoza sötét tenorjától. (Aghenie hangja amúgy is „felfelé nyílik”, szerintem tenor is lehetne belőle.)
Ferrando viszonylag kisebb szerepében Szvétek Lászlót hallhattuk, akinek a szólam eléneklése semmiféle problémát nem jelentett. Pedig első felvonásbeli, egyetlen áriája („Di due figli vivea”) rendkívül nehéz. Szinte végig koloratúrákkal van ékesítve, ami Verdi basszus szerepei között szokatlan; a szólamot élő előadásokon éppen ezért gyakran elnagyoltan, pontatlanul halljuk. Ezúttal nem így történt, Szvétek László precízen, magabiztosan énekelt, és színpadi jelenléte is erős volt. (Egyébként a mostani rendezésben, a mű végén ő lőtte le Manricót...).
Inez kis szerepében a tehetséges fiatal szoprán, Haris Nadin lépett színpadra, aki így is bizonyítani tudta: a jövőben méltó lehet nagyobb szerepekre is.
G. Verdi: A trubadúr (Kesselyák Gergely karmester)A Kesselyák Gergely által dirigált zenekar jó produkciót nyújtott. Verdi partitúrájának feszes ritmusai többnyire pontosan szólaltak meg (a sajnos gyakran hallható, „lötyögős” zenekari előadás teljesen tönkrevághatja Verdi zseniális, szellemes muzsikáját). Kesselyák Gergely a zenekarra és az énekesekre is végig odafigyelve, lendületesen, temperamentumosan dirigált, erőteljesen kiemelve a kontrasztokat (a „Cigányok kórusa” például kirobbanó energiával szólalt meg). Gyors tempóit és tempóváltásait azonban a zenekar nem mindig tudta követni, ami bizonyára annak is volt köszönhető, hogy ezen az estén két, egymással nem összeszokott zenekart hallhattunk együtt muzsikálni: a Miskolci Szimfonikus Zenekart és a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarát.
A zenekar pontatlanságai kevésbé voltak zavaróak: a Magyar Állami Operaház kórusa, pontosabban a férfikar azonban kifejezetten lomhán reagált a karmester tempóira, rendre késve léptek be (a női kar viszont pontosan énekelt).
Emlékezetes produkciót láthattunk, amit szívesen megnéznék másodszorra is. Jó lesz, ha az Erkel Színházban műsoron tartják, de a legjobb az lenne, ha mellette egy „hagyományos” Trubadúr-rendezést is megnézhetnének azok, akik gyerekeikkel szeretnék megismertetni a művet vagy maguk is csak ismerkednek a darabbal.
Giuseppe Verdi:
A TRUBADÚR
Opera három felvonásban, olasz nyelven
A Magyar Állami Operaház előadása.
Librettó: Antonio García Gutiérrez drámája alapján Salvatore Cammarano és Leone Emanuele Bardare
Szereplők:
Luna gróf: Alexandru Aghenie
Leonora: Létay Kiss Gabriella
Inez: Haris Nadine
Manrico: Hector Lopez Mendoza
Azucena, cigányasszony: Ulbrich Andrea
Ferrando, öreg harcos: Szvétek László
Ruiz: Ujvári Gergely
Közreműködik a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Miskolci Nemzeti Színház zenekara
Díszlet/Jelmez: Juhász Katalin
Koreográfus: Kozma Attila
Hangmérnök: Moritz Bergfeld
Hangrendszer: Delta Classic
Vezényel: Kesselyák Gergely
Rendező: Galgóczy Judit
