Bartók-maraton a fesztivál második napján: megismételhetetlen produkció, felejthetetlen pillanatok, öt órán át hömpölygő előadás... Bartók a maximumon.
A nyíregyházi Pro Musica Leánykara az avasi református templomban adott hangversenyt Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy vezetésével; a Rajkó Zenekar a Szent István téren lépett föl; a Nyári Színházban a Makám játszott; a Játékszínben a Szimfónia Zeneiskola növendékei mutatkoztak be a Bartók és a színpad konferencia felvezetéseként.
BARTÓK-MARATON
Azt mondták, lehetetlen – emlékeztetett az előadás után Kesselyák Gergely fesztiváligazgató. Sokan mondták, és úgy is gondolták. De többen voltak, akik hittek benne. Hittek abban, hogy Bartók Béla három önálló színpadi művét egy egységbe lehet szervezni. Hogy lehet olyan teret találni, ami egyszerre bírja el a száznál több muzsikust és a leginkább kamaraszínpadokra termett darabokat. És hittek a közönségben. Szombat este, a miskolci Jégcsarnokban bebizonyosodott: nekik volt igazuk.
Közéjük tartozik M. Tóth Géza rendező, aki a szerzői szándékot tiszteletben tartva (pontosabban a szándék hiányát, tehát azt, hogy Bartók soha, sehol nem utalt arra, hogy három színpadi műve bármilyen módon egy egységet alkotna) hozott létre eszmei és vizuális kapcsolatot A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin és A kékszakállú herceg vára között. A legnagyobb bátorság talán az volt, hogy az emberi kapcsolatok teljességének lehetőségét vizsgáló gondolati ív lezárása kedvéért két Fából faragott-előadás született: egy fiatal, lángoló szívű, vakon szerető főhősökkel, és egy a megfáradt, de az út végére összekapaszkodni tudó szeretőkkel. Tehát a kitartó közönség kapott plusz egy óra Bartókot – de kétszer ugyanazt a zenét, igaz, közte a másik táncjátékkal és az operával.
Bartók-maraton estéjére: körben ült a közönség, lenézve a küzdőtérre, ami egyszerre szolgált zenekari „árokként” és színpadként. Utóbbi több lépcsőben választódott el a többitől: először is vastag homokréteg jelölte ki a széleit, másodszor az alulvilágított emelvények az ezen belüli helyszíneket, és végül a fény, a homokra vetített animáció adott keretet és formát. Az M. Tóth Géza, a díszlet- és jelmeztervező Zeke Edit, valamint a világítástervező Vida Zoltán által létrehozott, olykor álomszerűen lebegő, olykor pengeéles képek világokat teremtettek. A legkönnyebben leírható példa talán a Kékszakállúban kinyíló ötödik ajtó: a férfi feltáruló birodalmának képei egyszerre idézték az univerzumot és az ereinkben lüktető vér részecskéinek mozgását...
A Jégcsarnok amfiteátrummá alakult aTisztelet minden táncosnak, aki a homok nehéz terepén sem csak megoldotta a – Kozma Attila által koreografált – feladatot. Átütő erővel hatott, ahogyan lépteik nyomán nemcsak élőnek tűnt, de valóban élővé vált, folyamatosan mozgott, változott a nyers felület. Apáti Bencének, aki sérült bokával is két különböző fabábot táncolt el a két előadásban. Uhrik Teodórának és Lovas Pálnak, akik egy hintában ülve is képesek a testükkel érzelmet kifejezni. Komlósi Ildikó és Szabó Bálint operaénekesnek, akik egy szűk térbe kiemelve is felépítették a lélek várát...
Pannon Filharmonikusok a mennyiségi előnyt minőséggel fejelték meg. És nagyban köszönhető a vendégkarmesternek, Okszana Lynivnek. Az együttesből a maximumot kihozó, emlékezetes zenei estét produkáló hölgy csak akkor okozott meglepetést, mikor leszállt a pulpitusról – mert akkor látszott, hogy egy apró, törékeny nő nyújtott ilyen nagyformátumú teljesítmény.
Mindez az építkezés azonban nem lehetett volna ilyen sikeres, ha nem úgy szól Bartók által eltervezett méretű, több mint százfős zenekar, ahogy. AA három hosszabb szünettel együtt 5 és fél óra telt el a fények első lekapcsolása és az utolsó taps között. Maratoni idő. A hatások még sokszor ennyi ideig dolgoznak majd a közönségben. Két dolog azonban biztos. Egyrészt: Bartók ennyi idő alatt sem válik unalmassá. Másrészt: a három színpadi mű egy este, egy térben, egy közönségnek előadható. Mission: possible – és már teljesítve.
Lejegyezte: Csörnök Mariann
mindeközben
videÓNAPLÓ